Ketten egyek

Nem csalás, nem ámítás, tényleg ketten vannak. Tegnap hoztuk meg Huncutnak a jövendőbelijét, de a fogadtatás nem volt olyan szívélyes, mint amilyenre számítottam. Huncut annyira támadólag lépett fel, hogy szegény kiscica, azt sem tudta, hová bújjon. Mikor már nagyon nyüszített a kicsi, lehámoztuk róla Huncutot és megfenyítettük, de nem nagyon értette, miért haragszunk rá, amikor ő csak a vetélytársát akarja kiiktatni és nekünk is ezt kéne tennünk, ha jobban belegondolunk. Tami is kellőképpen megnyugtatta, mikor magafelé fordította a fejét, mélyen a szemébe nézett és közölte vele: Tudod Huncut, a Kicsiről most azért gondoskodunk, mert őt jobban szeretjük. Remélem azért hamarosan megbarátkoznak egymással, csupán egy hónap a különbség köztük, március 15-én született a kiscica, de olyan pöttömnek látszik a vőlegénye mellett.Ő Kicsi.
A kicsi cica neve méretéből adódóan pillanatnyilag Kicsi, de ez még változhat. Kedves, nyávogós, játékos, bár nem olyan bátor, mint Huncut volt, de most más a helyzet is. Megint vigyáznunk kell az ajtónyitással, mert Huncut kimehet, Kicsi nem, úgyhogy tiszta tudathasadásban szenvedünk.
Kicsit furcsák voltak Kicsi szülei. Mintha nem lettek volna teljesen sziámiak, vagyis azok voltak, csak talán nem fókajegyűek, mert túlságosan sötétek voltak. Az apukának nagyon selymes volt a szőre, az anyukáé inkább rőt, de ők is barátságosak voltak, azonnal kipróbálták a szállító-kosarat, amiben már mindenféle macska, de még nyúl is megfordult, mivel őket is elvittük orvoshoz, hogy beoltsák szúnyogcsípés ellen.
Hihetetlen, hogy mennyire különböző természetük van a macskáknak. Azt megfogadtam, hogy Szaffi után csak olyan macskát veszek, aki emberek között nevelkedik, esetleg gyerekekhez szokott. Szaffi egy tanyán élt, míg hozzánk nem került, emberektől távol, még a gazdája is több napi éheztetés után, csapdával fogta be. Azt hittem meg lehet majd változtatni, ha szeretjük, és sokat változott is, de alapjában került minket. Mikor már kijárt a házból, szinte csak enni járt haza.Ő Huncut.
Huncut viszont most már kimegy, de a terasztól nem nagyon távolodik el, inkább a mi társaságunkat keresi, hozzánk szalad, ha megijed, ha pedig egyedül marad kint, inkább bejön a házba, hogy velünk lehessen.
Kíváncsi leszek, hogy Kicsi milyen természetű, őt még jó darabig (egy-két hét) nem engedjük ki.

Kintorna

Ugye a májusi eső aranyat ér, és aki korán kel, aranyat lel, de én hiába ázom korán reggel, még egy arany-porszemet sem találtam. Viszont számomra többet ér minden kincsnél, mikor a lányomra nézek. A szemében látom a világ minden gazdagságát, mely szivárványként tündököl. Még mindig színváltós a szeme, nem sikerül megállapítanom, hogy konkrétan melyik színre hasonlít, attól függ, hogy mennyire süt a Nap, hogy milyen hőmérséklet van. Ha borús az idő, akkor a barna szín dominál, de ahogy előbukkant a Nap, azonnal megváltozik a színe valami gyönyörűre.Ezt a felvételt Tami készítette.
Volt egyszer egy gyűrűm, melynek a köve a hőmérséklettől változott. Valami ilyesmi Tami szeme is, csak sokkal kifejezőbb, benne látom az életet, a múltat, a jelent és a jövőt egyszerre, magamat, a világ minden fájdalmát, ha szomorú és a földöntúli boldogságot, ha vidám.Kicsit már elfelejtett korcsolyázni, úgyhogy mikor mentem érte az óviba, vittem a görkorcsolyáját, hogy gyakoroljunk. Élvezte, de gyorsan kifáradt.Szegeden most nem csak az eső folyik, hanem a bor is, mivel most van a borfesztivál. Bár nagyon szeretem a bort, én voltam a sofőr, mikor mentünk és éppen 24 órája nem ettem, úgyhogy nem is volt ildomos innom, mert már az első kortytól biztos, hogy az asztalon táncoltam volna. Ehelyett perecet hajkurásztunk, mert Tami már nagyon éhes volt, és a pereces lánynak betelt a nyugtatömbje, vissza kellett menni a bázisra, mert nem kockáztatott, lerítt rólunk, hogy adóellenőrök vagyunk. Rengeteg koncert is van ilyenkor, csak az a baj, hogy egyszerre több helyszínen, úgyhogy képtelenség mindet meghallgatni, muszáj mazsolázni. A Nemezt végigfutkároztuk Tamival a szökőkút körül, a Belmondot csak éppen, hogy hallottuk, na meg egy kintornást is láttunk, aki vérig volt sértve, hogy pénz nélkül le merem fotózni. Én először nem is értettem, hogy mit hablatyol a tábláról, ami gondosan tartalmazza az instrukciókat, hogy aki rá mer nézni, netán megörökíteni, az fizessen! Mikor felvilágosítottuk, hogy az a lány, aki az imént dobott neki pénzt, hozzám tartozik, nem győzött mentegetőzni és olyan meséket kitalálni, amivel palástolhatja bunkóságát. Hiába volt korhű jelmezben, rizsporos parókában, nagyon is mai volt, ahogy előadta, hogy ő hol Bécsben, hol Pesten szórakoztatja a közönséget, és kiakad a japán turistáktól, akik kattintgatják a gépüket, de egy fillérrel sem támogatják szegény magyart, akinek nagyon sokba került a verklije és még egy antik goblein széket is vett mellé, mivel mintájában illik hozzá.Ez régen tulajdonképpen a bénák, szegény koldusok kenyérkereső eszköze volt, de ez az ember egyáltalán nem látszott sem nyomoréknak, sem koldulónak. Inkább ügyeskedőnek, akinek nagyon is van mit a tejbe aprítania, de még mindig kevesli. Mindenesetre a sípláda tényleg szép volt, hagytuk hadd tekerje tovább, hátha bejön az ára.

Jeges eső

Szép kis jégeső hullott tegnap az égből. Nem tartott túl sokáig és nem is okozott kárt a cseresznyefák termésében, alig potyogott le egy-kettő, almám pedig egyébként sem lesz, mivel kedvenceim elfelejtettek az idén virágozni. Ezt azért bánom annyira, mert fő táplálékom ez a kemény gyümölcs, és igencsak drága a piacon is, főleg, ha a Tescoból származik.
Huncutot hétfőn elvittük az óvodába. Úgy gondoltam most már be lehet iratni, elég érett hozzá, és nagyon talpraesetten viselkedett. Ez csak vicc, de tényleg volt az óviban, hogy megmutassuk a gyerekeknek, milyen egy igazi sziámi cica. Én előadást is szerettem volna tartani a macskákról úgy általában és a sziámik jelleméről, de a gyerekek többnyire belémfojtották a szót, amikor a macska közéjük ugrott, vagy éppen elszaladt, gyorsan felborult a kör, és rohantak utána. A célom pedig az lett volna, hogy elmondjak pár dolgot a származásukról, a természetükről, hogy eszükbe se jusson bántani egy cicát és úgy általában az állatokat, nem mintha felmerülne ilyen tett bennük, de jobb felhívni a figyelmet. Arra akartam kilyukadni, hogy szeressék az állatokat, gondoskodjanak róluk, ha már van nekik, mert a gyerekek így tanulják meg a felelősségérzetet. Még két nap múlva is megállított az egyik kislány, hogy elmondja milyen aranyos volt a cica, és azóta mindenki Tamihoz szeretne jönni látogatóba.A fejetlen macska.
Csipogó szerintem már mindenórás, vagy mindennapos, hamarosan megszületnek a kicsik, elég nagy a hasa és komótosan mozog, bár pár nappal ezelőtt még felrohant a fára, igaz csak a locsoló elől. Kicsit utánanéztem a neten, hogyan zajlik le a szülés macskáéknál, bár már volt benne részem, de akkor még gyerek voltam, nem emlékszem a részletekre. Hát remélem nem lesz komplikáció, szépen megoldja egyedül is, mindenesetre kapott tőlünk egy kosarat, ahol kényelmesen megszülhet, birtokba is vette, tetszik neki, bár korábban jobban elfért benne, mint most.Huncut amilyen jól kijön Csipogóval, annyira nem viseli el Bolondkát. Simán elkergeti, ha meglátja, amiben csak az a baj, hogy Bolond árkon-bokron át menekül előle, Huncut uccu neki utána. Mostmár eltakartam egy dobozzal a szomszéd kerítése alatti átjárót, hogy ne tudjon átmenni, de így meg a kerítésre kapaszkodva menekül Bolond és erre tanítja Huncutot.
Kicsit szétszórt vagyok mostanában, például a tegnapi mosást is úgy hajtottam végre, hogy mikor már megszáradtak a ruhák, vettem észre, hogy a mosószer kimaradt belőle. Csodálkoztam is, hogy nem lettek olyan jó illatúak, sem hófehérek a fehérek, de először nem gyanakodtam a feledékenységemre. Lassan már azt sem tudom, hogy lakom, ugyanis egyik reggel leszerelték az utcanévtáblákat és kitettek egy másikat. Csak néztük elkerekedett szemmel, hogy ilyen lehetséges. Ennek már több hónapja és még egy papírt sem kaptunk arról, hogy megváltozott a címünk, nem úgy, mint mikor ki kellett tenni a házszámot, akkor aztán küldték a pénzbírsággal fenyegető levelet, hogy ha nem tesszük ki, milyen óriási bajba kerülünk.Tami felvetette, hogy mikor felnőtt lesz és helyettes óvónő, előfordulhat, hogy senki sem betegszik meg, így neki nem lesz munkája. Na, majd akkor lesz ő a költőnő. Kicsi gondolkodás után le is diktálta nekem első vers-kezdeményeit, melyek nagyon dallamosak, többségüket énekelve mondta, mint Tinódi, csak a lant hiányzott a kezéből.

Én pedig gyorsan tollat ragadtam, hogy ezt a verset Nektek elmondhassam:

Gyerünk cica, gyerünk cica,
Mássz a fára,
Ugorj a kis ágacskákra,
Falevélről falevélre,
Ágacskáról ágacskára,
Ugorj fel a csúcsra,
Gyerünk, gyerünk, gyerünk.

Mindjárt fönt vagy,
Gyerünk már,
Mindjárt fönt vagy,
Eléred a napocskát,
Hopp.

Névnapi buli

Szép időre virradtunk szombat reggel, hogy megkezdjük a névnapi buli előkészületeit, melyeket tulajdonképpen már az előtt való napon elkezdtünk, felaprítottuk a húst, a zöldségeket, összekészítettem a salátát, aminél jó, ha egy napot áll, ha összeérnek az ízek, vagyis az alma a sajttal, a paprika az uborkával. Így reggelre nekem csak a pasta il forno maradt, mely az egyik főfogásnak számított (ha sikerül), Anti addig bőszen öntögette a vörösbort a paprikásba, mely odakint rotyogott a bográcsban.
Lehoztuk a padlásról az étkészletet, néhány poharat, melyek idelent már nem is férnek el, de ez kivételesen nem a kicsi konyha hibája, inkább a sok poháré. Tami segédkezett a terítésben és mikor megérkezett az első vendég máris új ruhába öltözhetett, mivel egy gyönyörű kék ruhát kapott ajándékba, na meg két cicás pólót.Mire mindennel elkészültünk, mindenki meg is érkezett, még egy kutyát is vendégül láttunk, egy fiatal border collie személyében, aki kicsit meg volt szeppenve, mikor meglátta a macskánkat, de Huncut hátán is felállt a szőr a látványtól és a tekintetéből kiolvasható volt, hogy csalódott bennünk. Finomak voltak az ételek, kellemes volt a klíma is, csak a bátyámék nem tudtak eljönni, amit nagyon bántam, de így alakult, majd legközelebb.Mikor elmentek a vendégek, egy lánnyal szaporodtunk, Tami unokatestvére kedvet kapott, hogy nálunk töltse a hétvégéjét, amit nem bántam, Tami meg pláne. Így mi is tudtunk pakolni, míg ők játszottak és Anna szófogadó volt, nem kellett könyörögni, hogy menjen a kádba. Az álom azért nem jött olyan gyorsan a szemükre, mint azt vártuk egy kimerítő délután után, de ez sem volt gond. Semmi sem gond, míg mindenki jól érzi magát.Tami többnyire ruhákat kapott, szebbnél szebbeket, úgyhogy szinte minden órában más burkolat fedte. Tulajdonképpen én kértem, hogy ezt vegyenek neki, mert olyan gyorsan nő, hogy a tavalyi nyári ruhái közül alig akad egy-kettő, amit még az idén viselhet. Én samponokat, balzsamokat kaptam és egy papucsot, amiről már korábban értesültem, mert fel kellett próbálnom, mivel csak három napig lehetett visszacserélni, és milyen jó, hogy felhúztam, mert az első vétel kicsi lett. Nagyon kényelmes, csak túl fehér, így még féltem a használattól, de már nem sokáig.Volt, aki a levitációt gyakorolta.
Volt, akinek nem sikerült.
Tőlünk görkorcsolyát kapott, amiért megszenvedtem a vásárláskor, mivel míg a pénztárhoz értünk, dupláját érte. Ezt nem hagyhattam annyiban és a vevőszolgálaton panasszal éltem, ami végül bebizonyította igazamat, és a kitűzött árért hozhattam el. Először fordítva adtam a lány lábára, de a füves talaj a csere után sem kedvezett a kipróbálásnak, majd elmegyünk olyan helyre, ahol megmutathatja tudását és gyakorolhat is.Az egyik unokatestvér kicsit idegesítette Tamit, mikor a nyúlketrecben homokozott és közölte a lánnyal, hogy most ássa a nyulak sírját. Ez nagyon hangzatosnak bizonyult, Tami meg is ijedt, pedig látta, hogy egyre nagyobb domb lesz, nem pedig gödör, de mégis.Másnapra még maradt pakolnivaló, de ismét vendégeink jöttek, úgyhogy a maradékok is elfogytak, legalább nem kell egy hétig tésztát és tiramisu-tortát enni. Desszertnek azért jégkrém is akadt a háznál, ami ebben a nagy melegben mindenkinek jól esett, főként a gyerekeknek. Sajnos nem sokkal később elment Anna - talán ettől romlott el az idő is -, és elkezdett cseperegni az eső. Annyi azért nem csurgott az égből, hogy ne kelljen locsolnom, hideg sem lett, de meghiúsította Anti és Tami bicikli-kirándulását. Inkább ledőlt a macska mellé és szinte azonnal álomba merült. A baj csak az, hogy mindez este hatkor történt, két órával lefekvés előtt.

Hosszú hétvége teli nem értem dolgokkal

Tami már annyira hiányzott, hosszú volt ez a hétvége nélküle, mivel kivételesen már pénteken elment a szüleimhez és csak vasárnap tudtunk érte menni. Akkor sem haza, hanem családi ebédre voltunk hivatalosak, amiről jól elkéstünk, de ezt nem igazán bántuk, nem is ettünk már egy falatot sem. A házigazda nem igazán foglalkozott velünk, inkább a tévét nézte, vagy aludt, de azért a társaság másik része próbálta jól érezni magát, csak Tamit kellett kimentenem többször is a fiú-unokatestvérek karmai közül, akik egyáltalán nem kímélték, de azt azért mégsem tűrhettem, hogy fegyverrel fenyegessék, még ha játék is. Antit is érte támadás, amit szintén nem értettem - már nem én vagyok a soros? Kiderült, hogy Anti hanyatlik, állítólag mindig engem kérdez meg, nincs önálló véleménye a dolgokról. Azt nem igazán értem, hogy miért baj az, ha két ember közösen hoz döntéseket, hogy a másikat ne érje váratlanul, vagy hogy ő is beleszólhasson a történések folyamatába? Szerintem egy párkapcsolat akkor harmonikus, ha nem diktatórikus. Persze lehet az egyiknek igaza, mikor a másik nem ért vele egyet, csak éppen nem mindegy, hogy kész tények elé van a másik állítva, vagy bevonják a döntésekbe. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az egyiknek nincs véleménye, inkább azt, hogy szeretné tudni, a másik mit szól hozzá, mert fontos neki a másik hozzáállása is, és ha nem ért vele egyet, akkor vagy meggyőzi, vagy kompromisszumot hoznak. El sem tudok képzelni másmilyen párkapcsolatot, ahol nem beszélik meg, ahol nem együtt hozzák a fontos vagy kevésbé fontos döntéseket.
Mikor távoztunk a lány-unokatestvérek a mamához mentek aludni és Tami is nagyon szeretett volna. Én már vágytam a társaságára, de azért engedtem, szeretném, ha a jövőben is megkérdezne. Annyira aranyos volt, mikor pakoltam ki a csomagtartóból a lányok ruháját és mindegyik tartotta a karját, Tami is beállt a sorba és hurcolkodott befelé. Olyan nagynak tűnt, pedig ő a legkisebb hármójuk közül.
Sajnos nem telt úgy az este, ahogy az telhetett volna. Anti bealudt, én pedig nagyon magányosnak éreztem magam. Az influenza is bujkál bennem, amitől folyik az orrom, tüsszögök folyamatosan.
Másnap, mikor végre megérkezett a lányom, kiderült, hogy a fiú-unokatestvéreknél eltűnt egy CD, és ezért a lányomat hibáztatják.

1. Tami kérdés nélkül nem venne el semmit.
2. Ha mégis, akkor is csak olyat, aminek hasznát veszi, egy CD-vel mit kezdene.
3. Ott sem volt, úgyhogy nem is értem az egészet. Ráadásul az egyik srác még meg is fenyegette a lányomat, nála ez már szokás, hogy pisztollyal, meg hokiütővel támad a gyengébbekre, de én szeretnék ebből kimaradni és az ilyen viselkedéstől megkímélni a lányomat, úgyhogy valószínű nem sokat fogunk a jövőben találkozni. Azért arra kíváncsi lennék, hogy a fiú szülei mit léptek erre a szájhősködésre, de az a baj, hogy tudom: Semmit!

Isten tervez, ember végez

Nagy a hajtás most rajtam, minden nap reggeltől estig dolgozom, a bosszantó csak az, hogy nem azért, hogy megvehessem az új Porschémat, vagy elmehessünk nyaralni a Kanári-szigetekre, nem, csupán csak élni, enni, számlákat befizetni. A megfeszített tempóban mindig elszörnyülködöm, hogy miért is csináljuk ezt az egészet? Persze, mikor a megérdemelt pihenés következik, akkor már értelmet nyer a küszködés, megérte – mondom magamban ilyenkor, de mikor hajtok, akkor nagyon el tudok fáradni. Én nem tudom az megtenni, mint mások, akik simán bírnak pihenni, mikor épp rájuk szakad a plafon. Nekem ez nem megy, ilyen a természetem és kész. Például enni sem tudok addig, míg el nem végeztem a kitűzött feladatokat. Velem jól járnak a főnökeim, nincs nassolás munka közben, de még nagyon ebédidőben sem. Majd ha vége a munkának, akkor. Elaludni sem nagyon tudok addig, míg körülöttem mindenki át nem lépett az álom mezsgyéjére, csak nagy ritkán, indokolt esetben.
Azért a nagy hajtásba a héten belefért egy kiállítás megtekintése. Sajnos lekéstük a zenés megnyitót, de talán a barátaink így is örültek nekünk és annyira nem értünk későn, hogy ne maradjon egy kis keksz és bor. Persze én vezettem, úgyhogy csak Antinak töltöttem, de olyan jókedvem volt, hogy nem is akarták elhinni, hogy egy kortyot sem ittam, pedig nem, alapjáraton vagyok ilyen bohém. Mondjuk minden okuk megvolt a kétkedésre, például mikor a fülledt teremben felpattantam az asztalra és kinyitottam az ablakot. Először megdöbbenés látszott a körülöttem lévő szemekben, majd mikor befújt az első szellő, az arcokra kiült a megkönnyebbülés.Tami is jól érezte magát, a mi barátaink az ő barátai is, de szerzett egy újabbat is, egy művészettörténész személyében. Egy idős festőművésszel is megismerkedtünk, aki nagyon csapongott a gondolatok között, látszott rajta, hogy a kronológia nem olyan fontos már az életében, csak a tanulságos dolgokat akarja továbbadni és az sem baj, ha más nyelven jut eszébe egy-két szó.Egy játékot is játszottunk. Volt a falon három kép, melyek egy alkotótól származtak. Mind a három festményen láttam egy állatot. A feladat az volt, hogy vajon a többiek is látják-e ugyanazt az állatot. Az első képen a csirke, madár, szóval szárnyas adta magát. A második képen már több variáció volt, de mikor elárultam, hogy egy sziámi harcos halat kell látni, mindenki a homlokára csapott. A harmadik kép volt a legnehezebb, mert a papucsállatkától kezdve az ördögön keresztül a csigáig bármi belefért és mindegyik helyes is volt.
Jó későn értünk haza, de ez pont elég volt arra, hogy az utána következő napot túléljem. Fel kell töltődni és ez nem csak pihenés által érhető el, hanem hogy kizökkenjünk a megszokott közegből, új élmények érjenek. A mai napig jókedvre derülök, ha egy-két vicces epizód eszembe jut korábbi életemből, és ez segít átvészelni a borongós órákat.Anti megint magamra hagyott két napra, ami azért is volt gáz, mert Tami ismét megbetegedett, pont úgy mint a múltkor, nekem viszont hajtanom kellett volna tovább, dolgozni és dolgozni (ja és bevásárolni, mert itt az ünnep, üres a hűtő, de mikor megláttam a tömeget az áruházban úgy kimenekültem, hogy csak két tétel került a kosaramba). Tamival is meggyűlik mostanában a bajom. Nem mintha rossz lenne, szerintem soha életében nem volt rossz gyerek, mindenben az én dicséretemet várja, próbál a kedvembe járni és úgy érzem jól neveltem azáltal, hogy amit csak lehetett megbeszéltem vele, mert így mindent meg is ért, nem követelőzik, nem hisztizik, inkább a megoldást keresi. Mostanában viszont, ha valamit nem csinál helyesen és ezt számonkérem, nem kezd el érvelni és védekezni, mint korábban, hanem meredten néz rám és hallgat. Egy idő után én is kifogyok a kérdésekből, hogy szóra bírjam, és akkor csak nézünk egymás szemébe. Ilyenkor látom magam előtt, hogy mi lesz a jövőben, remélhetőleg nem hamarabb, mint 15 év múlva, amikor összeszidom, hogy úgy beszéltük meg, este tízre hazaér a buliból, nem éjfélkor. Majd hallgatni fog és nem mond semmit, csak néz az őzike szemeivel és ebben az a legrosszabb, hogy nem tudom, mit gondol: azt, hogy hagyja már abba az anyám a rinyálást, vagy azt, hogy jó igaza van, már megbántam. (Az előbbire tippelek.)
A macska állandóan a fürdőszobában ólálkodik, mikor mi tisztálkodunk. Én általában tusolni szoktam, úgyhogy nem olyan nagy a baj, ha olyankor esik bele a kádba, mert nincs benne túl sok víz. Ám mikor Tami fürdik, akkor is próbálkozik egyensúlyozni a kád szélén, és persze, hogy belecsúszik, hiába van hegyes karma, nem sok hasznát veszi a zománcon.Gondoltam tanult az esetből, többet nem próbálkozik, de azért a mosdó még vonzza.

Együtt vagyunk megint

Anti nagyon meglepett szombaton, mert csak estére vártam haza, de megspórolta nekem az aggódást, és már reggel ő keltett. Muszáj volt neki, mert zárva volt az ajtó. Egész éjszaka nem aludt, de nem is akart a továbbiakban sem, teli volt élménnyel, én pedig kiéhezve hallgattam és néztem. Aztán mégis ledőlt egy órára, de akkor meg én nem hagytam aludni, de ezt sem bánta.Estére elmentünk Gőzerő koncertre, helyszín a Liget, ahol még tartott a majális, úgyhogy nem győztem futkározni Tamival, hogy eltereljem a figyelmét a forgókról, de csak kitoltam a felszállás időpontját, megúszni nem tudtam. A hullámvasút valami félelmetes volt. Hiába mondtam a jegykezelőnek, hogy én csak kísérő jegyet kérnék, nem fogom élvezni, de tényleg, nem hitt nekem, meg kellett vennem a jegyet. Pedig tényleg nem élveztem, csak azért sikongattam, hogy Tami ne legyen csalódott, a beépített buckákat pedig kimondottan utáltam.
Dodzsemeztünk is egyet, bár már olyan rég ültem a villanyos autóban, hogy azt sem tudtam, hová kell bedobni a zsetont. Megkérdeztem egy másik sofőrt, aki kicsit furcsán nézett rám a kérdés hallatán. Gyorsan közöltem vele, hogy jogsim van, csak nem dodzsemre. Jókat kergetőztünk és nem is nagyon kötöttek belénk a többiek, biztos mert nem értek utol. Sajnos, mikor két autóval mentünk, és Tami vezetett az apja mellett, karambolozott, úgyhogy még mielőtt lejárt volna az egyébként sem hosszú menetidő, kiszálltunk, mert bevágta a térdét és az arcát a kormányba. Ezek után derült ki, hogy volt biztonsági öv is, csak mi ültünk rajta, észrevétlenül simult bele a kárpitba, és senki sem hívta fel a figyelmünket, hogy használni is lehet.A lány olyan sérüléseket szerzett, amin csak egy lufi segíthetett, természetesen hercegnős, de még nem is a legdrágább, csak nekem volt sok, mivel nem volt már nálam annyi pénz. Rendes volt az eladó, mert kétszáz forinttal kevesebbért is ideadta, látva megesett és kétségbeesett lányom szemében a csalódottságot, ha nem.
Anti hozott nekünk Olaszországból egy kis meglepetést. Tami egy játékcicát kapott, én pedig egy gyönyörűséges, retikülben is elférő tollat. Tudvalevő mennyire szeretem az igényes írószereket és ha még olasz is, az már mindennek a teteje.Ma a lehetetlenre vállalkoztam: összepakoltam Tami szekrényét. Ezt csak úgy tudtam véghez vinni, hogy a lány az apjával játszott, így nem esett meg a szíve az általam kidobásra ítélt, félig tönkrement, vagy hasznavehetetlen játékok szánalmas sorsán, ami vagy a kuka, vagy a kazán.
Azt se felejtsük el, hogy ma anyák napja volt. Sajnos most nem jutottam el anyukámhoz, csak telefonon köszöntöttem, és a személyes találkozást, a jövő vasárnapra ígértem be, de azt mondta, hogy neki ez is jól esett, a lényeg, hogy nem feledkeztem meg róla. Tamarától ezt kaptam és Buda Ferenc versét. Könnyekig hatódtam.
Ne rejtőzz el!

Ne rejtőzz el, úgyis látlak,
rád csukom a szempillámat.
Benn dörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó, hogy így velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek.

Majális

Május ide, meleg oda, biz én ma begyújtottam. Lehet, hogy akkor fáztam át annyira, mikor a kertben ölelgettem a sátrat, hogy ne fújja el a szél, nem tudom, de vágyom a melegre, ami hamarosan eléri a 25 fokot, de nekem még ez sem sok.
Tegnap elmentünk a majálisra. Nem nagyon vagyok oda a forgókért és a vattacukorért, a tömegért meg pláne, de Tami majd’ kiugrott a bőréből, mikor meglátta az ugrálóvárat. Tulajdonképpen legfőképp azért kellett elmennünk, mert a Katicacsoport fellépett a színpadon. Verseket adtak elő, az egyik kisfiú még szólóban is szavalt, amivel korábban versenyt nyert. Tami, rögtön utána – már csak nekem – előadta ugyanazt a költeményt, szó szerint. Mondtam is neki, hogy akár ő is megnyerhette volna a versenyt, ettől nagyon büszke volt magára. Jó sokat kellett várni, mire sorra kerültek, mert az összes iskolás tánccsoport az óvisok előtt lépett fel, ami a szervezők hozzá nem értését bizonyította, de a reklamálásunkra csak a sajnálatukat fejezték ki, na meg vigaszdíjként kaptunk fagyijegyet.A műsor után a lányom kicsit fiússá vált, főleg azért, mert fiúk vették körül, bár egyszer nagyon is lányként viselkedett, mikor Dominikkal találkozott. Olyan szorosan átölelték egymást örömükben, hogy én már a kézfogót láttam lelki szemeim előtt, pedig eddig Balázs volt a szerelme. Volt egy hely, ahol horgászni lehetett, és mindegyik srác kardért versengett. Tami is beállt a sorba, neki is lett kardja, vagyis a mérete alapján inkább tőr, de annyira már lány maradt, hogy alig használta. Csak mikor hazaértünk, próbált meg vele ásni a homokban, amitől azonnal eltört. Mondtam is, hogy tőr-ékeny.Azt beszéltük meg, hogy minden játékot egyszer próbálhat ki, így el tudjuk kerülni a teljes anyagi leégést. Élt is a lehetőséggel, és nem is követelődzött, mikor a végére ért, hanem leültünk egy asztalhoz, ahol „barkácsolni” lehetett. Kezdetben segített, majd közölte, hogy míg én megcsinálnom krepp-papírból és hurkapálcából a rózsát, addig ő elmenne a többiekkel játszani. Ám legyen, kimondottan kikapcsolt ez a fajta szórakozás, élveztem a papír bügyürgetését, és az sem bosszantott fel, hogy már harmadjára csináltam újra, mert a szél mindig elfújta a félkész virágot. Végül még sikerélményem is lett, nem úgy mint tegnap.Hullafáradtan értünk haza jóval ebéd után, de Tami már jóllakott egy hot-doggal, ami kb. 6 virsli és 6 kifli árába került.
A délután másik felét a nyúlketrecben töltöttük piknikezés formájában, ahol körülvettek bennünket a kedvenceink és megtapasztalhattuk, hogy a nyulak egyáltalán nem gyávák. Teljes közönnyel tűrik, mikor egy macska rájuk támad, cibálja a fülüket, harapja az orrukat és a hátukon ugrál. Már én voltam megrémülve, hogy valami bajuk esik, vagy meggondolják magukat és jól belerúgnak vagy harapnak Huncutba, de nem, meg sem mozdultak, csak néha rázták le a bundájukról a nyivákoló jószágot, közben legelésztek. Láttunk a felhőkben elefántot, sárkánynyulat, de még egy macskanapszemüveget is, egy zacskóban fogtunk szélfiút, ami el is röpült ijedtében, mikor kidurrantottuk a nejlont.Mikor kicsit beborult és csöpögni kezdett az eső, gyorsan beszaladtunk a házba, és elhatároztuk, hogy tortát sütünk. Tami általában lelkes kukta, segít is, de inkább a kóstolás mestere és a maradékok gyors eltüntetője. Imádja a nyers tésztát befalni, vagy a kihűlésre váró krémet elnyalogatni. Mire elkészül a kész étel, addigra többnyire jóllakik, éppen csak egy falatot eszik belőle. Kicsit módosítottam az olasz citromtorta receptjén, mert citromkrém helyett narancskrémet főztem, mivel citrom nem volt itthon, de találtam megtévesztésig hasonló, savanyú narancsot, a végén fel sem tűnt, hogy nem citromtorta lett. Sajnos még a tortaforma is hiányzott a háztartásomból, úgyhogy nem lettek olyan szépek, de az ízükön ez mit sem változtatott. Finomak sem lettek.
Olyan kerek, egész volt a mai nap, amilyet minden napra el tudnék képzelni, csak Anti hiányzott belőle. De nagyon!

Játék a dzsungelben

Elég mozgalmas volt a tegnapi napunk Tamival és az óvodásokkal, ugyanis beálltam egy kicsit óvó néninek. Váratlanul ért a felkérés, de körülbelül annyi idő alatt átszerveztem a programjaimat, míg Ibolya elmondta, hogy segítsek másnap (vagyis tegnap) elvinni a társulatot a Játékdzsungelbe, mert felkérést kaptak egy tévéfelvételre. Tulajdonképpen, mikor megérkeztük, már nem volt velük gond, csak az odaút okozott fokozott figyelmet.
Először is buszra szálltunk 20 gyerekkel óvónővel, dadussal és két anyukával, amelyik közül egyik én voltam. Már azért megérte a kíséret, mert így bliccelhettem a tömegközlekedési járműveken, mivel még a sofőr sem tudta megmondani, hogy kell-e jegyet váltanunk, úgyhogy nem váltottunk. A másik ok, amiért megérte, hogy Tami nagyon boldog volt, hogy beálltam óvónőnek és egyszer meg is fenyegette a társait, hogy majd én rendet teremtek, ha nem viselkednek. Hát kellett is néha, persze csak finoman, ami nem áll távol a természetemtől, általában értik a humorom. Először Dénest kellett megnyugtatnom, aki azzal a panasszal fordult hozzám, hogy Tami nem akar a barátja lenni. Mondom neki, hogy persze, hogy nem akar, hiszen az előbb is megütötte. Erre ő azt felelte, hogy azért ütötte meg, mert a lányom azt mondta, hogy nem a barátja. Erre én, hogy hiszen azért mondja, hogy nem a barátja, mert bántotta. Ebben maradtunk.
Az induláskor az én felügyeletem alá tartozott körülbelül 4 gyerek: egy kislány, aki nem volt hajlandó elengedni a kezem, pedig már nagyon szerettem volna, egy kisfiú, akinek csak a kisujjam jutott, de boldogan szorította azt is, még egy kislány, aki a lányom volt, és még egy fiú, aki elég morcosan nézett rám végig, pedig korábban jóban voltunk.
Felszálltunk a buszra, átszálltunk a villamosra, semmi gond sem volt. Én az átszállásoknál nagyon ügyeltem, hogy senki se maradjon fönt, gondolom a többi felnőtt is ezt nézte meg elsőnek. A számolgatás már nem az én gondom volt, én csak a négy gyerkőcöt tartottam szemmel, na meg ha volt átfedés, mert azért előfordult párcsere, kisebb csete-pata. Kis gyaloglás után megérkeztünk a dzsungelbe, bár a városi forgalom után ez tisztásnak tűnt.
Volt egy kis idő a játékra, addig én elmentem a munkahelyemre, mivel félutcányira voltunk tőle. Csak egy-két dolgot beszéltem meg, dolgozni már nem ültem le. Pont akkor értem vissza, mikor az egyik lurkó felrúgta a tévések állványát. Nem az ő hibája volt, rossz helyre tették, de már fényt nem bocsátott ki magából a továbbiakban. A helyi televíziónak tulajdonképpen azért kellett egy csoportnyi gyerek, hogy jobban nézzen ki a képernyőn, hogy egy nő, egy majommal az ölében mesét mond. Tamin már nem volt harisnya, a gyerekek többségéről folyt a víz, annyit rohangáltak. Hármat sikerült megitatnom még kezdés előtt, így pótolva az elvesztett nedvességet, de a morcos kisfiúnak már csak egy korty jutott, amitől még szúrósabb szemmel nézett rám, teljesen elrúgtam nála a pöttyöst.A felvétel alatt – ami négy hosszú meséből állt – a többi látogató próbálta a gyermekét egy helyen tartani, mert addig a csúszdát sem lehetett használni, mivel olyan hangos volt, hogy le kellett állítani. A harmadik mese végére kezdett elfogyni a béketűrés a gyerekekből, egyre szélesebb körben ültek, egyikük-másikuk már hasalt, felzúgtak, mikor a mesélő kimondta, hogy már csak egy mese lesz. A hangból nem nagyon lehetett megállapítani, hogy azért hőzöngnek, mert már csak egy mese lesz, vagy azért mert még egy mese lesz.
Amikor végeztek még rohangáltak kicsit, aztán indultunk. Visszafelé már nem voltak annyira céltudatosak, mint mikor odafelé mentünk, valahogy az óvoda iránya nem volt olyan csábító, mint a játszóházé. A villamoson az egyik kislány elővette a szendvicsét, amit egész úton cipelt, bár egyszer átadta egy másik gyereknek, azzal az indokkal, hogy cseréltek. Kérdem, hogy amaz mit adott? Semmit – volt a felelet. Ez akkor jó csere volt. Két újabb gyerkőc csatlakozott hozzám, mint később megtudtam, ők nem kerülhettek volna egy légtérbe sem nagyon, mert akkor elszabadul a pokol. Azért megbirkóztam velük, lehet, hogy azért, mert akkor még nem tudtam, hogy ők együtt nagyon rosszak. A busz csuklóján álltunk, csak ott volt hely és a két fiú ezt nagyon érzékeltette, mert akkor is dőltek, mikor a jármű nem kanyarodott.
Azért szerencsésen megérkeztünk, Tami bent is maradt, mert még nekem is volt elintéznivalóm, ráadásul délután mennem kellett vissza, mert erre a napra még szülő-gyerek barkácsnapot is terveztek. Azt hittem a barkácsolás azt jelenti, hogy szögelünk, fúrunk-faragunk, de ez a délután nem erről szólt. Tulajdonképpen anyáknapi képeket készítettünk a mamáknak. Mi tagadás, nem remekeltem annyira, valahogy a krepp-papír hajtogatása nem illett a kezemhez, de legalább a végeredmény úgy néz ki, mintha Tami készítette volna.