Na, ezt is túléltem. Egyébként nem is volt olyan borzasztó. Előző este még tudtam aludni egy órát, míg Tami be nem jött két szál pitypanggal, hogy fújjuk el. Még kértem egy kis gondolkodási időt, de már nem bírtam visszaaludni. Az este úgy telt, ahogy többnyire szokott, 23-kor mindenki nyugovóra tért. Én már nem bírtam elaludni, csak feküdtem, aztán felkeltem, tébláboltam, míg el nem érkezett az indulás ideje.
Majdnem az utolsó voltam, aki beérkezett, persze nem késtem le semmiről. 79 oldalnyi papírral indultunk el a raktárba - amihez Monk még biztos nyomtatott volna egyet, amiért valószínű, arra kárhoztattam volna, hogy jobb kezében kettő, bal kezében három könyvvel ugráljon fél lábon egy mobil wc-ben, nem egész öt percig, miközben Kis Pál utolsó aktusát énekli -, majd több ezer könyvvel jöjjünk be. Mivel én már gyakorlottnak számítottam, öt évvel ezelőtt minden nap csináltam, ezért vállaltam, hogy egyedül szedem a könyveket – mert hogy jobb esetben, egyik diktál, másik adogat -, de most erre nem volt idő. A polcok úgy vannak elrendezve, hogy szépen fel lehet mászni rajtuk (talán így biztonságosabb is, mint a rozoga létrán), úgyhogy kapaszkodtam is bátran, mint egy farkatlan majom, közben motyogtam a könyv számát, nehogy elfelejtsem. A mászással nem volt semmi gond, bár egy idő után kezdtek remegni a lábaim, jobban utáltam az alul lévő könyveket szedni, a térdem ez ellen nagyon ágált.
Hajnal hatra már bent is voltunk az irodában. E rövid távon csak arra emlékszem, hogy rosszul járt az óra az autóban, amit szóvá is tettem és nem fért a fejembe a sofőr válasza, hogy ha meg akarom tudni a a pontos időt, akkor mért kell hozzá adnom 50 percet, majd kivonni hatot, mért nem lehet egyből hozzáadni 44-et. Na és hogy túl meleg volt, ami tudvalevő álmosít, erre azonnal letekerte a főnök az ablakot.
Beérve kisebb szieszta következett, úgymond feltöltődés, mely pihenő csak arra volt elég, hogy mindenki, de én biztosan, azon kezdjen el gondolkodni, melyik könyvre is borulhatna: a Vörös és fehérre vagy a Tortúrára? (Ez akadt a kezem ügyébe.) Ebben az esetben Stephen King lett az egyértelmű győztes, lévén puhakötés, nem olyan kegyetlen, fülnyomorgató vászon, mint Stendhal. A folytatás viszont elkerülhetetlen volt. Kicsit kikészültek az ujjaim, mire több száz számlát keresztben meghajtottam, aztán a könyvek pucolása következett, a csomagolás a fiúk dolga volt. Alig fértünk a halomba állított és sorrendbe szedett könyvektől, de a végét még senki sem feltételezte, nemhogy látta volna. Anti közben a játszótérről küldött fotót, hogy felvidítson, ők is jól szórakoznak és minden rendben zajlik nélkülem is. A monotóniát néha megszakította egy-két poén, vagy a főnökség által megrendelt pizza avagy hamburger, de 14 órai munka után már úgy éreztem, hogy ideje haza menni, hogy Tami is lásson kicsit, na és hogy együtt bújjunk ágyba.
Ritkán éreztem ilyet, hogy ennyire gyorsan megszűnjön a világ, mint amikor letettem a fejem az ágyra. Egy pillanat alatt vége volt a külvilág neszeinek, a gondolataim motoszkálásának, és szinte meghaltam. Azt sem észleltem, hogy Tami felébredt. Antinak nagyon sokat köszönhetek, mert egész nap a gyerekkel foglalkozott, csak mikor aludtunk, akkor tevékenykedett odakint, de utána is csöndben voltak, vagy nem is tudom, lehet, hogy a hangoskodást sem hallottam volna meg. 22-kor ébredtem fel, de szinte csak vacsorázni, bár azért eltelt az idő, mert csak 01-kor kerültem újra ágyba. Ekkor ismét azt éreztem, mint az első alvásomnál, hogy vége a világnak és én megszűnök létezni.
Összefoglalva, ki lehet bírni az éjszakázást és át lehet lépni a holtpontokat is, egyáltalán nem olyan szörnyű. Talán akkor van baj, mikor nincs mit csinálni, akárcsak tíz percig is, mert akkor érzi úgy az ember, hogy nem bírja tovább, és el kezd azon agyalni, hogy hová is fekhetne le, hová bújhatna el, hogy a többieknek ne tűnjön fel. De ha munka van, akkor erre nincs ideje figyelni, szinte eszébe sem jut, hogy fáradt, hogy már nem aludt 14 órája, és észre sem veszi, hogy tök egyszerű dolgok, milyen erős koncentrációt kívánnak. Viszont a másnap, de még a harmadnap is, amikor a test és szellem próbálja visszanyerni megszokott ritmusát, az már nehezebben következik be. Minden olyan lassan vánszorgóvá válik, olyan szokatlanná, az ismerős, unásig ismételt dolgok is újnak hatnak, és míg nem térünk vissza a rendes kerékvágásba, addig nem is változnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése