Játék a dzsungelben

Elég mozgalmas volt a tegnapi napunk Tamival és az óvodásokkal, ugyanis beálltam egy kicsit óvó néninek. Váratlanul ért a felkérés, de körülbelül annyi idő alatt átszerveztem a programjaimat, míg Ibolya elmondta, hogy segítsek másnap (vagyis tegnap) elvinni a társulatot a Játékdzsungelbe, mert felkérést kaptak egy tévéfelvételre. Tulajdonképpen, mikor megérkeztük, már nem volt velük gond, csak az odaút okozott fokozott figyelmet.
Először is buszra szálltunk 20 gyerekkel óvónővel, dadussal és két anyukával, amelyik közül egyik én voltam. Már azért megérte a kíséret, mert így bliccelhettem a tömegközlekedési járműveken, mivel még a sofőr sem tudta megmondani, hogy kell-e jegyet váltanunk, úgyhogy nem váltottunk. A másik ok, amiért megérte, hogy Tami nagyon boldog volt, hogy beálltam óvónőnek és egyszer meg is fenyegette a társait, hogy majd én rendet teremtek, ha nem viselkednek. Hát kellett is néha, persze csak finoman, ami nem áll távol a természetemtől, általában értik a humorom. Először Dénest kellett megnyugtatnom, aki azzal a panasszal fordult hozzám, hogy Tami nem akar a barátja lenni. Mondom neki, hogy persze, hogy nem akar, hiszen az előbb is megütötte. Erre ő azt felelte, hogy azért ütötte meg, mert a lányom azt mondta, hogy nem a barátja. Erre én, hogy hiszen azért mondja, hogy nem a barátja, mert bántotta. Ebben maradtunk.
Az induláskor az én felügyeletem alá tartozott körülbelül 4 gyerek: egy kislány, aki nem volt hajlandó elengedni a kezem, pedig már nagyon szerettem volna, egy kisfiú, akinek csak a kisujjam jutott, de boldogan szorította azt is, még egy kislány, aki a lányom volt, és még egy fiú, aki elég morcosan nézett rám végig, pedig korábban jóban voltunk.
Felszálltunk a buszra, átszálltunk a villamosra, semmi gond sem volt. Én az átszállásoknál nagyon ügyeltem, hogy senki se maradjon fönt, gondolom a többi felnőtt is ezt nézte meg elsőnek. A számolgatás már nem az én gondom volt, én csak a négy gyerkőcöt tartottam szemmel, na meg ha volt átfedés, mert azért előfordult párcsere, kisebb csete-pata. Kis gyaloglás után megérkeztünk a dzsungelbe, bár a városi forgalom után ez tisztásnak tűnt.
Volt egy kis idő a játékra, addig én elmentem a munkahelyemre, mivel félutcányira voltunk tőle. Csak egy-két dolgot beszéltem meg, dolgozni már nem ültem le. Pont akkor értem vissza, mikor az egyik lurkó felrúgta a tévések állványát. Nem az ő hibája volt, rossz helyre tették, de már fényt nem bocsátott ki magából a továbbiakban. A helyi televíziónak tulajdonképpen azért kellett egy csoportnyi gyerek, hogy jobban nézzen ki a képernyőn, hogy egy nő, egy majommal az ölében mesét mond. Tamin már nem volt harisnya, a gyerekek többségéről folyt a víz, annyit rohangáltak. Hármat sikerült megitatnom még kezdés előtt, így pótolva az elvesztett nedvességet, de a morcos kisfiúnak már csak egy korty jutott, amitől még szúrósabb szemmel nézett rám, teljesen elrúgtam nála a pöttyöst.A felvétel alatt – ami négy hosszú meséből állt – a többi látogató próbálta a gyermekét egy helyen tartani, mert addig a csúszdát sem lehetett használni, mivel olyan hangos volt, hogy le kellett állítani. A harmadik mese végére kezdett elfogyni a béketűrés a gyerekekből, egyre szélesebb körben ültek, egyikük-másikuk már hasalt, felzúgtak, mikor a mesélő kimondta, hogy már csak egy mese lesz. A hangból nem nagyon lehetett megállapítani, hogy azért hőzöngnek, mert már csak egy mese lesz, vagy azért mert még egy mese lesz.
Amikor végeztek még rohangáltak kicsit, aztán indultunk. Visszafelé már nem voltak annyira céltudatosak, mint mikor odafelé mentünk, valahogy az óvoda iránya nem volt olyan csábító, mint a játszóházé. A villamoson az egyik kislány elővette a szendvicsét, amit egész úton cipelt, bár egyszer átadta egy másik gyereknek, azzal az indokkal, hogy cseréltek. Kérdem, hogy amaz mit adott? Semmit – volt a felelet. Ez akkor jó csere volt. Két újabb gyerkőc csatlakozott hozzám, mint később megtudtam, ők nem kerülhettek volna egy légtérbe sem nagyon, mert akkor elszabadul a pokol. Azért megbirkóztam velük, lehet, hogy azért, mert akkor még nem tudtam, hogy ők együtt nagyon rosszak. A busz csuklóján álltunk, csak ott volt hely és a két fiú ezt nagyon érzékeltette, mert akkor is dőltek, mikor a jármű nem kanyarodott.
Azért szerencsésen megérkeztünk, Tami bent is maradt, mert még nekem is volt elintéznivalóm, ráadásul délután mennem kellett vissza, mert erre a napra még szülő-gyerek barkácsnapot is terveztek. Azt hittem a barkácsolás azt jelenti, hogy szögelünk, fúrunk-faragunk, de ez a délután nem erről szólt. Tulajdonképpen anyáknapi képeket készítettünk a mamáknak. Mi tagadás, nem remekeltem annyira, valahogy a krepp-papír hajtogatása nem illett a kezemhez, de legalább a végeredmény úgy néz ki, mintha Tami készítette volna.