Advent és bazár

Az első waldorfos élményünk az Adventi bazárhoz kötődik. Mikor már kezdtem érdeklődni a waldorf-pedagógia iránt, december környéke volt és így alkalmunk adódott, hogy elmenjünk erre a programra. Meghatározó és felemelő érzés volt, ahogy a gyerekek a saját készítésű portékájukat árulják, tallérért, vagyis az iskolában bevezetett pénzért. Természetesen minden termék valamilyen módon az ünnephez kapcsolódott. Volt itt nemezből készített angyalka, papírból karácsonyfadísz, színes és változatos formájú mécsesek agyagból, különböző mintázatú gyertyák és még sorolhatnám. A legjobb az volt, ahogy Tami élvezte ezt a közösséget, mintha ő már akkor tudta volna, hogy neki ez az iskola lesz a legjobb. Azóta megtudtuk, hogy ennek az élménynek a sikeréhez rengeteg szülői és tanári segítség is kell, de ez a végeredményen mit sem változtat.

A második osztályba lépve értesültünk arról, hogy az Adventi bazár megrendezése immár a mi feladatunk lesz. A tavalyi év sikerén felbuzdulva az már egyértelmű volt, hogy a mi osztályunkat ismét egy meghitt kávézóvá alakítjuk át, itallappal, karácsonyi hangulatot idéző terítéssel, fahéjillatú mécsesekkel, zongoraszóval és természetesen teljes körű kiszolgálással.

Most viszont egyéb teendőket is el kellett látnunk a plakátkifüggesztéstől kezdve a külső árusok megszervezéséig, akik még színesebbé tehetik a palettát. Az osztályokban az évek során már kialakult egyfajta profil (és profizmus), teázó, palacsintázó vagy játszóház formájában, akárcsak az árukészlet terén, mint lucabúza, gyertyák, szappanok és díszek.

A díszekről jut eszembe, hogy a folyosók, termek feldíszítése is a mi feladatunk volt. Én még életemben nem szurkáltam össze a kezem ennyiszer tűlevéllel, mint az eseményt megelőző napon!

Mint szervező az én feladatom az volt, hogy a kialakított helyekre kísérjem a különböző árusokat, mindenkit útbaigazítsak, aki igényt tart rá, felvilágosítással szolgáljak a tallér beváltását illetően, vagy ha váratlan esemény adódik, akkor megszervezzem, hogy kellő figyelmet kapjon. Adódott is ilyen alkalom, mikor odajött hozzám egy kislány, hogy ő gitározni szeretne. Később előkerült a tanár néni is, én pedig rohantam, hogy csináljak nekik helyet a folyosón, kihirdettem a programot és végig is hallgattam! Természetesen a pult mögé is be kellett néha állnom, hogy kiszolgáljam a vendégeket és a zongorázás oroszlánrésze is az én kezemben volt.

Nem tudnám megmondani, hányszor tettem meg a három emeltnyi magasságot, de talán nem is fontos, a lényeg csak az volt, hogy élveztem ezt a nyüzsgést, és szerettem volna a legjobbat kihozni belőle. Természetesen a többiek is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a gyerekek csak azt érezzék, hogy értük vagyunk, őket akarjuk boldoggá tenni.

Azt hiszem sikerült.

Jó éjt, Jézuska!

Az idén különleges volt a karácsony a lányom számára. Hatalmas meglepetés érte, sajnos nem a legjobb értelemben …Úgy indult a nap, amint szokott. Készültünk a szentestére, izgatottan, teli várakozással. Délelőtt mézeskalácsokat sütöttem Tamival, most először élvezte ennyire a konyhai segédkezést, aminek nagyon örültem. Gyúrta a tésztát, hóembereket készített és gyönyörűen fel is díszítette őket. Természetesen egyet a Jézuskának szánt. Az idén nem rajzolt neki, csak délután szólta el magát, hogy husky kutyát kért tőle. Kérdeztem, hogy miért nem közölte ezt hamarabb. Ő szólt, de csak a Jézuskának, titokban. Nem mintha vettem volna neki kutyát, de legalább lett volna alkalmam felkészíteni, hogy miért nem kerül a fa alá egy eb.Szépen feldíszítettük a fát, Tami ebben is bőven kivette a részét, mivel korábban elfelejtettem felmadzagozni a szaloncukrokat, úgyhogy míg ő a díszeket tette fel, addig én kötözgettem. Állandó problémát jelent a szaloncukornál, hogy szinte az összes megmarad a fán, lehet kidobni, mert még ha finom is, túl tömény, nem lehet sokat enni belőle. Idén ez a veszély is elhárult, ugyanis gumiból készültek. Mindig, amikor megállunk a boltnál, Tami kér egy gumicumit. Az én gyerekkoromban is létezett ez az édesség, csak akkor még kisebbek és keményebbek voltak. Most sikerült beszereznem gumiból készült szaloncukrokat, melyeket igaz csak a lány szeret, de ő legalább nem fog meghagyni egyet sem.
Minden évben nagy fejtörést okoz, hogy miként surranjon be a Jézuska, de most adódott a megoldás. Míg mi a fát díszítettük, addig Anti felszerelte a fényfűzért odakint. Nosza, menjünk ki, nézzük meg. Természetesen én megyek utoljára, sietve a fa alá teszem az ajándékokat, és már szaladok is utánuk. Sajnos kicsit elkéstem, mert elfelejtettem elvenni a Jézuskának szóló mézeskalácsot, nem akartam úgy járni, mint tavaly, amikor a neki szánt rajzot hagytam ott, úgyhogy visszaszaladtam érte. Tami már türelmetlenkedett, gyanús volt számára, hogy ilyen sokáig szöszmötölök az öltözködéssel. Mire kiértem, már kigyönyörködték magukat a fehér havon szikrázó fények villódzásában, jöttek is befelé.Tami azonnal a fához rohant és felkiáltott, hogy megjött! Öröme viszont nem tartott sokáig, hihetetlen csalódás ült ki az arcára, kedvtelenül bontogatta a díszes dobozokat, egynél többet szinte nem is akart, úgy kellett unszolni. Először azt hittem, hogy az ajándékokkal van problémája, pedig úgy sejtettem, hogy a korcsolyának örülni fog, a többiről nem is beszélve.
Miután mindenki kinyitotta a meglepetését, nem bírtam tovább nézni Tami fancsali képét. Muszáj volt rákérdeznem, hogy mi bántja, pedig nagyon féltem a választól. Már korábban is nekem szegezte a kérdést, hogy biztos létezik-e a Jézuska, mert a fiúk az iskolában azt mondják, hogy nem, a szülők veszik az ajándékokat. Akkor azt feleltem, hogy aki hisz benne, annak a Jézuska hozza, aki nem, annak a szülei veszik. Ezzel a válasszal teljesen elcsitítottam a benne bujkáló kétkedést, annyira, hogy azt mondta, hogy ő még felnőttként is hinni fog. Most viszont már nem lehet mellébeszélni, konkrétan meg kell mondanom az igazat.- Anya, nekem az a sejtésem, hogy azért értél ki később, mert te tetted az ajándékokat a fa alá, igaz ez? – szegezte nekem a kérdést.
- Igen, így történt – feleltem határozott őszinteséggel, némi mosollyal a szám szegletében, hogy jelezzem, azért nem olyan nagy tragédia ez.
Már a kérdéséből éreztem, hogy tudja a választ, mégis úgy meglepődött a kimondott szó könyörtelen, álmokat eltipró sivárságán, hogy könnybe lábadt a szeme és sokáig nem bírt megszólalni. Átöleltem, próbáltam enyhíteni a csalódottságát, mondtam mindenfélét, már magam sem tudom mit, de hamarosan megnyugodott, letörölte a könnyeit, magára erőltetett némi mosolyt, és azt mondta, hogy nem baj, nagyon örül mindegyik ajándéknak, az sem baj, hogy nem husky kutya, különben is az a fontos, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, majd hozzám bújt és tovább szipogott. Mint egy felnőtt. Azt mondja, amit a másik hallani akar, még ha nem is gondolja minden szavát komolyan. Tudom, hogy hatalmasat csalódott, becsapottnak érzi magát, mégis hihetetlenül jól nevelt és megértő.
Már nekem is könnybe lábadt a szemem és magyarázni kezdtem, hogy ez mért van. Hogy a Jézuska is csak ember, egy mese, egy csoda, amiben jó hinni, még ha nem is igaz és szeretném, ha majd az ő gyerekei is átélhetnék ezt a csodát, ezért játszottuk el minden évben. Aztán még lelepleztem a húsvéti nyulat és a fogtündért is, csak hogy könnyebben feldolgozhassa az eseményeket, ha már tiszta vizet öntünk a pohárba.
Többször szóba került még ez a kérdés az est folyamán, hogy a korábbi szentestéken, hogy sikerült becsempésznem, hisz együtt mentünk sétálni, vagy hogy miért nem kaphat husky kutyát, amit le is rajzolt gyönyörűen.
Lefekvéskor kedvenc meséjét olvastam, Rumcájsz kalandjait. Ilyenkor mindig úgy búcsúzunk el egymástól, hogy azt mondja nekem: jó éjszakát Manka, mire én azt felelem: jó éjt, Csibészke. Ma kicsit átírta a mesét és így köszönt el: Jó éjt, Jézuska!
Másnap Anti készített egy jégpályát is, hogy Tami kipróbálhassa az új korcsolyáját. Persze erre jó pár napot még várni kell, hogy kellőképpen megfagyjon, bár amennyire hideg van mostanában, napokon belül rá lehet majd menni. Addig viszont legalább nem akarunk autóval beállni, de még a kaput sem kinyitni, merthogy a jégpályától azt sem lehet :).

Jégbe, fagyba

A téli sportok nem tartoznak a kedvenceim közé. Persze, ha módomban állna többet gyakorolni, akkor lehetséges, hogy nagyobb kedvem lenne hozzájuk, de akkor is: télen hideg van, és leginkább ez zavar minden téli sportban. Hiába melegedek ki a tempótól, az arcom, a fülem így is, úgy is meg akar fagyni.
Tami viszont nagyon szeret korcsolyázni. A meleg évszakokban sokat görkorizott, már azon gondolkodtam, hogy magamnak is veszek egyet, hogy ne kelljen futkosnom utána, és hogy már a tél közeledik, megnyílt a jégpálya, számára természetes volt, hogy újra csúszkáljunk egyet. Tavaly voltunk utoljára, akkor sem túl sűrűn, de most mind a hárman vettük a bátorságot, hogy megpróbáljunk állva maradni a jégen.Anti még sosem csatlakozott hozzánk, örültem, hogy sikerült neki is időt szakítani, mindenkire ráfér egy kis sport. Mivel nem sűrűn merészkedünk a jégpályára, nincs is korcsolyánk, úgyhogy kölcsönöznünk kellett. Taminak is, mert kiderült, hogy kinőtte a tavalyit. Tamira hosszú, puha kabátot adtam, hogy az eséseket tompítsa, természetesen kesztyű is volt rajtunk, anélkül nem is lehetne jégre menni, persze a vagányak ezt nem így gondolják.Kicsit tartottam attól, hogy már teljesen elfelejtettem a mozdulatokat, de úgy látszik a korcsolyázás is olyan, mint az úszás, vagy biciklizés, az alapok nem tűnnek el nyomtalanul. Azért egyszer elestem én is, mert Tami megkért, hogy próbáljam ki az általa kitalált alakzatot, és nekem nem ment olyan könnyen, pedig nem volt bonyolult, de amennyire biztosan tudtam előrehaladni a fagyos közegen, annyira nehezemre esett megfordulni, arról nem is beszélve, hogy megállni is csak úgy tudtam, hogy a falhoz kanyarodtam. Végig a fal mellett haladtunk, mert Tami néha lehuppant a földre, biztonságosabb volt a szélén közlekedni, mert ott kevesebb volt az ember is és könnyebben feltápászkodhatott a falba kapaszkodva, bár egy kis idő múltán már én is álltam annyira a lábamon, hogy fel bírtam húzni. Többször kérdezte, hogy bemehet-e a pálya közepére, de nem engedtem. Sokan voltunk és legtöbbjük nagyon gyorsan csúszott, nem mertem keresztül vágni a tömegen.Anti is nagyon ügyesen teljesített, eleinte látszott rajta, hogy mennyire koncentrál, de a végére egészen belejött. A megengedett idő felé közeledve, egyre jobban felolvadt a jég, Tami legnagyobb örömére, mert így csak lehajolt egy kis jégdaráért, amit aztán hozzánk vághatott. Mikor vége lett a két órás edzésnek, és már csak lézengtek a pályán, gyorsan becsúsztunk középre, a tiltott zónába, mert amit nem szabad, az izgalmas. Láttam a lányon, hogy nagyon boldoggá tettem, csúszkált még párat a jég alatt látszódó piros és kék vonalakon, aztán kimentünk.Igencsak kifáradtunk, furcsa volt újra a földön járni, de itthon éreztük leginkább, hogy mennyire más volt ez a mozgás, mint amit megszoktunk. Még nekem is zsibogott a vádlim, pedig én edzésben tartom a futással, de ez most valami új volt és egész kellemes. (Persze, mert még nincs olyan hideg.)

Dobogó kövek

A minap volt egy kis időnk moziba menni és megint magyar filmet választottunk, Dobogó kövek címmel. A magyar filmek mindig is előnyt élveznek nálunk, egyéb sikerfilmekkel szemben és bennem már eleve bizalmat gerjesztett a címe. Míg meg nem tudtam, hogy vígjáték, addig inkább romantikus filmre gyanakodtam, helyszín természetesen Dobogókő, de teljesen rossz nyomon haladtam.
A film egy debreceni társaságról szól, nagyon mai karakterű alakokról, fiatalokról, akik próbálnak boldogulni az életben, több-kevesebb sikerrel.
A szereplőgárda számomra teljesen ismeretlen volt, leszámítva Pindroch Csabát, alias Ricsit, aki a számító rokon szerepét öltötte magára és még néhány mellékszereplőt. Muszáj volt kicsit utánanéznem a filmnek, mert megtekintése után nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez egy amatőrökből álló csapat első szárnypróbálgatása, akiktől nem telik többre, vagy pedig nagyon is tudják, hogy mit miért és hogyan tesznek, mondanak az adott szituációban és inkább paródiáról van szó, mint dilettáns kóklerekről. Némileg kaptam rá választ a kritikákból, de még ezek után is az amatőr vonalat tartom igaznak.
Azt tudtam meg, hogy a Dobogó kövek egy debreceni baráti társaság alkotása, debreceni helyszíneken játszódik, debreceni színészekkel és debreceni zenekarok zenéivel – utóbbi egész színvonalas volt. Azt is megtudtam Martin Csaba rendező-forgatókönyvíró-producer-főszereplő interjújából, hogy ez a film egy kliséparódia akar lenni, amelyben még a művészfilmeket is kifigurázzák és önerőből, vagyis nagyon kevés pénzből sikerült összehozni.
Utóbbi erőteljesen érződik is, de legkevésbé ez zavart. Szimpatikus volt számomra, Czupi Kála, vagyis Fanni nyelvészeti vonala, ahogy bevezeti a helyi gengszterfigurát a magyar nyelv rejtelmeibe, mint például nem teszünk névelőt a nevek elé, és amikor kioktatja az ikes igék megfelelő használatáról. A baj csak az volt, hogy ugyanebben a jelenetben a saját csapdájába esik, mikor a könyörgök helyett azt mondja, hogy könyörgöm, holott ez az ige nem ikes. Próbáltam úgy felfogni, hogy direkt így volt a forgatókönyvben, és ki akarta figurázni Kocsor Ferit (Harna Péter). Ám ha ez igaz, akkor kicsit egyértelműbbé kellett volna tenni (ha a viccen már agyalni kell, vagy magyarázni, akkor nem valószínű, hogy jó a poén), bár akkor is elég szánalmasan hangzik és inkább ront a helyzeten, mint használ, ha pedig nem, akkor nagyon durva hiba.
A film címe még azért is tetszett, mert hangulata volt, ritmusa (dobogás, kopogás), amely tulajdonképpen teljesen szinkronban volt a mondanivalóval. Ritkán volt üresjárat, pörgős volt és lendületes, parádés párbeszédek, vicces jelenetek fűszerezték az eseményeket, csak az volt a baj, hogy a fele vagy nem volt érthető, mert a másik színész belebeszélt, vagy mert annyira rosszul készítették az utószinkronizálást, hogy sokszor artikulálatlan hápogásnak tűnt, vagy ha mégis hallatszott, akkor nem sikerült a színésznek úgy átadni, ahogy azt a poén megérdemelte volna. Ebből következik, hogy sokszor az sem volt világos, hogy mikor viccelnek és mikor nem, mert a színészek sajnos ritkán tudták kifejezni azt, amit kellett volna, teljesen egyszínű volt a hanghordozásuk, hiányzott belőle minden természetesség, az hogy elhiggyem a szereplőknek, hogy ez valóban megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Pedig tényleg remek ötletekkel volt teli a száz perc, egy jelenet pedig olyan hangos kacagásra késztetett, hogy alig bírtam abbahagyni. Harsány nevetésemmel azonban nem zavartam senkit, mert rajtunk kívül még három ember ült a kamarateremben, ami számomra egy fokkal vonzóbbá tette a filmet.

Mártonka-nap

Az ünnepekben az a jó, hogy minden évben újra megjelennek. Vannak, melyeket várunk, vannak olyanok, amelyek mellett elsétálunk, olyan is, melyet elfeledünk. Már egyszer volt szerencsénk részt venni ilyen ünnepségen, mikor a lányom első osztályos volt, amiről írtam is egy évvel ezelőtt a kellő időben, aki gondolja, olvassa el.
Tami már nagyon várta az újabb Márton-napi ünnepséget, mert kellemes élmények érték a tavalyi év kapcsán, amire jó érzés számára visszaemlékezni. Azok a gyerekek, akik még hisznek az igazi mesékben, nem olyanokban, melyeket a televízió sugároz, akik nincsenek napi kapcsolatban a reklámokból áradó ostobaságokkal, számukra még nem olyan természetellenes a csoda, még ha sejtik is, hogy ez nem a valóság, de képesek belemenni a játékba, mert használják a fantáziájukat. Tami már napokkal korábban énekelgette a Márton-napi éneket, melyet az iskolában tanult. Sajnos kevés volt rá az idő, nem tudta teljesen elsajátítani, de ez nem az ő hibája. Készített nekünk is itthon lámpást, kisebb üvegből, hogy majd együtt gyújtsuk meg bennük a mécsest. Anti mondta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy az idén nem papírból készül, túlságosan balesetveszélyes. Én nem találtam annyira tragikusnak az ötletet, elég vastagfalúnak tituláltam a gyertya házát, de sajnos neki lett igaza.
Tami már elindult a csoporttal a közeli templom parkjába, mikor mi az iskolához értünk. Leparkoltam és siettünk a csoport után. Mi is vittünk lámpást, de nem azt, amit a lányunk félig elkészített, hanem bányászlámpát. Mikor utolértük a csoportot, Tami kétségbeesetten szorította az üvegét és nyújtotta felém, hogy vigyázzak rá, mert már több gyereknek összetört, ő nem szeretne így járni, majd kivette a kezemből a lámpásomat és azzal boldogan elrohant. Mire a helyszínre értünk, többször felcsendült a törékeny üveg megsemmisülésének hangja.A tavalyi év kapcsán az egyik legnagyobb boldogság a gyerekeknek az volt, hogy a sötétben a lámpással rohangálva ijesztgették a szülőket, vagy egymást, fogócskáztak. Ez az idén elmaradt, pedig elég hűvös volt, kellett volna a mozgás. Minden gyerek állt, nem nagyon mozdult, vagy csak lassan sétálgatott, óvatosan mozgatva a kezét, nehogy a hirtelen mozdulattól valami baja essen az általuk készített fényforrásnak. Volt olyan osztály, akik ugyan papírból készítették az ünnep fényét, de rajtuk sem láttam azt az önfeledt játékosságot, melyet pedig az esemény valahol megkíván.
Nem sok időt töltöttünk a téren, elindultunk visszafelé az iskolába, ahol folytatódott az ünnepség. Útközben néhányan énekeltek, dúdoltak Márton-napi dalokat, a felsőbb osztályok már átköltött szöveggel. Korábban, mikor leparkoltam a sulinál, feltűnt, hogy sötét van a termekben. Gondoltam készül a meglepetés. Egész úton visszafelé az járt a fejemben, hogy vajon mit találtak ki, milyen váratlan esemény fogja izgalomba tartani a diákokat és szüleiket. Tavaly élőképeket mutattak be a nagyobbak, fáradtságot nem kímélve álltak a hidegben, jelmezben, és néhányuk még magyarázatot is fűzött a jelenet megértéséhez. Az iskolához közeledve eszembe jutott, hogy talán libát sütnek az udvaron, vagy liba alakú süteményt nyomnak mindenki kezébe a bejáratnál.Egész elől voltunk a sorban és mikor beléptünk a kapun, azonnal meg is kellett állnunk. Mindenki csitított mindenkit, még az is, aki nem hangoskodott. Szépen elhallgattak a gyerekek és vártak. Igaz a többség odakint volt, a sor egész a sarokig nyújtózott, de türelmesek voltak. A türelem rózsát terem, de most nem nyílt – ki a kapu. Arra számítottam, hogy felhangzik majd valami hangos, hogy mindenki hallja, de nem történt semmi. Álltunk és vártunk és nem történt semmi. Néhányan azt üzengették, hogy elől valaki furulyázott, de ennek valóságtartalmáról csak kevesen győződhettek meg. Több percnyi toporgás után végre megindult a sor. A lépcsők szélén lévő mécsesek mutatták az utat az első emeletre, nem volt nyoma, hogy bármi is történt volna még az imént. Mikor nagyjából mindenki feljutott, és megpróbált minél gyorsabban megszabadulni a rengeteg ruhától, amely kint szükséges volt, gitárzenét és énekszót hallottunk. Már akinek jó a füle. Nekem jó, ezért hallottam, és talán akik közelebb álltak, még láthattak is valamit, de pár perc után figyelmem lankadt, majd minden érdeklődésemet elvesztettem a muzsika iránt, amire úgy kellett összpontosítani, hogy egyáltalán eljusson a fülem pereméig.
A körülbelül nyolc perces „műsor” után minden osztály bevonult a saját termébe. A másik, ehhez az alkalomhoz tartozó, a gyerekek számára nagyon fontos esemény: a manókeresés. Ez idén elmaradt. Bocs gyerekek. A manók az évszakasztal alatt foglaltak helyet egy kupacban, mindenki szeme láttára. A gyerekek azonnal odacsődültek, de biztatás nélkül nem mertek hozzájuk nyúlni, csak fennhangon közölték, hogy ki milyen színű manóra vágyik. A lányom volt a legfifikásabb. Odament a tanító nénihez, és megkérdezte, hogy elvehet-e egy manót. A tanító néni bólintott, mire Tami visszament a bámészkodókhoz, közölte velük, hogy szabad a vásár, de míg beszélt már le is guggolt, hogy a többiek lába alatt bekúszva, kihalássza a kék, vízmanót, amelyiket szerette volna, míg a többiek lökdösődve, dulakodva felkapkodták a maradékot.Ezek után következett a harmadik, inkább a felnőtteknek fontos esemény: a kenyértörés, vagyis, hogy a számunkra kedves emberekkel megosztjuk, elfelezzük a kis cipókat. Nem tudom, hogy sikerült-e mindenkinek maradéktalanul elosztani a falatokat, nekem csak egy morzsa maradt a kezemben.
Ezzel véget is ért az ünnep. Hallottam, hogy más osztályban teával várták a szülőket, meg körbe ültek a földön és beszélgettek. Az idei ünnepségen azt éreztem, hogy a lépcsőkön lévő mécsesek meggyújtásánál nagyobb energiát nem fektettek bele a szervezők, inkább áthárították az osztályokra, ahol volt, aki élt vele, volt aki nem, de itt az lett volna a lényeg, hogy az egész iskola együtt legyen, hogy a gyerekek számára dugják el a manókat, mert nincs annál érdekesebb, mint megkeresni őket, és hogy szaladgálhassanak a lámpással a kezükben.
Mint mindig, most is megkérdeztem Tamit, hogy érezte magát. Azt felelte, hogy remekül, hiszen egyedül neki volt olyan lámpása az osztályból, amelyik nem törhetett el, és megszerezte a vízmanót is, amire vágyott. Ennek örültem.

Sárga rózsa

Hihetelen, de ma, mikor kimentem a kertbe ezt tapasztaltam. Muszáj volt lefotóznom, hogy november közepén, +22 fokos melegben, amikor már nincs levél a fákon, kihajtott a rózsám. Nem vagyok nagy kertész, nincs is időm foglalkozni a kerttel, tehát nem valami növényvédőszerrel és hasonlókkal kezelt virág ez, csak egy mezei - vagyis kerti - sárga rózsa.
Szép!

A jónevű senki

Vámos Miklós könyvében (Hogy volt) olvastam Ring Lardner Jr., kétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíróról (Az év asszonya; M*A*S*H). Már a két író barátsága is lenyűgöző történet, de nem erről szeretnék írni, hanem A jónevű senki című filmről (The Front), mely Lardner életét eleveníti fel, aki a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején volt aktív, vagyis csak szeretett volna az lenni. Akkoriban alakult az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság, akik a baloldali művészeket vették célba. A kommunizmus eszméjével sok művész, alkotó rokonszenvezett, őket nemes egyszerűséggel anti-amerikaiaknak neveztek. Főleg híres írókat, színészeket és rendezőket vették górcső alá Hollywood területéről, így lehetetlenítve el nem csak továbbjutásukat a megérdemelt ranglétrán, hanem megélhetésüket is.

Az amerikai jog szerint a kongresszusi bizottság nem bíróság, a beidézett megtagadhatja a választ, de ha így tesz, megsérti a bizottságot és ezért perbe foghatják. Ha pedig a beidézett hajlandó „együttműködni”, utána minden kérdésre köteles válaszolni. A kérdések leginkább arra vonatkoztak, hogy van-e a környezetükben kommunista? Ha nincs, akkor hány? Ha egy sem, akkor kik azok név szerint? Sokan voltak, akik megtagadták az „együttműködést”, ezért feketelistára kerültek, ami egy író esetében azt jelenti, hogy az asztalfiókba süllyeszti a teleírt lapokat, esély sincs rá, hogy megjelenjen akár nyomtatott formában, akár a tévé képernyőjén, bármennyire is remek a műve. Így járt Lardner is, aki a hollywoodi tizek közé tartozott, ők voltak azok, akik börtönbe is kerültek baloldali beállítottságuk miatt.

Woody Allen a filmben egy strómant játszik. A stróman az a személy, aki csak a nevét adja egy vállalkozáshoz, hogy ha bármi baj történne, az igazi vállalkozónak ne essék bántódása, a stróman elviszi helyette a balhét, de míg ez nem következik be, felveszi érte a jól megérdemelt jutalmat. A film címe nagyon találó, hiszen tényleg egy senkiről szól (Howard Prince), aki egy pult mögött ácsorog naphosszat, mint kasszás, mellékállásban fogadásokat köt, melyeket rendszerint elveszít. Mivel Howard Prince feddhetetlen politikai múlttal rendelkezett, kiváló alannyá vált, hogy a barátja által írt forgatókönyvek, az ő neve alatt képernyőre kerüljenek. Senki sem értette, hogy idáig hol volt ez az ember, aki ilyen tehetséges és ennyire termékeny, mivel a kezdeti egy író után még kettő nevében dolgozott. Akkor került csak bajba, mikor valami változtatásra kérte fel a tévétársaság, amit azonnal ki kellett volna javítania, de ő még csak el sem olvasta a neve alatt megjelent forgatókönyveket, így fogalma sem volt, mit kéne átírnia, már ha egyáltalán lett volna bármilyen ötlete is. Különböző trükkök segítségével azonban sokáig elkerülte a baj, míg végül mindenre fény derült és bár magabiztosan állt a bizottság elé, bízva a mellébeszélés erejében, addig csavargatták a szavakat, míg elérte a végzete.

Az életszagú történet kordokumentumként is megállja a helyét, de a színészi teljesítmény sokkal színesebbé, elviselhetőbbé és viccesebbé teszi azt az égbekiáltó igazságtalanságot, a tehetséges emberek megaláztatását, melyek nem ritkán tragédiákhoz is vezettek.

Sok szeretettel a leendő gazdiknak

Sziámi cicók

Újabb csokorravaló képet közlök a kölykökről. Hihetetlen módon fejlődnek, már nincs nagyon akadály előttük, amit ne tudnának átugrani, vagy felmászni rá. Szerencsére kárt még nem okoztak, nem vertek le semmi törékenyt, bár azért elővigyazatos vagyok, alacsony helyre nem teszek értékes holmit. Rengeteg örömet okoznak a huncutságukkal és így, hogy már szobatiszták, nem is kell utánuk nagyon takarítanom, ami még egy pluszpontot jelent. Csiki rendszeresen próbálkozik bennük felkelteni a vadászösztönt, ezért sűrűn hoz nekik gyíkot, vagy cickányt, már csak úgy engedem be, ha előbb ellenőrzöm , hogy üres-e a szája.Amikor harc folyik az élelemért...
... és az egyikük győz.Amikor 4 órán keresztül aludtak, és nem volt szívem felporszívózni, hogy ne keltsem fel őket.Amikor elindulnak felfelé...... és egyikük felér.Amikor apuci gondoskodik a kölyökről...... és amikor anyuci.Amikor elmegyek itthonról...... és amikor hazaérek.Amikor bent végzik a dolguk...... és amikor kint.

Hogyan nem találkoztam Faludy Györggyel

Faludy György tegnap lett volna 100 éves. Hosszú kort ért meg, sok mindent túlélt, rengeteg fájdalmon és nélkülözésen, megaláztatáson és igaztalan támadáson ment keresztül, mégis boldog ember volt. Tudott élni és tulajdonképpen sosem szűkölködött semmiben, mert a lelke szabad volt és minden apróságnak tudott örülni.

Jó pár évvel ezelőtt részt vettünk a Tokajhegyaljai Fesztiválon. A lányunk is velünk volt, sátorban aludtunk és szórakoztunk. Kerestem a programokat, hogy Tamit le tudjam kötni egész napra, mert egy négy éves kislánynak nem túl szórakoztató naphosszat beszélgetve ücsörögni a sörpadon. Szerencsére rengeteg kikapcsolódási lehetőség akadt az ő korosztályának is, a katolikus sátornak köszönhetően. Egész nap elügyködött a gyöngyfűzés és papírhajtogatás, a műanyag halra horgászás és a mesejátékok előadása füzérében. Az egyik sátor oldalán egyszer csak ezt olvastam: kötetlen beszélgetés a költővel, Faludy Györggyel. Sokáig memorizáltam az időpontot, hogy el ne késsem és már fél órával a kezdés előtt ott ültem az első sorban. Végre jött a konferanszé és közölte, hogy sajnos Faludy György megbetegedett, így az előadás elmarad, helyette borkóstolás következik. Nagyon szomorú lettem, megkóstoltam ugyan két fehérbort, de olyan csapnivaló volt, hogy még rosszabb hangulatba kerültem tőle. Hát így nem találkoztam Faludy Györggyel.

Kicsit elfogult vagyok vele szemben, mert imádom a verseit, a szókimondását, az őszinteségét és rajongok a prózáiért. Azt hiszem az első, amit a versei után olvastam tőle: A feljegyzések az esőerdőből. Mint a címe is jelzi gondolatokat, töredékeket tartalmaz, de minden egyes rövid bekezdés magvas tartalommal bír, melyet akár tovább is gondolhatunk, vagy elfogadhatjuk úgy, ahogy van. Fő műve viszont a Pokolbeli víg napjaim, a Pokol tornácán és a Pokolbeli napjaim után című trilógia. Egyszerűen zseniális kordokumentum, regény és életrajz egyben. A sors fintora, hogy először angol nyelven adták ki, és a londoni olvasók azt gondolták, hogy csak kitaláció, míg több forrásból meg nem erősítették, hogy ez bizony maga a valóság. Szégyellheti magát az egész magyar irodalmi társaság, hogy a Pokolbeli víg napjaim csak 1987-ben jelent meg először magyarul!

Borzalmas kínokat állt ki Recsken és a kilátástalanságból a kiutat csak az jelentette, hogy verseket költött, melyeket ugyan nem írhatott le, de sorstársai szívesen memorizáltak, ezzel is a tébolytól mentve meg őket. Esténként valamelyikük ágyán különböző „szemináriumokat” tartottak, hol irodalmi, hol filozófiai beszélgetések zajlottak le közöttük, míg napközben saját sírjukat ásták. A legrosszabb az volt, hogy nem tudták mi lesz velük, lelövik őket, mint a kutyákat, vagy van remény, hogy kiszabaduljanak ebből a börtönből. Sokkal borzalmasabb volt elviselni, hogy nem hallottak hírt kintről, mint az, hogy penészes kenyeret etettek velük. A testi kínzásokat fütyülve vészelték át, míg a lelki terrorba beleroppantak. Fogalmuk sem volt, hogy vége van-e már a háborúnak, mi történt a szeretteikkel, milyen a világ a kerítésen túl. Ilyen idegállapotban költötte Faludy a legszebb verseit, ilyen kilátástalanságban érezte boldognak magát, mikor egy jót beszélgetett valakivel.

Politikai függetlenségét nehezen viselte a hatalom, de ő nem akart sem a szocikhoz, sem a kommunistákhoz tartozni, bár utóbbival szimpatizált, de annyira azért nem, hogy a párt be is fogadja, persze nem is akarta, hogy közéjük tartozzon. Mindenféle kötelezettségtől irtózott. Mindig is Magyarországon szeretett volna élni, csakhogy itt nem hagyták élni.

Sokan firtatják szexuális hovatartozását, pedig ő sosem kérkedett vele, magánügynek tartotta és mikor egy interjúban rákérdezték tőle, azt felelte: ő csak a szépet szereti.

Feleségéhez fűződő viszonya a legromantikusabb, giccstől csöpögő filmet is túlszárnyalja a maga őszinte, igaz szerelmével, ahogy saját természetének ellentmondva imádta azt az asszonyt, akivel tulajdonképpen - mai szóval élve - nyitott házasságban élt, mégsem csalta meg soha. A testi szerelmet csak úgy tudta elképzelni valakivel, ha lelkileg is passzolnak. Nem egy történetet írt le, ahol a hölgy szinte az ágyáig kísérte Faludyt, akitől kapott is egy esélyt: elkezdtek beszélgetni. Ám ha nem sikerült valamilyen szellemi mélységet érinteniük, akkor bizony a költő inkább a fal felé fordult és elaludt.

Aki meg akarja ismerni Faludy igazi arcát, az olvassa el a Pokol tornáca trilógiát, mert abból mindent kiolvashat erről az emberről, ahol szerényen és minden indulat nélkül ír le olyan borzalmakat, melyeket csoda, hogy túlélt, mindezt úgy, hogy egy könnyet szétmorzsolva a szemünk sarkában még kacagunk is rajta. Hihetetlen lényegretörő, szerény és szellemes, olvasmányos és objektív. Prózája épp úgy kiváló, mint poémája. Számomra felfoghatatlan az a stílus, ahogy azt éri el, hogy mosolyogva olvasom a tulajdonképpen rémületet keltő sorokat és még többet a sorok között. Szinte minden verseskötete szamizdatként terjedt, például melyet Villon neve alatt adhatott csak ki az üldözött költő, legalább 34 kiadást ért meg!

Sok embert megismert, sokaktól tanult – például Einstentől, hogy ne hordjon zoknit, mert elszorítja a vérkeringését -, és sokakat megtanított tiszteletre, a másik ember elfogadására, toleranciára és megbocsátásra, pozitív hozzáállásra. Bárhol is élt a világban, mindenütt megtalálta a helyét, követőkre talált és szerelmekre. Például Marokkóban, ahol mindennapos volt az idegenek kirablása, megkéselése, ő nyugodtan sétálhatott a sötét sikátorokban, mert kivívta magának a tiszteletet, pedig „csak” annyit tett, hogy minden nap ugyanabba a teázóba tért be és mesélt az araboknak, akiket lenyűgözött az „idegen” kalandjai. És épp ilyen izgatott kíváncsisággal hallgatta meg azután ő is a meséiket.

Több linket betettem, melyek részleteket tartalmaznak a könyvéből, csak úgy ínycsiklandozónak. Van egy kedvencem is, melyet a végére hagytam, mert hosszabb is a többinél és záróakkordként is első osztályú. Egy 1941-es történetet mesél el, mikor megérkezett New York kikötőjébe és arra várt, hogy átessen a szokásos ellenőrzéseken, és végre partra szálljon. Annyira elgondolkodtató az éleslátása, annyira mai és annyira tökéletes, hogy nem is mondok többet. Részlet…

Tündéri sziámi cicák

A kiscicák már túl vannak az egy hónapos koron és szépen fejlődnek. Az anyjuk egyre kevesebbet szoptatja őket, ami nem olyan nagy baj, mivel felfedezték a nagyok tányérját, amit most már az ő számukra is fel kell tölteni. Nem hiszem, hogy kevés lenne Csiki teje, de azért csak nem elegendő hat éhes szájnak, mert hihetetlen elánnal falják a gyerekmenüt. Kicsit féltem, hogy majd rengeteget kell takarítanom utánuk, de pár balesetet leszámítva, az első perctől kezdve úgy használják az almot, mintha tanulták volna. Most már biztos, hogy mind kislány, ami nem baj, mert a kislányok is ugyanolyan kedvesek és élénkek, mint a fiúk. Van egy kedvencem is, bár az is lehet, hogy ez fordítva van, én vagyok az ő kedvence. Amint hozzáérek dorombol és dörgölőzik, szalad utánam és mikor megállok, mászik rám. Jókat mulatunk a hancúrozásaikon és persze az alvási pózokon, de a képek magukért beszélnek.

8

Tami ma lett nyolc éves. Megint idősebb lett egy évvel - én meg persze fiatalabb. A múlt héten kicsit faggatóztam, hogy örülne-e egy fergeteges bulinak, ami nem a családi összejövetelt jelenti, mert az alapból jár. Repesett a boldogságtól, én meg kedvemet leltem a nem annyira költséges, mint inkább szervezést igénylő programnak. A vendéglista összeállítása gyorsan megtörtént, a négy éves óvodai kiképzés még élénken él emlékezetében, ezért úgy határozott, hogy inkább az óvodából ismert barátait hívná meg, mint az osztálytársakat, akikkel az egy év alatt nem alakult ki még erős kötődés, kivéve egy testvérpárt, akikkel a nyáron többször találkozott, kicsit összebarátkoztak.

Nem akartam semmit sem elkapkodni, már a hét elején nekikezdtem a tervezésnek. Alaposan átgondoltam a menüt, a spenótot csiliszósszal elvetettem, helyette kókuszgolyót, muffint és szendvicseket akartam tálalni. Gondoltam a kókuszgolyókból készítek egy fura tortát, amire a gyertyát szúrom, esetleg piramis alakban pakolom egymásra őket, vagy kiírom belőle, hogy boldog szülinapot, vicces is lesz és könnyen szelhető. Aztán tanulmányoztam az időjárást, hogy melyik nap lesz alkalmas talán még fürdésre is. A péntek látszott a legnapsütésesebbnek, szombattól már borulást, esőt jelzett a meteorológia. Mikor az időpont is megvolt, jöhettek a meghívók. Ebben már a lányom segítségére is szükség volt, a szöveget ugyan magamra vállaltam, de neki kellett megcímeznie. Készítettem egy vicces kinézetű borítékot, Tami „megrajzolta” a címzetteket és amikor elkészült, aláírta a szöveget. Most már csak a kézbesítés volt hátra.

A postában nem bízom, és abban sem nagyon, hogy egy ilyen hóbortos borítékot fel lehet egyáltalán adni, úgyhogy beültünk az autóba és házhoz szállítottuk őket. Nem is akartunk bemenni, csak sunyin a postaládába dobni, de már az első címnél rajtakaptak minket, Tami legnagyobb örömére, mert addig is játszhatott, míg én a szülőkkel beszélgettem. Nem is volt baj, hogy nem orvul csempésztük a postaládába, mert kiderült, hogy számukra nem jó az időpont. Aztán azt is megtudtuk, hogy egy másik közös ismerős is nyaral, csak péntek este jön haza.

Új időpontot tűztünk ki, egy nappal későbbre, amikorra ugyan már rossz időt jósoltak, de hátha. El sem tudtam képzelni, hogy tíz gyereket hogy fogok a lakásban elhelyezni, ha mégis szakadna az eső, de reménykedtem. A remény hal meg utoljára.

Eljött a nagy nap. Éjjel iszonyú szélvihar söpört végig a környéken, de reggel már nem fújt, kicsit ugyan beborult, de kellemes volt a hőmérséklet. Anti kinyitotta az asztal fölötti napernyőt, amely most esernyőként szolgált, ha mégis kilyukadnának a sötétebb fellegek. Arra nem számítottunk, hogy a feltekert napernyőben albérlők laknak, és elég mérgesek, ha megzavarják őket a reggeli szunyókálásban. Több méltatlankodó darázs kezdett keringeni a fejünk felett, majd az egyikük megcsípte Tami lábujját. Az ünnepelt hősiesen tűrte a fájdalmat, amit Fenistillel próbáltam enyhíteni. Hamar csitult az égető érzés, kezdett megfeledkezni a balesetről, nem úgy a darazsak! Jól beleharaptak az első vendéggyerek lába ujjába. Alkalmaztam a jól bevált receptet: kenőcs és zokni, így minden rendben folytatódott tovább.

Először is a kiscicákat nézték meg a vendégek, akiket ugyan féltettem kicsit, annyira aprók még, de képtelenség volt elterelni a figyelmet róluk. Beleegyeztem, hogy pár percig simogathatják a szőrmókokat, aztán mennek vissza a dobozba. Így is történt. Mondtam, hogy most pedig mindenki megfog egy-egy játékot és kiviszi a kertbe, mert kezdtünk túl sokan lenni a házban. Ez is megtörtént, és jó sokáig lekötötte őket a kirakós, a jenga és a nevenincs játék. A menü is elnyerte a gyerkőcök tetszését, amit abból tudtam leszűrni, hogy alig maradt valami, pedig nem keveset készítettem. A golyó-torta viszont elmaradt, mert az egyik anyuka hozott egy finomabbat.

Az őrület akkor kezdődött, mikor megtalálták Tami fonalait. Volt jó pár, színes motring, melyek egy dobozban lapultak, arra várva, hogy Tami körmöcskézik, netán köt belőlük valamit. Szinte a másodperc törtrésze alatt kitalálták, hogy mit is lehetne velük kezdeni. Nekem már nem volt beleszólásom a történtekbe, nem mintha akartam volna bármit is mondani, a lényeg, hogy jól érezzék magukat és csak az egyik ajtó kallantyúja tört le a hancúrozásban, szóra sem érdemes, na meg Csiki volt kicsit megzavarodva a sokadalomtól, merthogy az összes gyerek a házban, a kölykei közelében tartózkodott. Azt találták ki, hogy pókok lesznek és befonják az egész lakást. Az egyik lány a légy szerepét vállalta magára, ezért felült a hintára és a háló fölött lebegett. Mikor a házzal elkészültek, jött a kert. Azt is befonták. Mikor elfogyott a fonál, az egyik gyerek kitalálta, hogy vágják szét. Fogalmam sem volt, hogy öt ollóm is van, gyorsan el is tettem hármat és csak a két nagyobb lánynak engedtem a használatát, akik azonnal megkezdték a pókháló szétvágását, így megkönnyítették a későbbi rendrakást. Mire megérkeztek a szülők a porontyukért, már nem csak kúszva, vagy gólyalábon lehetett közlekedni.

Délután, mikor egy pillanatra kettesben maradtam a lányommal az udvaron, odafordult hozzám és mosolyogva, kicsit szégyenlősen azt mondta: „olyan furcsán érzem magam.” Felém fordítottam az arcát és anyai tekintettel alaposan szemügyrevettem, nem sápadt-e, nincs-e rajta valami sérülés, amit eddig nem vettem észre, de nem láttam semmit, így megkérdeztem, mégis mit érez? Hozzám bújt és így felelt: „olyan boldog vagyok”. Hogy időt nyerjek és ne bőgjem el magam, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy mitől érzi boldognak magát. Azt hittem azt feleli, hogy mert jól sikerült a buli, vagy mert túlélték a kiscicák a gyerekek állandó szeretetáradatát, vagy hasonló, de megint meglepett. Még közelebb bújt hozzám, már amennyire ez lehetséges volt, majd egyszerűen azt mondta: „mert itt vagy velem”. Szerencsére eleredt az eső, hidegen csapódott az arcomra, hogy ott elkeveredjen a forró könnyeimmel…

Annyira jól sikerült a buli, hogy két lány még itt is aludt nálunk, megtapasztalhattam, hogy milyen lenne három gyerekkel. Kicsit furcsa érzés volt, de meg tudnám szokni, csak meg kellene tanulnom több palacsintát sütni.

Ez a buli a múlt héten zajlott, még jóval Tami születésnapja előtt, de mire megírtam eljött a negyedike, az a nap, mikor 8 évvel ezelőtt életet adtam ennek a csöppnyi lánynak. Életem legboldogabb és leghosszabb napja. Azóta is tart. Boldog születésnapot kicsikém!