Darab darabok

Mostanában nincs sok időm az írásra, úgyhogy egy kicsit zanzásítanom kell a mondanivalómat. A témák ugyan összhangban vannak egymással, a színházról, a színdarabokról szólnak, azaz az előadásmódról, megvalósításról, az általam észlelt kritikus szemszögből. Most az időrend is némileg felborul, csakhogy az olvasási élmény gördülékenyebb legyen.

Egyre ritkábban járok már ún. nagy színházba, a hatalmas csilláros és páholyokkal teli, sok férőhelyes nézőtérre, a szintén óriási színpad rengeteg lehetőséget kínáló játékát megcsodálni.

Most tettem egy kivételt, mert Bulgakov a kedvencem. Lehet, hogy közhely, de imádom a Mester és Margaritát, bevallom, talán nem is olvastam mást tőle, de ezt többször is, mert rendkívül magával ragadott, lebilincselt. Ezért is örültem, hogy most egy számomra ismeretlen színdarabját lesz szerencsém megtekinteni: Moliére, avagy az álszentek összeesküvése címmel. Az csak hab volt a tortán, hogy Alföldi Róbert rendezésében láthattam, gondoltam még szórakoztatóbb, a megszokottól eltérő vagy különleges lesz az előadás.

Sajnos tévedtem. Maga a színdarab, a történet nem lett volna rossz, lévén Bulgakov azért nem akárki, ráadásul Moliére életéről szólt, aki szintén egy sokat megélt figura és mellette még számos nagyon fontos dologról, mint hatalom, szabadság, művészet. A darab vígjátékként volt beharangozva, hisz a drámaíró is vidám fickó lehetett a maga komolyságában, de Alföldi nem hogy hozzátett volna a sztorihoz, inkább elvett belőle. Sokat. Már a színészválogatásnál elrontotta a feladatát, hisz olyan színészek játszottak, akik maguk sem hitték el, hogy valaki más alakjába bújjanak, és egy számukra idegen korban egy kordokumentumot előadjanak. Túljátszották a szerepüket, ripacskodtak, a vicces jeleneteken inkább sírni lett volna kedvem, ami szerintem nem annyira pozitív végkifejlet. Szó szerint unták, amit csinálnak és így a nézőtéren ülve, én is majd’ elaludtam és csak azt lestem, hogy mikor lesz már vége. (2019/10/26)

Mindez egy kisebb színtársulatnál megengedhetetlen és mindent elkövetnek, hogy a közönséget ne lássák unatkozni, mert szeretnék, ha újfent beülnének hozzájuk. Ezért sokszor többet is megtesznek, mint amire képesek, beleadnak apait, anyait, és az sem baj, ha néha elvétik a szöveget, vagy lecsúsznak a végszóról, mert ettől csak emberibb lesz az egész előadásmód, és a nézők már nem teszik az ajkuk elé a kezüket, mikor nevetnek, hanem teli szájból, önfeledten kacagnak, mert így esik jól, így fesztelen.

A Pinceszínházban adták elő a Tévedések összjátéka című Rejtő Jenő művet. Rejtő nevét mindenki ismeri, aki az irodalom területén picit is járatos, aki nem, az olvasson utána és bele egy kicsit. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni műveinek mozgatórugóját, azt mondanám, hogy írásait a félreértések vicces megjelenési formái alkotják, mindig kész lecsapni egy-egy poént, hogy újabbakat repítsen a magasba és amit előadni nagyon nehéz, de nagyon hálás feladat is. A színésznek könnyű átesni a ló túloldalára, ha egy kicsit nem figyel oda és a színészi játék átfordulhat a ripacskodás klasszikus fordulataiba, mikor a bohóc többször egymás után elesik és nem bír felállni.

Szerencsére a Genéziusz Színház tagjai valószínűleg tudják ezt a veszélylehetőséget, vagy van, aki felhívja rá a figyelmet, talán a rendező, Horváth István. A lényeg az, hogy minden szereplő a helyére került, remekül lavíroztak a konfliktusok közepette és bár egyszer elnevették magukat, de ez is csak azt mutatja, hogy fölöttébb viccesek voltak. Minden karakter illett a megszemélyesítőjéhez, vagy elhitette, hogy illik és nem maradt bennünk kétely, valamint a parányi színpad képes volt befogadni a több szereplős jeleneteket, hogy még ne érezzük túlzsúfoltnak, akárcsak a több szálon futó cselekményt se érezzük kaotikusnak. (2019/10/07)

Évekkel ezelőtt volt szerencsém látni a Csetepaté Chioggiában című Carlo Goldoni darabot. Legalábbis így emlékszem a címére. Olaszul nagyon jól hangzik ez a titulus: Le baruffe chiozzotte. Szószerinti fordításban A chioggiai csetepaté. Csak azért szenteltem ennyi szót a nyelvészkedésre, hogy hozzá tudjam tenni, hogy mint olasz nyelvi lektorszerűségként vettem részt a darab előadásában. Na, nem volt túl sok feladatom, de akkor is jól esett, hogy segíthettem és hozzátehettem az előadáshoz egy parányit.

A darab stílusa adta magát, lévén olasz temperamentumról, erkölcsökről, szókimondásról, tengerparti légkörről és szerelmi komédiáról legyen szó. Mindezt az olaszoknál olyan alapvető személyiségtípusokat, jellemvonásokat viszont nem is annyira egyszerű egy magyar embernek kifejezni. A Genéziusz Színház szereplőgárdájának viszont sikerült! Olyan hangosak voltak, mintha tényleg egy délolasz kikötőben lettem volna, egy talján család hétköznapjaiba csöppenve, és bár gyorsan, gördülékenyen beszéltek, mégsem hadartak, kivéve Fortunatót, akinek muszáj volt. A kiabálás nem hatott öncélúan, inkább egyfajta kifejezésmódnak, életösztönnek, az olasz vérmérséklet megszemélyesítésének és a végletek játékának.

Remekül szórakoztam egész idő alatt, közel is áll hozzám ez az atmoszféra, át tudtam érezni és mindinkább át tudtam magam adni a történéseknek, arról nem is beszélve, hogy néhány olasz mondat, melyet remekül ejtettek ki a szájukon, tökéletesen illett a mondanivalóba és nem akasztotta meg a magyar szöveget, inkább csak hangulatot közvetített és hozzátett.

Bár az összes színész remekül játszott, mégis ki kell emelnem egy szereplőt. Isidoro, a jegyző eredetileg is egy kivételes, béketűrő velencei, aki némileg kilóg a déliek sorából. Erre a devianciára a különböző színtársulatok általában úgy szokták felhívni a figyelmet, hogy részegesként ábrázolják. Gondolom a rendező, Horváth István nem akart beállni a sorba, és egy frappáns örömjátékkal jutalmazta Annus Szabolcsot, ezzel olyan kihívás elé állítva, amely egy befutott színésznek is becsületére válik. Szabolcs remekül élt is a lehetőséggel, megmutathatta feminin jellemvonásait, de nem árulok el többet, legyen meglepetés, hogy a következő előadásra is elfogyjon minden jegy, bár szerintem ebben nem lesz hiba. Én már kétszer is láttam, nem tudtam betelni vele. (2019/11/27)

Még két műről kell említést tennem, de tényleg csak pár szóban. Mindkettőt a Genéziusz előadásában láttam. Az egyik Kőhalmi Ildikó: Magánlabirintus című belső utazása volt. A kevés szereplős, többnyire monológokra építő darab sajnálatos módon nem tudta belopni magát a szívembe.

Gondolom azért, mert nem értettem. Volt benne néhány jó mondat – amit felfogtam, találónak éreztem, megérintett - de arra nem volt lehetőségem, hogy eltöprengjek rajta vagy megjegyezzem, mert ezeket a mondatokat követte még száz, aminek kerestem ugyan az értelmét, de nem találtam. Talán túl gyors volt számomra a tempó. Mindenesetre le a kalappal a színészek előtt, akik egyáltalán meg tudták jegyezni a bonyolult szöveget!. (2019/10/14)

A másik előadás már teljesen világos volt előttem. Ez A mumus című Stephen King thriller volt. Nem igazán kedvelem az írót, a műfajról is az a véleményem, hogy ahhoz, hogy izgalmas legyen, magával tudjon ragadni, ki tudjon tépni a megszokottból, nagyon izgalmasan kell előadni. Sajnos itt sem jött át a feszültség, pedig volt benne hektikusság, talán azért, mert nyilvánvaló volt, vagy azért, mert sokszor nem volt hiteles, esetleg, mert én nem voltam képes befogadni. Nem tetszhet mindenkinek minden és nem lehet minden tökéletes.

Az előadáshoz sajnos még egy negatívum társult, ami ugyan nem tartozott a darabhoz. Az előadás végeztével volt még egy, azt hiszem születésnapi performance a folyosón, kifelé menet. Mivel én nem tartozom a kapkodók közé, ezért csak a tömeg távozta után próbáltam elhagyni a nézőteret. Furcsálltam, hogy utolértem a sort, mivel a legelején zajlott a váratlan „meglepetés” és bár nagyon sajnáltam, hogy nem látom, csak néha szófoszlányok jutnak el hozzám, bosszankodtam is, hogy úgy lett kitalálva, hogy az utolsó pár sor semmit se érzékeljen az egészből, viszont rettentően unatkozzon az elsötétített folyosón. (2019/10/31)

A fotók a Genéziusz Színház honlapjáról származnak.

Remek olasz filmek

És most jöjjön pár filmes élmény zanzásított változata. Hátulról megyek előre, ami azt jelenti, hogy a leginkább nem tetszőtől a legkedveltebbig. Egyébként mindhárom film díjat nyert különböző filmfesztiválokon, úgyhogy annyira egyik sem rossz, sőt! Szerintem is jó mindegyik a maga nemében- Teljesen eltérő témákat dolgoznak fel, de azért érzésként kialakult bennem egy sorrend. Ami közös bennük, hogy mindhárom 2019-ben jelent meg.

Véleményem szerint hatalmas fejlődésen ment keresztül az olasz filmművészet, némelyik alkotás már-már tömegeket is bevonzott a moziba, és a mostani tapasztalatom alapján is helye lett volna több nézőnek, de majdnem egyedül ültünk a hatalmas nézőtéren, pedig magyar felirattal került vetítésre. Talán az nem segített, hogy a facebook oldalon elírták a kezdési időpontot J.

Az első film, amit láttunk a Napsugár (Sole). Ez egy erősen drámai hangvételű és mai társadalmi problémát is érintő alkotás, bár azért nem annyira szokványos történet.

Egy állapotos fiatal lengyel nőről szól, aki Olaszországba megy, hogy ott szülje meg gyermekét, akit egy nagyobb összeg fejében nevelőszülőknek hátrahagy. A leendő szülőknek természetesen nem lehet gyerekük, ezért van szükségük béranyára, hiszen mindennél jobban szeretnének családot, Lena pedig túl fiatalnak érzi magát az anyasághoz, a gyerek apját sem ismeri. A harmadik trimeszterben van, és látszólag egyáltalán nem érdekli a baba sorsa, csak annyira, amennyit elvárnak tőle, egészségesen étkezik, nem dohányzik, nem iszik. Kicsit zavaró, hogy egész idő alatt tulajdonképpen semmilyen érzelmet nem fejez ki az arca arról, hogy mit gondol valójában.

A bérapa unokaöccse vállalja, hogy felügyel a lányra, míg el nem jön az idő. Bevásárol neki, elviszi orvoshoz, később elszánja magát arra is, hogy papíron az apa legyen, hogy a gyermek olasz állampolgárként jöhessen a világra és születése után pedig „törvényesen” lemondhasson róla, miután az anya hazautazott.

A probléma akkor kezdődik, mikor Ermanno kezd többet érezni a lány és a születendő gyermek iránt, mint amit elvárnak tőle.

A gyermek, Sole a vártnál korábban jön a világra, így az anyának muszáj szoptatnia, aminek az lesz a következménye, hogy kialakul köztük egyfajta kötődés, de azért nem annyira erős, hogy megfordítsa az eltervezett forgatókönyvet. Fogalmunk sincs, hogy mi játszódik le az anyában, milyen érzések kínozzák, miktől próbál megszabadulni, teljesen ránk van bízva, hogy mit gondolnánk a helyében és a film vége is annyira befejezetlen, hogy ott is a néző érzései a mérvadóak.

Nincs óriási katarzis, az egész film rendkívül nyomasztó, kicsit egysíkú és drámai, könnyen bele tudjuk képzelni magunkat a krízisbe, amit tulajdonképpen mindenki megpróbál túlélni, aki szereplője a történetnek. Érdekesnek mondanám, de nem nézném meg még egyszer, bár sikerélményem volt az olasz szöveg megértésében, mivel nem sokat beszéltek és azt is lassan mondták. J (2019.11.16)

A következő film már sokkal jobb volt. A sztori teljesen mai, de bár a témában benne van a tragédia, a meg nem értettség lehetősége, szerencsére inkább vicces irányba, a megoldások felé mutatva zajlik a cselekmény.

A film címe Bangla, ami valószínűleg Bangladesre utal, hiszen egy Olaszországba bevándorló bengáli családról, pontosabban annak fiúgyermekéről szól, aki épp abba a korba lép, mikor elkezdi érdekelni a női nem.

Tulajdonképpen két szálon fut a cselekmény. Egyik oldalról a másságot mutatja meg, hogy képes beilleszkedni egy, ugyan már ott született, mégis magát kívülállónak érző, muzulmán vallást gyakorló, totálisan eltérő kultúrát hordozó fiú, illetve egy egyszerű kamasz, aki még félénk, tapasztalatlan és esetlen az udvarlás, ismerkedés területén.

Phaimot gyötrik a kétségek, hogyan tudná összeegyeztetni a hitét és a vágyait, hogyan hághatná át vallása szigorú tilalmait. A teremőrként dolgozó srác Róma olyan negyedében lakik, ahol nagyon sokszínű az etnikai kisebbség. Szabadidejében egy zenekarban játszik, kizárólag a koncerteken nyílik lehetősége, hogy egyáltalán észre vétesse magát a másik nemmel, bár nem túl nagy sikerrel.

Ám aki keres, az talál, mert végre felfigyel rá egy nagyon vagány, tőle teljesen eltérő természetű, karakán, az ösztöneit nem visszafogó és a szabályokat élből elutasító olasz bakfis, Asia. A visszahúzódó családból származó fiút rendkívül feltüzeli a lány viselkedése és roppant mód meglepi a környezete, akik nem csinálnak problémát abból, hogy kettesben hagyják őket, ahol a színész apa kikéri a véleményét egy gitárszóló eljátszása után és teljesen természetes, hogy együtt üljenek asztalhoz, miközben megvitatják az élet kisebb, nagyobb dolgait. Egy olyan barátságos közegbe csöppen, ahonnan nem nézik ki származása miatt, sőt nem is igazán érdekli őket, honnan jött, azonnal befogadják, pedig nem is tudnak róla semmit. A „kislányát” kevésbé féltő család teljesen megbízik a srácban, közvetlenek, barátságosak, míg ő a környékükre sem meri vinni újdonsült barátnőjét, nehogy valamelyik rokon vagy csak egy ismerős meglássa őket együtt, mert akkor lesz ne mulass!

Számtalan szórakoztató és vicces jelenet tarkítja az egyébként elgondolkodtató filmet és bár a vége nem happyend, azért az odáig vezető út megéri a figyelmet. (2019.11.17)

A harmadikként említett alkotás vitte el nálam a pálmát, a Sanitá negyed polgármestere (Il Sindaco del Rione Sanitá). Nem is tudom, hogy kezdjem, mert ezt a filmet még megnézném többször is, annyira sokatmondó és gaztetteiben is kedves történet.

Tulajdonképpen nem egy igazi polgármesterről van szó, hanem egy maffiavezérről, és természetesen ez a negyed Nápoly egyik kerülete. Antonio Barracano (Francesco di Leva) első ránézésre egy céltudatos, sármos, olasz pasi. Mindenki félelemmel vegyes szeretettel tiszteli, ad a véleményére, igazságosnak és keménykezűnek tartják, nem kérdőjelezik meg a döntéseit. Ebben a negyedben ő a törvény, a jogot ő határozza meg saját ösztöneire és tapasztalataira hagyatkozva, melyek sosem hagyják cserben. Könnyen el tudja dönteni, ki a silány, képmutató ember és ki az igaz, jóravaló, aki megérdemli, hogy igazságot szolgáltassanak számára.

Már az első jelenetben van valami furcsa. Míg elé járulnak az „ügyfelek”, közben a családja ott téblábol a közvetlen környezetében. Egy csacsogó kislány ugrik a nyakába, dönti le a lábáról, csak hogy valami számára érdekes dolgot közöljön az apjával, míg az mindent félredobva puszilgatja, ölelgeti, ahogy az egy rendes családban el is várható. A következő képsorokban pedig elküldi a kislányt az udvarra játszani, aki hangosan énekelve elvonul, a fülét is befogja, hogy ne hallja a pisztolylövések és ütések zaját.

Ám ezek a lövések és ütések a polgármestert sem teszik boldoggá. Ő békés úton akarja lerendezni a hozzá forduló felháborodott sértettek panaszait. Eltörli az adós adósságát, hívatja a megfenyegetett embert, hogy tisztázzák a helyzetet. „Erőszakossága” főleg abban nyilvánul meg, hogy kacskaringós példabeszédeket mond, amivel igyekszik meggyőzni mindenkit az igazáról.

Az utolsó kliensét is próbálja megérteni, majd pedig lebeszélni, hogy kárt tegyen az apjában. Beszél a papával is, aki még makacsabb, mint a fia. Sokatmondó történeteket mesél neki, hogy rábeszélje, ne semmizze ki utódját az örökségből, hisz a család a legfontosabb dolog az életben és semmi sem írhatja ezt fölül, de az hajthatatlan. Antonio viszont nem adja fel. Szótárában nem szerepel az a szó, hogy kudarc, ezért meglátogatja az apát a pékségben. Sajnos félrecsúszik a dolog, mert a pék ezt a látogatást fenyegetésnek veszi, azt hiszi az életére akar törni és ezt megelőzendő beleszúr egy kést az oldalába.

Ekkor következik a legfurcsább dolog. Antonio nem tesz semmit. Tűri a fájdalmat, nem megy orvoshoz, nem mondja el senkinek, hogy ki tette és miért, inkább rendez egy vacsorát, ahol eljátssza, hogy „véletlenül” szívinfarktus éri.

Hogy miért?

Azért mert, ha nem így tett volna, akkor bosszú bosszút követ és egy olyan háborút indít el, amit ő sohasem akart.

Hatalmánál fogva megtehetné, hogy az erőszakot választja, fizikailag is képes lenne rá, a testőrei pedig örömmel végeznének ki bárkit, aki ellene fordul, de neki nem ez a célja. Bár a film egészét végigkíséri ez a két szín, az erőszakos és a szelíd, sosem lehetünk benne biztosak, hogy melyik kerekedik felül. Ha a látszatnak engedünk, akkor Don Antoniot durva és harcias embernek látjuk, pedig ez a kép csak a szelídsége álcája és tekintélyének záloga.

A Szent Megbotránkoztatás

Alejandro Jodorowsky teljesen ismeretlen volt előttem, idáig. Most lehetőségem volt megnézni A szent hegy című alkotását. Akik ismerik a rendezőt, óva intettek, hogy ezzel a filmmel kezdjek nála, de ez volt porondon, nem válogathattam.

Már az első öt percben éreztem, hogy mitől is féltettek a barátaim, vagy azok, akik egy kicsit is ismernek engem. Valójában elég nehéz kibillenteni a komfortzónámból, de azért a film felénél már úgy éreztem, hogy én mindent láttam, engem már nem lehet meglepni semmivel. Hát de!

A mondanivaló is nehezen kristályosodott ki, sőt előbb azt hittem, hogy nincs is, de ez nem igaz. Ha eltekintünk a meghökkentő képsoroktól, előbukkan mind a vallási, mind a filozófiai sík, az emberi személyiségtípusokról nem is beszélve. Egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövő. A jelen társadalom torz és eltúlzott, de ezzel is kiemelt jelentőségű képe valamint az ezotéria fontossága és talán egyetlen kiútja az ember pusztulása ellen. A cél eléréséhez az embereknek csupaszra kell vetkőzniük és nem csak a ruhájuktól kell megválni, hanem a vagyonuktól és az emlékeiktől is, csak így érhető el a cél.

A szent hegy anyagi fedezete John Lennontól származik, aki a Vakond című film megtekintése után utasította a Beatles menedzserét, hogy azonnal utaljon Jodorowskynak egy milliót. A film első vetítése után az újságírók megkérdezték Jodorowskytól, hogy esetleg él-e bármilyen tudatmódosító szerrel? „Az LSD én vagyok” – felelte a rendező.

A film látványvilága hol gusztustalanul alpári, gyomorforgatóan undorító, hol pedig színpompás geometriai alakzatok kompozíciója. Megsemmisít mindent, ami kommersz, a rendező mindenkibe belerúg egy kicsit, vagy nagyot, a hatalomba, az egyházba, a katonaságba, de a legnagyobb pofont mégis a néző kapja.

Először azt hittem szöveg sem lesz, bár túl sokat szerintem nem tett hozzá a történethez, a képi világ mindent egyértelműen kifejezett, de azért jó volt, hogy néha megszólaltak, ettől kicsit emberibbé vált a film.

Hogy egy kicsit „szimpatikusabbá” tegyem ezt a műalkotást, néhány jelenetet megemlítenék, ami vagy elriasztja vagy vonzóvá teszi ezt a „remekművet”.

Mindenképp kiemelendő képkocka, mikor Jézus lemászik a keresztről és elszív egy jointot. Azt hiszem itt még reménykedtem, hogy ez egy vígjáték lesz, de aztán jöttek az óriási békák, jelmezben. Ezt a jelenetet ma már nem lehetne leforgatni az állatvédők jóváhagyásával. Hogy kicsit mélyebbre menjünk a fertőben, szívesen elevenítem fel azt a képsort, mikor a legújabb találmány, az önműködő orgazmusmérő szerkezet kerül bemutatásra és azon sem lepődtem meg, mikor egy vak és süket férfi az alapján hozta meg a döntését, hogy felesége múmiájának éppen száraz vagy nedves-e a puncija. Kit zavar, hogy egy víziló tusol a szökőkútban, vagy hogy az alkimista aranyrögöt melléktermékből készít, de nem csak úgy sejtetve, utalva rá, hanem konkrétan megmutatva.

Egy univerzális kérdés megválaszolása az egész film lényege, vagyis az örök élet, a halhatatlanság elérése. Hát ezt nem adták ingyen! Az út odáig nagyon rögös volt és a fentebb említett jeleneteket az újabb agyszülemények sorban elhomályosították. De nem a hegy a lényeg, hanem az odáig vezető út! A rendező sorra túllépi a határokat, nem veszi figyelembe az emberek érzékenységét, empátiáját, egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire szürreális és bizarr egy-egy képkocka, próbára teszi a nézőt, hogy döntse le maga körül a korlátokat, engedje szabadjára a fantáziáját és ne botránkozzon meg minden csip-csup dolgon, sőt röhögjön az egészen.

Hála Istennek a legszebb jelenet is elérkezik: az utolsó képkocka! Nem (csak) azért ez a legfelemelőbb pillanat, mert az utolsó, hanem mert itt oldódott fel ez az egész pszichedelikus utazás! Ezért volt érdemes végignézni az egész káprázatot!

Aprajafalva

Alberobello valóban olyan hatást kelt, mintha törpök laknák, a mesebeli kis házikók rendkívül egyedi kivitelezése és megjelenése igazi turista látványossággá vált az idők folyamán.

A trullók ma már a Világörökség részét képezik, és valóban lenyűgöző látványt nyújtanak a szemlélődőben.

A trulli eredetéről többféle történetet olvastam, pl. hogy eredetileg a pásztorok szállásaként funkcionált. Tulajdonképpen egy könnyűszerkezetes épületet hoztak létre, kőből, mert hogy az volt kéznél, és ez volt a legolcsóbb lehetőség arra, hogy valakinek fedél kerüljön a feje fölé, akár átmenetileg is.

A másik feltevés szerint azért épültek mindenféle kötőanyag nélkül, mert II. Giangirolami di Acquaviva gróf így akart segíteni az itt élő pásztorokon, hogy ne kelljen adót fizetni a házaik után. Mikor az adószedők megérkeztek, hipp-hopp lebontották a trullókat, és mikor távoztak, újra felépítették a házaikat. Kicsit macerás lehetett így élni, de elég sokáig tették mindezt, viszont nem a végtelenségig, mert egy idő után lebukott a gróf és adócsalás miatt a nápolyi király börtönbe záratta.

A lényeg viszont az, hogy ma már gyönyörűen rendbe hozott, hófehér trullók hívogatják a kuriózumok kedvelőit, így minket is.

A szállásunk úgy 100 km-re volt Alberobellotól, az előző napokban igyekeztünk pontosan megtervezni az odautat, hogy ne érhessen bennünket meglepetés. Korán akartunk indulni, hogy legyen egy egész napunk arra, hogy mindent alaposan körbejárjunk.

Reggel 8-kor már az állomáson voltunk és… integettünk az orrunk előtt elhúzó vonat feneke után.

Minden bátorságomat és szókincsemet összeszedve előadtam szerencsétlen történetemet az információs pultnál egy nagyon türelmes és megértő olasz vasutasnak. Közben jelentőségteljesen lobogtattam a kezemben a nem túl olcsó jegyeket, melyek már az átszállást is tartalmazták. Magam is meglepődtem, mikor kiderült, hogy nincs minden veszve, egy óra múlva indul a következő vonat Bariba, ott át kell szállni a megfelelő buszra és másfél óra buszozás után már meg is érkezhetünk a célállomásra.

Ha nem késsük le a vonatot, akkor úgy 11 körül az áhított városba érhettünk volna, így sajnos csak 14 órára jutottunk el, úgyhogy parányit gyorsabban andalogtunk, mint szerettünk volna, de ez van, mikor az ember nem saját autóval közlekedik.

Már a busz ablakából érezhető volt, hogy közeledünk Alberobellohoz, mivel egyre több trullo emelkedett ki a földből, a többség szépen beépülve a családi házak vagy gazdaságok közé, látszott, hogy használják is őket. Ezek többsége még nem volt hófehérre meszelve, szürkén vette fel a környező kövek stílusát.

Alberobellóban viszont leginkább a tiszta, fehér falú házak és szürke tetők vonzották a szemet. Azt már említettem, hogy mindenféle kötőanyag és habarcs nélkül épültek ezek az épületek, ettől függetlenül elég stabilnak tűntek. A tetejük lapos kövekből vannak kirakva, mely süvegszerűen emelkedik és amire különböző ősi szimbólumokat, jelképeket festettek. A házak vastag falai és kevés nyílásai a hőszigetelést volt hivatott képviselni. A kezdetben ablak nélkül épített lakóházak igencsak sötétek voltak belülről, ezért az ajtóval szemben egy tükröt helyeztek el, hogy általa több fényt vonzanak be (úgy látszik ismerték a feng shuit is). A többnyire henger alakú házak általában egy vagy két személy számára készültek, és ahogy növekedett a család, úgy toldották meg újabb és újabb szobákkal az eredeti helységet.

Törpként sétálgatva a házikók mentén rendkívül megfogott az egésznek a hangulata. Persze a túl sok turista ezt a meghittséget igyekezett meghiúsítani, de szerencsére nem sikerült nekik teljesen.

Meglepő volt, hogy a szuvenír boltok rengetegében néhol lakóházként funkcionált egy-egy épület a főutca mentén. Pont tanúja voltam egy jelenetnek, mikor az egyik turista benyitott egy házikóba, mire a tulaj trikóban és gatyában felháborodva kitessékelte.

Egyébként belülről is nagyon kellemes érzetet keltettek az épületek, bár a félhomály azért nem volt túl biztató. Az egyik boltban az is kiderült, hogy az trullo alatt hatalmas pince is található, amit a mogorva tulaj nem engedett lefotózni, csak pénzt dobhattunk volna bele. A kőépületek rengetegének közepén egy hatalmas park hozta közelebb a természetet, mely éppen a kéttornyú templom közelében volt, mely szintén a trullók stílusában épült. Remélem azért innen már nem spórolták ki a kötőanyagot, vagy utólag azért megerősítették és nem fog leomolni egy nagyobb szélvihar következtében.

Giacomo

Jó döntés volt, hogy ebben a városban töltsem a nyarat, bár inkább csak véletlen, de nem bántam meg. Rengeteg a turista, és a helyiek sem olyan mogorvák, mint északon. Arról nem is beszélve, hogy nem az a túl nagyméretű város, ahol elvesznék és átnéznének rajtam, hanem pont a megfelelő. Mondjuk a gyerekek néha szemtelenkednek velem, de hát ez ellen nem tudok mit tenni. Szőke vagyok, ami már igencsak szemet szúr a déli vidéken, a kék szememről nem is beszélve. A hófehér bőrömet igyekeztem eltüntetni, aminek az lett az eredménye, hogy úgy leégtem, mint a rák. Szóval igazuk van, ha nevetnek a vörös ábrázatomon. Pedig olasznak vallom maga, még ha északi is vagyok, dehát az anyám skandináv. Tehetek én róla, hogy rá ütöttem? Pedig apám ízig vérig olasz, a temperamentumát tőle örököltem. Kár, hogy semmi mást nem. Milyen jó lett volna, ha nem veszítem el őket olyan korán, és nem kerülök árvaházba. A nagyszülők is meghaltak már, a rokonok pedig nem akarnak látni.

Mindegy nem a múlton kell merengeni, hanem a mának élni! Jó, hogy megismerkedtem azzal a kis közösséggel és így páran „kibéreltük” azt a helyet a tengerparton, a szemetesek mellett, így mindig tud ott lenni valaki, hogy vigyázzon a cuccainkra. Nagy ötlet volt azt a sátrat is megvenni, így nem szúrunk szemet a rendőröknek és míg figyelünk a tisztaságra, addig a kutya sem bánt minket… de, bocsánat egy kutya szokott. Van egy dög, akit minden nap arra sétáltatnak, és sosem hívják vissza időben, csak amikor már lepisilte a sátor oldalát, de ezt leszámítva szép az élet.

Gyönyörű ez a város! Az egész egy óváros, olyan régi kövekkel, amin én nem engedném meg, hogy autók közlekedjenek, se motorok, maximum az a vastag kerekű elektromos kerékpár, ami most a fiatalok kedvence. Szívesen kipróbálnám, de minek is, nem sietek sehová.

Hamarosan kezdődik a ferragosto. Na akkor felbolydul itt minden, de nem bánom, mert olyankor jobban megy az üzlet, többen adakoznak nekem is, vagy mint a múltkor, az étteremtulajdonosok meghívnak egy-egy tál maradékra.

És egyébként is! Imádom a nyüzsgést, a programokat! Gyönyörű oltárokat készítenek Szűz Mária tiszteletére, bár csak művirágokat tesznek, de hát ez nem hegyes vidék, itt nagyon nincsenek fák, virágok, kivéve a parkban, ahova viszont nem szívesen megyek, mert folyamatos a rendőri figyelem, igaz a biciklisták miatt, de akkor sem.

Tegnap volt bolhapiac, ami miatt lezárták az egész főutcát és sok ismerőssel találkoztam, bár számomra nem kínáltak olyan tárgyakat, amire szükségem lett volna, haszontalan dolgokat pedig nem gyűjtök be, mert csak nőne a lom körülöttem és ha távozni kell, lassítana a mozgásomban.

A múltkori strandkoncert, az volt az igazán buli! A fiatalok mindig sokkal elnézőbbek velem szemben, mint az idősebbek, és ha nem is teljesen józanok, akkor aztán remek társaság! Azon a hétvégén annyit ettem, hogy már majdnem elcsaptam a gyomromat! Sokan meghívtak egy-egy italra is, de sosem iszom alkoholt, amit nagyon furcsálltak, de hát nekem vannak elveim!

Most mindenki megbolondult a ferragosto miatt! Kosztümös felvonulás, tűzijáték, a papok mikrofonba beszélnek, a hívők pedig követik őket, hatalmas hangfallal a vállukon, hogy senki le ne maradjon a prédikációról. A templomokba éjszaka is be lehet menni, az éttermek hajnalig nyitva vannak, egy gombóc fagylalt pedig akkora, hogy csak vacsora helyett lehet elnyalni!

Imádom a délieket, sosem akarok visszamenni északra, ahol a hideg is sanyargatja az embert!

Most elmegyek az állomásra és szedek egy kis fügét az egyik fáról, mert kell a vitamin!

Az utca zsivaja

- Teresa! Gyere gyorsan, láttad? Loredana kiadta az alsó lakását idegeneknek!

- Komolyan? Nem láttam.

- Óvatosan nézz fel az erkélyre, mert ott ülnek mind a négyen. Gondolom a két szülő a két gyerekével.

- Aha… látom, jaj a két gyerek csókolózik!

- Jól van, csak tipp volt, akkor nem testvérek… hú látom, hogy mennyire nem, pedig olyan fiatalok, de hát tudod, hogy van ez manapság!

- Persze, és állandóan a telefonjukat nyomkodják, az én unokám kezében is folyamatosan ott van, bár azért minden nap eljön hozzám beköszönni.

- Nem lehet rá semmi panaszod, nagyon tisztelettudó fiú, nem csoda, jó nevelést kapott. A múltkor még nekem is hozott egy kenyeret, amit a menyed sütött.

- Hú, az milyen finom volt! Annyira van érzéke a sütemények készítéséhez, hogy én már mondtam nekik, nyissanak egy cukrászdát, de hát Lucia olyan félénk, gyáva belevágni, pedig biztos vagyok benne, hogy elférne az ő kis cukrászdája is a többi mellett.

- Tény, hogy egymás szájába érnek az éttermek, bárok és fagyizók, de látod, hogy mind meg tud élni, annyi a turista!

- Azért a múltkori emberáradatot nem sűrűn viselném el. Tudod, amikor itt volt az az énekes és a strandon egy homokszemet sem lehetett látni, hogy is hívják, valami Jovinazzo, vagy mi…

- Jovanotti, mamma!

- Jaj Andrea, de jó hogy megjöttél, mesélj, mi újság, már olyan rég láttalak.

- Tegnap óta rengeteg minden történt velem…

- Jól van na, ne szemtelenkedj! De ilyen korán nem szoktál…

- Mert Paolo hívott, hogy segítsek neki.

- Ugyan mit kell neki segíteni?

- Valami üvegeket akar lehozni a tetőtérből és hoztam a csörlőt, hogy majd azzal könnyebben megoldjuk.

- Olyan segítőkész vagy, nagyon büszke vagyok rád!

- Tudom mamma, nem csoda, hisz nyaranta te neveltél.

- Hát igen, te kis huncut! Sütök is neked mindjárt egy csokis süteményt.

- Az remek, de nem lehetne inkább egy spagettit tenger gyümölcsével?

- Na nézzük, hány óra van… 10, akkor hamarosan befut Francesco a halászatból, és ha hozott alapanyagot, akkor megcsinálom… na már itt is van.

- Ciao Francesco! Milyen volt a fogás?

- Rákból most volt bőven és tintahalból is, a többi csak mutatóban…

- Esetleg polip?

- Egy kettő akad. Ezek szerint ebédre kéne?

- Andrea úgy megkívánta a tengeri herkentyűket.

- Mindjárt beállok a garázsba és akkor kipakolunk, megnézzük mi van.

- Segítsek navigálni?

- Egy jó tengerészt sosem kell navigálni, fiam!

- De a kocsi oldala nem ezt sugallja!

- Ne húzd ki a gyufát Andrea, tudod jól, hogy ez csak egy tárgy, történhetnek vele kisebb balesetek, nem kell túl aggódni… csak vigyen el egyik helyről a másikra.

- Ne bántsd az unokámat Francesco, mert nem kapsz a spagettimból!

- Annál kedvesebb vagy te, mint hogy ne kínálj meg engem a főztödből, arról nem is beszélve, hogy annyit fogsz készíteni, hogy az egész utcának jutna belőle!

- Jól ismersz már engem, igenis adok, mert nem foszthatok meg senkit attól a mennyei élménytől, ami az én lábosomból kerül ki…

- De milyen paradicsomot használsz?

- Amit Stefano rakott el a télen… isteni, alig tett bele fűszert, mégis olyan zamatos.

- Majd én is kérek tőle.

- Hamarosan hozzuk is le a tetőtérből, már jön is Paolo!

Jacob

- Jacob, vidd ki légy szíves a rendelést az ötös asztalhoz! és mosolyogj!

- Viszem – a francba megint elfelejtettem, melyik az ötös asztal, pedig logikusan van kitalálva, nézzük csak, jobbról kell kezdeni, 1, 2, 3, 4 és megvan. Nem kell mondanom semmit, csak mosolyogni, menni fog. Egy ristretto, egy capuccino, kettő narancslé, két lekváros és két nutellás cornetto. Ennyi. Mosoly. Hú, ezt megúsztam, nem kérdeztek semmit, pedig nem olaszok, azt látom, bár a viselkedésükből következtetve azok is lehetnének, olyan harsányak, gondtalanok, kacagnak, ha kell, ha nem, egyértelmű, hogy turisták. Fogalmam sincs, milyen nyelven beszélnek, csak annyit tudok, hogy nem olaszul. A srác angolul is próbálkozott, de egyetlen szót sem ismertem fel, pedig már egy éve tanulom, lehet, hogy rossz a technikám.

- Jacob, ne bambulj, kész a rendelés a hármashoz…

- Megyek…

- Jacob, próbálj néha az emberek szemébe nézni, vedd fel a szemkontaktust és akkor látnád, hogy az ötös már percekkel ezelőtt jelezte integetéssel, sziszegéssel, és még ki tudja, hány féle módon, hogy fizetni szeretne.

- Ja, persze, látom, megyek, csak eddig nem volt időm…

- Mi az, Jacob, mi történt, hova rohansz?

- Ezzel a kártyával akarnak fizetni és Loredanaról beszélnek.

- Nem emlékszel, hogy mit mondott neked tegnap Loredana? Fel is írtad, hogy miről kell tájékoztatni a vendégeket.

- Tényleg, hová is tettem a papírt… megvan, igen, már emlékszem, megmondom nekik.

- Nagyon helyes… Minden rendben? Sikerült? Megértettek?

- Igen, értették, hogy négy alkalommal tudnak nálunk ingyen reggelizni kávét, cornettot és narancslevet.

- Ügyes vagy Jacob, akkor holnap már nem kell elmondanod.

- Hála istennek!

Barletta

- Sergio! - ugye tudod, hogy nem sokára megérkeznek és még fel kell vinni a művirágokat, hogy kicsit otthonosabbá tegyük a szobát.

- Tudom, tudom, elmondtad már elégszer! Ne aggódj már annyira! Mikor érkeznek pontosan?

- Mindjárt megnézem a chaten, mert már én sem emlékszem… annyi kérdésük volt és úgy tűnik eléggé bizalmatlanok, lehet, hogy majd mindenbe belekötnek, nem is lesznek kedvesek. Emlékszel milyen türelmetlenek voltak, hogy nem válaszoltam nekik azonnal! Te pont akkor utaztál el és én el is felejtettem, hogy írnom kéne, de mikor az sms-t küldték, azonnal reagáltam rá és azt beszéltük, hogy ha Bariba érnek, akkor felhívnak.

- Oké, de ne felejtsd el az eredeti kérdést!

- Hogy mit?

- Hogy mikor érkeznek? Melyik napon?

- Ja igen, 8-án, pénteken. Vagyis holnap!

- Minden rendben lesz, nyugodj meg kérlek, csak még ugorjunk be a kávézóba...

- Hú tényleg, el ne felejtsünk szólni nekik, mert én nem mondanám el, hogy nem is minden napra kapnak reggelit, még csak az hiányozna, hogy 4 személyre álljam 10 napig!

- Ezt azért a hirdetésbe is beleírhattad volna, nem?

- Bele, de így azonnal lecsaptak rá…

- Nem biztos, hogy emiatt…

- Nem baj, majd az a tökkelütött pincér elmondja nekik, hogy csak 4 reggeli jár, vele hiába hepciáskodnak, mert lepereg róla, ahogy a köszönés is, ennyit meg tud tenni a kedvemért, ha már minden nap ott fogyasztunk! Jaj, remélem tetszeni fog nekik a picike lakásunk. Hisz Barlettában minden lakás ilyen kicsi, vagy még kisebb. Az meg, hogy a centro storicoban van, közvetlenül a gyönyörű templomunk mellett, igencsak előnyére válik.

                                                                             ***

- Na, sikerült megértetned Jacobbal, hogy mit akarunk?

- Hát nem volt egyszerű, de aztán le is írtam neki, hogy pontosan mit kell mondania, és harmadjára már fejből tudta.

- Szerintem, mikor megérkeznek, menjünk ki eléjük az állomásra és hívjuk meg őket egy kávéra, közben mindent megbeszélünk.

- Már, ha lesz közös nyelv, amin beszélhetünk! Bár írni szépen tudtak, alig volt benne hiba. Az autóba viszont nem hiszem, hogy elférnek, hisz négyen vannak, csomagokkal, Te meg sosem pakolsz ki a csomagtartóból…

- Miért is tenném, hisz két nap múlva megint mennem kell Milánóba, tudod.

- Persze, menned kell… Esetleg engem is elvihetnél…

- Nem is tudtam, hogy jönnél! És a vendégek? Ha bármire szükségük van? Ki figyel rájuk?

- Nyugi, nem megyek veled sehová, majd csapunk a lányokkal egy, vagy több görbeestét.

- Na látod, ez sokkal jobb program!

                                                                               ***

- Na, Loredana? Minden oké? Megnyugodtál?

- Meg Sergio, tényleg nem volt semmi probléma, nagyon kedvesek, és az elromlott hűtő miatt sem hepciáskodtak, bár azért volt némi arcjátéka a nőnek, hogy is hívják? Olyan fura neve van.

- Zitta, ha jól emlékszem és tök jót beszélgettem vele az autóban. Elmondta, hogy honnan tud olaszul, hogy a dédmamája nem messze született, hogy imádja Dél-Itáliát, rendkívül szimpatikus nő és a külsején tényleg látszik az olasz vér…

- Gondolom Te is tetszettél neki a csábos csíkos nadrágodban.

- Abban biztos lehetsz! és nem akarták elhinni, hogy mixer vagyok Milánóban.

- Ja, Dalíhoz hasonlítottak a kackiás bajuszod miatt. Egyébként én is ismerem ezt a sztorit, mert a pasi, Antonio nekem is elmesélte, míg elsétáltunk a kávézóig. Remélem Jacob holnap érthetően előadja a reggelivel kapcsolatos információkat.

- A nő mindent megért, ha a válasznál gondolkodik is a szavakon, úgyhogy nem lesz semmi baj. Úgy sem mennek haza azért, mert kevesebb reggelit kapnak, mint amit ígértünk…

- Csöngettek! Ki lehet az? Vársz valakit?

- A csajszi volt, mert elhagyták a szüleiket és nem bírtak bejönni. Remélem ebből nem csinálnak rendszert, hogy engem zavarnak fel!

- Nyugi Loredana, hamarosan ők is megszokják, hogy mit lehet és mit nem, elég intelligensnek néznek ki ahhoz, hogy felfogják a szabályokat. Kiülünk a teraszra? Keverek neked egy koktélt.

- Remek… Nézd, már mennek is a tengerhez. Mi már napok óta nem voltunk, pedig itt van 10 percre, de mindig itthon ülünk.

- Mert innen remek a kilátás, a szomszédoktól pedig megtudjuk az összes pletykát, amit hallanunk kell.

- És mert te holnap már megint elutazol a csodálatos Milánódba.

- Te pedig bulizol a csajokkal és megint szexin öltözöl fel, mint ahogy szoktál.

Bounty

Az ismert színész, Omar Sy ismét egy fantasztikus filmben bizonyított és igencsak eltérő karaktert kellett megformálnia, mint az Életrevalókban. Nagyon nem is kellett eljátszania, mert pont olyan volt, mintha a saját életét alakította volna el, ráadásul mind a gyerek, mind a felnőttkorát… egyszerre.

Hogy világos legyek, előre kell vetítetnem pár dolgot.

Először is, hogy a Yao utazásáról beszélek, ami egy francia, szenegáli film, melyben egy elismert színészről, Seydou Tall-ról van benne szó, aki az életrajzi könyve népszerűsítése céljából Szenegál fővárosába, Dakarba utazik.

Kapunk néhány morzsát a francia, elvált apa életéből, mely előrevetíti, hogy az író, hogyan viszonyul a gyerekek felé illetve, milyen magánéleti válságban sínylődik, melynek feldolgozása és megoldása is az út részévé válik.

A másik oldalon pedig ott van Yao (Lionel Louis Base), egy szenegáli kisfiú, aki rajong Tall-ért, a könyvét már salátává olvasta, jó ebben segítettek számára a kecskék is és mindent beáldoz azért, hogy találkozhasson a híres színésszel. Nem érdekli a szülők haragja, sem az iskolai fenyegetettség, bár fogalma sincs, hogy mit vár ettől a kiruccanástól, de semmiképpen sem akarja elszalasztani a találkozást, csakhogy egy aláírással gazdagabb lehessen.

Aztán ez a váratlan találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. A hasonlóság feltűnő, Tall magát látja viszont a gyerekben, bár ő még soha sem járt a szülőföldjén, de úgy érzi, hogy ilyesmi lett volna, ha itt marad. A fiú pedig felnéz az elismert színészre, egyre több információt tud meg tőle az életéről, bár nagyon bátortalanul kíváncsiskodik, viszont a tanácsokkal nem fukarkodik.

A színész is kezdi felfedezni az ottani élet lelassult és más erkölcsökkel működő világát, egyre inkább elfogadja és magáévá teszi azokat a szabályokat, melyek eddig ismeretlenek voltak a számára és bár nem jut el szülővárosába, nagyon közel jár hozzá és a több napos úton olyan értékekre tesz szert, mint becsület, őszinteség és a másik elfogadása.

Teljesen más értékrendet tapasztal, mint a francia nagyvárosban. Először kissé idegenül fogadja a furcsa viselkedéseket, a földön térdeplő imádkozó embereket, akik megbénítják a közlekedést, de ez az ismeretlen a mélyben nagyon is ismerős a számára. A rendhez és tisztasághoz szokott szeme lassan megszokja a káosznak tűnő környezetet, ahol a busz akkor indul, ha megtelik, a szállodában pedig egy ágy jut két személynek. A bérelt autó által felkavart sivatagi por, ami eleinte elködösíti a tekintetét, egyre természetesebbé válik, megszokottá, és már látja, hogy a sértés nem az, ha nem fizetsz a fuvarért, hanem az, ha nem ülsz le az ismeretlen vendéglátó által készített vacsorát elkölteni, hisz a tiszteletedre megöltek egy állatot! Minden viszonyítás kérdése.

A film végére eljutunk valahová, pedig csak pár száz kilométert teszünk meg Afrikában, de szellemben sokkal többet. Látjuk, ahogy a szülők megbocsátanak elkóborolt gyereküknek, ahogy a jósnő a tengerparton vázolja egy idegen embernek, hogy mi is az ő igazi feladata, és ahogy valahogy minden a helyére kerül, pedig alig mozdult meg valami. Látszólag. De belül, a lélek fellobban és az unalmasnak tűnő párbeszédek, a vánszorgásnak ható tempó olyan érzetet kelt, mintha a világot váltanánk meg, vagy legalábbis a saját világunkat tennénk a helyére.

A Bounty szeletben a kókusz is kezd csokivá alakulni, és terveket szőni, hogy mi is az igazán fontos az életben. Hogy miért szükséges ismernünk a származásunkat, a gyökereinket, hogy mit jelent a család, és hogy ha az ember akarja, ebbe a családba nagyon sokan beletartozhatnak, csak el kell fogadni a másikat, nem megváltoztatni, hanem tolerálni, a kultúrájukat megismerni és ehhez a tudáshoz minden leszármazottnak joga van. 

Igaza van annak is, aki kicsit unalmasnak tartja a filmbeli látványt, mikor csak görgeti a szél a homokot, és egy nyavalyás antilop sem szalad át az úton nyomában egy vérengző oroszlánnal, amikor a tenger hullámzik és egy apró delfin sem képes kiugrani a habokból, vagy mikor ülünk a lovas kocsin és a ló nem botlik meg legalább egy icipicit. Amikor tulajdonképpen nem történik semmi. Uncsi, de csak annak, aki nem lát mindezek mögé. Mert szerintem mindez ott van. Én legalábbis láttam. És még sok minden mást is.

Teher alatt nő - avagy itt nem lehet megmaradni

Teljesen véletlenül, az utolsó pillanatban kerültem a címben említett előadásra. És ez nem is volt olyan baj, mert talán csak az tudott volna felkészülni, vagy előkészülni erre a darabra, aki már látta. Annyira meglepő, fordulatos, mozdulatlanságában is mozgalmas előadást tekinthettünk meg, amire előre felkészülni lehetetlenség.

Először azt sem tudtam, miről van szó, mert bár nem késtem el, de nem láttam a székeket.

Hogy érthető legyek, el kell mondanom, hogy a Teher alatt nő, három színésznőről szól, akik elég rangos hírnévre és ismertségre tettek szert Magyarországon, viszont pechemre az elsőről, akiről szó esett, nem is hallottam.

A színpadon 3 rendezői szék állt, de mikor bejöttek a nézők, az előadóművészek már elfoglalták a helyüket, így nem láthattam a rájuk írt neveket.

Aztán szépen kibontakozott előttem maga a stílus, a koncepció, hogy miről vagy inkább kiről is szól ez az egész.

Először Bulyovszkyné Szilágyi Lilla – akit én nem ismertem – életútja, majd Fedák Sári, végül Karády Katalin munkássága került illusztrálásra a színésznők által megformázva.

Bulyovszkyné Szilágyi Lillát Dobra Kata alakította. Számomra kicsit furcsa volt a stílusa, a hanghordozása, a németül, erőteljesen kihangsúlyozott szavak szinte már szájbarágósan bemutatva, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehetett az általa megformázott hölgy is, hittem neki, mert ezt hitette el velem is.

Fedák Sári neve már ismerősen csengett, bár magánéletét, küzdelmeit nem ismertem túlságosan, de itt nem volt más lehetőségem, mint hogy tudomást szerezzek róla. Bíró Kriszta rendkívül hitelesen és szenvedélyesen formálta meg őt, a másodperc tört része alatt képes volt egyik végletből a másikba váltani.

Karády Katalin nevéhez már arc is tartozott, na és hang illetve hanghordozás, ami annyira egybevágott az őt formáló Kerekes Viktória alakításával, hogy csak arra vártam, mikor fakad dalra. Nem fakadt, sajnos, vagy nem sajnos, viszont láttam magam előtt a színésznőt, a kimért, megfontolt mozdulatait, egyszer még a cigaretta füstjét is érezni véltem.

Mindhárman fantasztikus ritmusban mutatták be az általuk megformált színésznők sorsát, a színpadon legördülő függöny utáni küzdelmeiket, a megaláztatásokat, a férfi dominancia elnyomását, ahogy semmibe veszik, lenézik őket, tárgyként kezelik és ellehetetlenítik. Egy pillanatra sem lanyhult a néző figyelme, érdekes volt az előadásmód, a mondanivaló, jó volt nézni őket, egy pillanatra sem untam, még akkor sem, ha nem azt figyeltem, aki éppen beszélt.

Ott voltam Lillával az 1860-as években, amikor a kritikusok elmarasztaló véleménye miatt Párizsba költözik, majd Németország több városában él és egy évi tanulás után fellép, és hatalmas sikereket arat. Beleolvashattam a férjével folytatott levelezésébe, ahol megmagyarázza, hogy nem lát más kiutat ahhoz, hogy elismert színésznő lehessen, csak ha megválik szeretett hazájától.

Fedák Sári életébe az I. világháború idején kapcsolódunk be, amikor elkezd politizálni. Ezek után Bécsbe menekül, ahol feljelentik, börtönbe is zárják. A negatív kritikát nehezen viseli, pedig rengeteg rajongója van, köztük Molnár Ferenc, kivel házasságot is köt, bár kapcsolatuk nem hosszú életű. Hiába volt korának sztárja, mivel támogatja a Tanácsköztársaságot, munkát itthon egy ideig nem kap, kénytelen útra kelni. Eljut Amerikába, ahol a magyar lakta városokban lép fel nagy sikerrel.

Karády Katalint a németek bevonulásakor teljesen ellehetetlenítik. Dalait nem játszhatja a rádió, az aktuális filmforgatást berekesztik. Kémkedés vádjával a Gestapo letartóztatja, megkínozza, de talpra áll. Vőlegénye viszontlátásának reménye élteti. Ujszászy azonban meghal, Karády idegösszeomlást kap. Felépülése után elhagyja hazáját és soha többé nem tér vissza.

Láttam a színészeket, láttam a kort, a rikkancsokat, ahogy az előadásokról tudósítanak, hallottam a férjek, szeretők és pártfogók megjegyzéseit, a rajongók ujjongásait, a Kossuth rádió tudósításait.

Úgy éreztem magam, mintha ott lennék, pedig csak 3 nő jelent meg előttem egy-egy székben ülve, néha dúdolva, néha zenedobozon játszva, de az arcukkal, a hangjukkal, a mozdulatukkal mindent, de mindent elmondtak a korról, a színészi mesterségről, a nők szerepéről a különböző időszakok társadalmában, a magányról, a büszkeségről és arról küzdelemről, amit azért vívtak, hogy ne felejtsék el őket az emberek.

„Mindegy, mit mondanak rólam, csak érezzem a szeretetüket.”

Ördögi Szextett

Most két színdarabról szeretnék írni egyszerre, mert túl sok hasonlóság van közöttük, többek között az is, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Ez a nemtetszés több fokozatból áll, nem jelenthetem ki, hogy csak a történet, csak a színész, a rendezés, vagy a díszlet miatt, inkább hol ez, hol az, csak néha halmozódott, viszont egy közös azért volt bennük, a trágár kifejezések számomra nem illenek a színpadra, viszont feledtetheti vagy háttérbe szoríthatja egy jó előadásmód. Sajnos ez nem sikerült.

Szintén Pinceszínházban jártunk, tehát a hely adott volt, a tömeg annyira nem elvárt, de ez persze csak jó, viszont a tömény izzadságszag, ami beléptemkor az orromat kezdte facsarni, na, az nem volt kellemes.

Oké, ezek a körülmények, gyorsan elfárad az orr, lépjünk túl rajta, nem szimatolni jöttem, vagyis nem úgy. Az ülőhelyem kényelmes volt, a boltív mellett éppen jól láttam a színpadot, már ha nem a földön zajlottak az események.

Ennyi előjáték után rátérek a lényegre.

Az első darab, amit láttam a Pinceszínház társulatától, Az eastwicki boszorkányok. John Updike bicskanyitogató stílusa adott, a szókimondással pedig direkt operál, tehát annyira nem is voltam meglepve. A filmet látva pedig – ahol a szereposztás „szinte” mindent feledtetni tud – elképzelhető volt, hogy nem egy matinéra váltottunk jegyet.

A baj ott kezdődött, hogy a majd két órás film rendkívül lerövidült időben és térben is. Előismeret nélkül sokszor nehéz lett volna kihámozni, hogy ki honnan, merre, meddig, de a legrosszabb az volt, hogy ennek hiányában a percekre jutó káromkodás, a szerelmi aktusok és hozzá tartozó alkatrészek néven nevezése megsokszorozódott, és nekem ez enyhén szólva kezdett fájni. A drámaiságot kizárólag az obszcén szavak okozták, nem pedig a mögöttük lévő tartalom, mert az sajnos lemaradt.

Valószínű, hogy bennem volt a hiba, mert többen a környezetemben kacagtak és pirulva szájukhoz emelték a kezüket, de valahogy nekem nem húzódott mosolyra az ajkam.

Ez idáig a műről szólt - melyet Tasnádi István vitt színpadra -, amiről a színészek ugye nem tehetnek, elvállalták, hát eljátszották, de most térjünk is ki rájuk.

A történet három szingli nőről szól (Kis Kata, Büky Bea, Kiss Ágnes), akik csütörtökönként unalomból és a jó baráti viszony ápolása céljából összegyűlnek, álmodoznak, persze a pasikról és közben iszogatnak, mert miért is ne és egyébként is mit tehetnének mást magányos óráikon?

Nem szívesen írom le, de a három grácia annyira manírosan, frusztrálva és dilettánsként kezdte a játékot, hogy ha így maradtak volna, tuti, hogy nem ülök vissza a második felvonásra. Szerencsére úgy fél óra múlva sikerült elhagyniuk ezt a ripacskodást és némileg beleélniük magukat a szerepbe, egyre jobbak lettek, már amennyire lehettek.

A szomszéd házaspár szereplése viszont felettébb zavaró volt. Nekik nem sikerült levetkőzniük a rutintalanság okozta amatőrséget. Szerencsére hamarabb kifogytak a darabból, mint ameddig tartott, de sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, a hideg rázott tőlük. A nőnek (Kancsár Orsolya) a hangja, (nem) kifejező stílusa rendkívül irritált. Tudom, hogy bosszantania is kellett, mert egy hisztérikát alakított, de sajnos nem azért zavart, hanem mert annyira erőltette, annyira akarta és túlhangsúlyozta, hogy nem hittem el egy szavát sem. A férfinak (Gargya Balázs) a színpadi mozgása, a szinte már olvasott szövegfelmondása annyira kispályás volt, hogy emiatt a viccesnek szánt mozdulatokon képtelen voltam nevetni.

A végére hagytam azért egy kis jót is. Deryll (Janik László), vagyis maga az Ördög megformálása viszont remek volt. Képes volt a szerepét átérezni, sikerült magát beleélnie és ezt átadni a nézőközönségnek. Ha kellett megújult, néha még meg is lepett, látszott rajta, hogy értette a ráosztott szerepet, hogy mit kell kifejeznie, egyáltalán miről szól a darab! A hölgyek mellette kicsit jobban teljesítettek, elnézést, hogy ezt is az ő számlájához írom, de szerintem így történt, a lényeg, hogy amikor színre lépett, akkorra kezdett egyé forrni, formálódni a darab, és így a végére valamelyest összeállt, nem hullott szét darabjaira.
Rendező Varga Bálint.

A másik színdarab is a Pinceszínház előadásában zajlott, a helyszín adott, és maradt az ok okozat, doh és izzadságszag, de hát tessék elfeledtetni az előadással! Sajnos nem sikerült…

A mű címe Francia rúdugrás, Mohácsi István darabja és 18+ besorolást kapott, szóval számítani lehetett még több intim jelenetre. Arra azért most sem voltam teljesen felkészülve, hogy itt még több obszcén szó, még több gusztustalanság kerül nyíltan terítékre, de már kicsit immunisan közeledtem a sikamlós jelenetekhez, a szexualitás nyílt ábrázolásához.

Maga az előadás nagyon érdekesen indult, rendkívül innovatív volt, ahogy a máshol lejátszódó történéseket a nézők tudtára adták. Annyit muszáj előrevetítenem, hogy két házaspár csoportterápiára érkezett a pszichológusához, ahol a pozitív eredmény reményében egy hétvégét töltenek. Igazán ezt nem értettem, hogy miért kellett két párnak lenni, mert „igazi” közös tevékenység a terápia szempontjából nem történt, de mindegy. Ötödik személy, a pszichológus (Gargya Balázs) már nem volt ismeretlen előttem az előző darabból és sajnos, most is hozta a formáját, azaz, elég kontárként alakította a szerepét. Nem is vesztegetnék rá több szót. A hatodik személy pedig egy váratlanul betoppanó szerető (Kis Kata), egy nagyon magabiztos, dekoratív hölgy személyében, legalábbis képes volt ezt velem elhitetni.

A házaspárok, Zsuzsa és Ákos (Kancsár Orsolya és Varga Bálint) illetve Kati és Gyuszi (Büky Bea és Rácz László) ismerték egymást, a feleségeket már én is az előző darabból, most kellemes csalódást okoztak, főleg Kati, egész ügyesen sikerült eljátszaniuk a szerepet, használni a színészi készletet. Mondjuk itt nem is volt túlságosan mély gondolati sík, elvont tartalom, igencsak sekélyes és hétköznapi volt a mondanivaló, de hát helyzetkomikumra építő vígjáték akart lenni, amit viszont megint csak az obszcén szavak egyre sűrűbb használatával kívántak elérni. Persze a közönség most is vevő volt a „poénokra”. (Mellettem egy fiatal lány a térdét csapkodta, mikor a farok szó különböző megnevezései elhangzottak, előttem pedig a férj félve nézett a feleségére, hogy vajon nevet-e, mert akkor ő is elkezdhet felszabadultan röhögni.)

Az előadást itt is a darab hímtagjai – legyek én is stílusos – mentették meg. Bár inkább csak az egyik férj érdemel figyelmet, Gyuszi. Ő volt az egyetlen, aki - bár a végszót nem fogom neki megbocsátani - az előadás alatt képes volt úgy lavírozni, hogy a vulgáris kifejezések között a mimikájával, hatásszüneteivel és egy-egy sóhajjal vagy nyögéssel tényleg viccesnek hatott.

Ha ezt a többieknek sikerült volna elsajátítani, belecsempészni az előadásukba, legalább csak néha, akkor feledtethették volna az alpári és közönséges kinyilatkoztatásokat.

A fotók a Pinceszínház honlapjáról származnak.