Végrendelet

Annyira beteg voltam két napig, hogy még a végrendeletemet sem tudtam megírni, ami ugye már a vég. Már szombat reggel éreztem, mikor elmentem futni, hogy az is nehezemre esik, hogy az autóban visszatekerjem az ülés állító gombját, amit Anti mindig hátra csavar, mikor használja az autóm, de azt hittem, hogy csak a kezem fáj. Miután nagy nehezen lefutottam a kitűzött távot, hazatámolyogtam, folyattam magamra a forró vizet, aztán csak bedőltem az ágyba és nem nagyon mozdultam. Szerencsére a családom ápolt és aggódott, Tami is borogatott, mérte a lázam, hozott inni, amikor kértem, szóval jók voltak a körülmények a felgyógyulásomhoz.
Tulajdonképpen egy kis megfázás terített le ennyire, de még az orrom sem folyt, csak köhögtem, viszont a vesém kezdett el fájni. Először azt sem tudtam, mi fáj, még sosem volt vese-bajom, de aztán utánanéztünk a neten és kizártunk minden szervet, ami azon a tájékon, ahol fájt, nem lehetett, így maradt a vese. Az biztos használt, hogy a megfázásomra folyamatosan ittam a gőzkamra teát és néha már nem is éreztem a vesém, de aztán megint belenyilamlott az oldalamba, mintha éles késsel szurkáltak volna. Anti mondta, mikor meglátta a kezemben Kosztolányi: A léggömb elrepül című kötetét, hogy túl vastag ez a könyv. Megnyugtattam, hogy semmi baj, novellákat tartalmaz, bármikor félbehagyhatom. Lázas is voltam, minden porcikám fájt, de még a bőrömhöz sem lehetett hozzáérni, a házipatikában pedig csak gyerek lázcsillapítót volt, nem vettem be. A borogatás nem nagyon használt, úgyhogy még tegnap este is 38,6 fokkal feküdtem le, de reggelre kelve, visszatért a normális testhőmérsékletem, alig köhögök, a vesém pedig egyáltalán nem fáj, úgyhogy van remény, hogy kellemes lesz a szilveszteri buli, amihez már a jegyeket is megvettük.
Ma viszont már egyáltalán nem kíméltek, nekem kellett boltba menni, begyújtani, porszívózni, ebédet csinálni, úgyhogy a végrendeletemet csak meg kell írnom, mert lehet, hogy legközelebb már nem lesz rá időm, nem mintha olyan sok mindenről rendelkezhetnék.

Omen est nomen

A név a végzet, a név kötelez, mondja a latin mondás. Annak idején sokat törtem a fejem, hogy milyen nevet is válasszak Taminak. Nem akartam szokványosat, mert az én nevemben is az tetszik a legjobban, hogy nem gyakori. Nem akartam nagyon különlegeset sem, nehogy csúfolják, vagy túl nehéz legyen megjegyezni, kimondani, leírni. Próbáltam arra is figyelni, hogy a vezetéknév utolsó hangzójától jól elkülönüljön (az én szüleim erre nem figyeltek) és azért szép is legyen, komoly, de becézhető, szóval sok mindenre kell figyelni egy név választásánál, már csak azért is, mert jó esetben egy életre szól. Manapság ugyan meg is lehet változtatni, de én ezt igen erős tiszteletlenségnek tartom a szülővel szemben, hacsak tényleg annyira gáz, de ki akarna szándékosan kitolni a gyermekével. Csak a névnap időpontjára nem figyeltem, de ezt az akadályt is sikerült leküzdeni, mivel nem a hivatalos napon ünnepeljük a neve napját, ami ugye ma van. Túl közel esik a karácsonyhoz. A szeptemberi nap a születésnapjához van túl közel, úgyhogy mi május 6-án ünnepeljük a névnapját.Sokan azt hiszik, hogy a Tamara név orosz. Valóban Oroszországban terjedt el legjobban, ennek ellenére héber név és datolyapálmát jelent. Egyik ismerősünknél mindkét lánygyerek virágnevet visel. Tami a múltkor mondta, hogy kár hogy neki nem Viola, Ibolya, Kamilla vagy Rózsa a neve. Mikor mondtam, hogy az ő neve is virágnév, csodálkozva nézett rám, hogy igazat beszélek-e és nagyon örült, mikor elárultam a jelentését.
Hároméves kora körül, egy forgalmas helyen játszottunk a belvárosban. Kergetőztünk a szökőkút körül, többször kellett utána kiáltanom, hogy Tamara. Egyszer harsányan elkezdett nevetni egy középkorú férfi, hogy ugyan mondjam már meg, hogy miért adtam ezt a nevet a lányomnak, talán orosz az apja? Éreztem belőle a rosszindulatot, úgyhogy én is ekképpen feleltem és kiokosítottam a Tamara név jelentéstartalmáról. Kuncogva nézett a mellette álló szintén középkorú párra, akik ugyan hozzátartoztak, de testtartásukból érezhető volt, hogy most nagyon szeretnék nem ismerni. Még, hogy héber? – hitetlenkedett. Gondoltam, ha harc, hát legyen harc, majd a saját fegyverével szerelem le, így megkérdeztem tőle, hogy mi a neve. Gyanútlanul megmondta, hogy István. István? – nevettem fel – talán szerb az apja? – kérdeztem. Tanácstalanul nézett rám, ezt már egyáltalán nem találta viccesnek, én pedig folytattam a blöffölést. Tudja ez egy szerb név, a jelentése ökör – fejeztem be a mondandómat és szaladtam tovább Tamival.

Ünnep után

Jelentem pont annyi kiló vagyok az ünnepnapok után, mint annak előtte, mondjuk nem is ettem halálra magam. Az ünnepi bejglik nem hatnak meg, a halászlé pedig nem hizlal túlságosan. Nagyon kellemesen telt el ez a pár napos szabadság, csak az a baj, hogy eltelt. Tegnap már dolgoznom kellett. Erről jut eszembe, hogy munka közben olvastam egy elírást. Fekete István regényei voltak felsorolva: Téli berek, Tüske vár. Tetszett, jó lett volna benne hagyni, de stréberségem megakadályozta, hogy hibás munkát adjak ki a kezem közül. Ami pedig marad, arról nem tudok, olyan mintha nem is lenne.
Visszatérve a Szentestére: együtt díszítettük fel a karácsonyfát már délelőtt, ez nálunk már csak így van, mert gyermekkoromban sokszor díszítettem én is a fát a szüleimmel, és ezek a kellemes élményeim közé tartoznak, remélem majd Taminak is. Közben karácsonyi dalokat hallgattunk és parodizáltunk. Taminak nem tetszettek a fehér karácsonyfaizzók, úgyhogy hozta a temperát, ecsetet és befestette őket. Direkt finomnak gondolt Milka és Tibi szaloncukrokat vettem, hogy ne maradjon meg jövőre is, de mikor Tami megkóstolta a mézeskalács ízű lila színűt, úgy kiköpte, hogy pattogott. Azért felkötözgettem a fára, jó lesz ez jövőre is, úgysem lehet érezni az ízén, hogy romlott-e vagy sem.
Nagy fejtörést okozott a fa elhelyezése. Kb. öt percig találgattuk, hová nem fér, aztán feltettük az új asztalunkra. Így most már megint ott vagyunk, ahol asztal előtt, mert ismét nem lehet enni rajta.
Tami délután lefeküdt aludni, velem együtt, csak én galád módon kilopakodtam a szobából, fel a padlásra, le az ajándékokkal, nehogy megint úgy járjunk, mint a Télapóval.
Előrelátó voltam, a lány alig aludt és első kérdése az volt, hogy megjött-e a Jézuska? Én csak sejtelmesen mosolyogtam, Tami meg folyamatosan ismételgette a kérdését, mire rájöttem, hogy sötét van a szobában, nem látja az arcom, de addigra már a fa alatt volt pizsamában, és birtokba vette azt a Tigrist, amit képtelen voltam becsomagolni a mérete miatt, csak egy kék szalag jelezte ajándék-kilétét. Majdnem lebuktunk, mert az egyik ajándékára olyan szalagot kötöttem, amivel a szalonnacukrokat is akasztgattam, de Tami azonnal megfejtette a rejtélyt, hogy biztos elfogyott a Jézuskának és kölcsönvett az enyémből. Szegény Jézus, ezt a balhét is ő vitte el.
A felnőttekhez most nem jött a Jézuska, ezt Tami kicsit furcsállta, de aztán annyira örült a meglepetéseinek, hogy gyorsan kiment a fejéből, nem vesztegetett ránk több időt. Estére sütöttünk szerencse sütit, vagyis szerencse, hogy sütöttünk sütit, mert anyukámék is beállítottak, hogy a fa alá tegyék Tami ajándékát.
A gyűrű végül közös ajándék lett:Másnap és harmadnap a családi - estékbe húzódó - ebédeken vettünk részt, természetesen ajándékbontással együtt, de szintén csak a gyerekek kaptak. Anti családjában már egészen otthonosan mozgok, már merek kötözködni az apjával, ami nagy bátorságra vall, de én egy hős vagyok, főleg, ha iszom egy korty Baleyst. Csak Titi hiányzott az együttlétről, de azért jól éreztem magam.
Az én szüleimnél is hiányzott valaki, a kisebbik bátyám. Szépen lassan minden együttlétről kivonja magát, az okot nem közölve velünk, én pedig szépen lassan ezen is túl teszem magam egyszer, hogy ő már nem akar abba a családba tartozni, amibe beleszületett, pedig szerintem választani sem lehetne különbet.
Egyetlen egy dolog árnyékolta be az ünnep fényét, hogy Tami megint „allergiás” lett. A délutáni alvások is kimaradtak, úgyhogy nyűgös volt és rekedt, ezért mikor felajánlottam neki, hogy maradhat a maminál, már ettől is sírva fakadt, aminek ugyan örültem picit, csak másnap futni nem bírtam. Sebaj, mindent a gyerekért, majd tornázunk együtt délelőtt. Nagy lelkesedéssel vette fel a balettcipőjét, de az első öt perc után lanyhult benne a küzdőszellem, inkább a lábamra feküdt, mikor emelgetnem kellett, vagy a hasamra, felülésekkor, de a legjobb az volt, mikor vajas-mézes kenyeret kellett csinálnom, természetesen közben felhagyva minden egyéb mozgásformával, a késforgatást leszámítva, hogy pótolja az elvesztegetett energiáit.
Szaffinkon is észrevettem némi ünnepi változást. Eddig mikor megsimogattam a hátát, felemelte a farkát és egészen a farka végéig élvezte ujjaim birizgálását. Most viszont nem emeli fel a farkát, már harmadik napja, de egyáltalán. Egyébként sincs hosszú farka a blokkolt csigolyája miatt, de így, hogy leengedve tartja állandóan, olyan mintha nem is lenne. Valami fark-betegsége van biztos, bár az is lehet, hogy emlékszik a korábbi karácsonyunkra, mikor a farka végén lévő kampó beleakadt a fába és ijedtében elrohant, a karácsonyfával a farkán. Azt viszont nem tudom megmagyarázni, hogy miért alszik mostanában a fehérneműim között. Mikor kintről bejön nyíl egyenesen a ruhásszekrényembe tart. Lehet, hogy ez is valami macska-jaj.

Karácsonyváró

Taminak pénteken volt az utolsó óvodai napja ebben az esztendőben. Műsorral készültek, melyre meghívást kaptak a szülők, nagyszülők is. Aranyosak voltak, énekelgettek, verseltek, a lányok tündér-táncot lejtettek, ringatták a kis Jézust, aki megszületett Betlehemben. Anyukám igencsak vallásos, és Taminak is sokat beszélhet például Jézus keresztre feszítéséről, azt hiszem imádkozni is tanítja, pontosan nem tudom, mert nem akarom anyukámtól számon kérni, Tami pedig ritkán szólja el magát egy-egy velük töltött hétvége után. Én nem hiszek Istenben, szép és fantáziadús mesének tartom a Bibliát, mint az Ezeregyéjszaka meséit és inkább Einsteinnel értek egyet, aki azt mondta, hogy nem tud elképzelni egy olyan Istent, aki jutalmazza és bünteteti teremtményeit, akinek olyan akarata van, amilyent mi tapasztalunk magunkban. Nem tud és nem is akar elfogadni egy személyt, aki túlélte fizikai halálát, vagy hagyja, hogy a félelemtől, vagy abszurd egoizmustól gyenge lelkek ilyen gondolatokat dédelgessenek.Taminak meghagyom a választás lehetőségét, nem akarom befolyásolni. Mikor a halál-kérdés mindennapos téma volt nálunk, akkor is elmondtam, hogy a különböző vallások, miként viszonyulnak ehhez a kérdéshez, akár csak azt, hogy én miként látom.Az ünnepség alatt Tami folyamatosan anyukámnak integetett, és gyertyagyújtáskor, amikor egy felnőttnek a gyerek mögé kellett állni, én már tettem le a fényképezőgépet, indultam, de Tami visszaültetett, hogy ha nem bánom, akkor most a mami jöjjön. Persze jó képet vágtam, de még most is keserűség kínoz belülről, amiért nem engem választott. Fel sem merült benne, hogy az ünnepség után haza jöjjünk, természetesnek vette, hogy a szüleimhez viszem. Antival programunk volt estére, úgyhogy mi is így terveztük, mégis rosszul esett, hogy meg sem fordul a fejében. Ilyenkor nagyon rossz anyának érzem magam, a sok agyalás után hajlamos vagyok arra a következtetésre jutni, hogy engem már nem is szeret.
Házibuliba voltunk hivatalosak. Már elég későn értünk oda, de a hangulat még nem lohadt, sőt. Ott volt egy Tami korabeli kislány is, aki azonnal eszembe juttatta a lányomat, de aztán gyorsan elhessegetettem a magamra irányuló vádaskodásokat, mert biztos nem bírt volna ilyen sokáig fent maradni, mint Dóri, mivel nem aludt délután. A kellemes társaság és a bor is segített enyhíteni az önmarcangolást, már humorizálni is tudtam.Csak hajnali egykor indultunk hazafelé, és reggel 11 előtt nem dobott ki az ágy. Délben felhívott anyukám, hogy Taminak hiányzom, haza szeretne jönni. Repestem a boldogságtól. Gyorsan begyújtottam, kiteregettem és indultam is. Már a kapuban voltam, mikor megint csörgött a telefonom, ne menjek, mégsem akar hazajönni. Most tipródom ég és föld között, kínoznak a felemás gondolatok, nem vagyok képes józanul mérlegelni, a középút nem az erősségem, vagy fent vagyok a Himalája csúcsán, vagy odalent a tenger fenekén. Tudom ez csak addig tart, míg nem találkozunk, mert akkor megint érezni fogom, hogy mennyire szeret, hogy ugyanúgy érez irántam, mint én iránta, csak most fázom, ez az én bajom, kívül-belül reszketek. Már hosszabbodnak a nappalok, bár még nem érzékelem, de a remény mindig bennem van, hogy vége lesz ennek a kínzó hidegnek, és újra kisüt a Nap.

Karácsony

Közeledik a karácsony. Ha nem néznénk a naptárt, akkor is észre lehetne venni, akár az autóban ülünk, akár bevásárolunk. Bármilyen időpontban kelek is útra, bármilyen útvonalat is választva, valahol mindig kisebb-nagyobb dugóban vesztegetek el hosszú perceket. A nyugis bevásárlásoknak is vége, amikor kényelmesen végigsétáltunk a polcok között, hogy leemeljük a szükséges élelmiszert. Mindenütt ember, ember hátán, szó szerint, az sem érdekli őket, ha rátaposnak a másikra, csak az olcsó szaloncukorból még jusson. Nem bírom a tömeget, tömegiszonyom van. Az áruházban undorral forgatom a fejem és próbálok olyan helyet keresni, ahol nem emberre nézek, de akkor két centire kellene nyomnom az orrom a paradicsomszószba.
Nézem a játékpolcok kínálatát és szörnyülködöm. Hintón közlekedő pálcika Barbik, Hófehérke négy törpével (a többit külön kell megvenni), fejüket himbáló gizmó kinézetű nyuszik, és még sorolhatnám a csillagászati árakon kapható reklámfogásokat. Sajnos Tami is tisztában van a reklámokkal, hiába nem nézünk mi tévét, a nagyszülőknél sokszor be van kapcsolva. Már nem harcolok ellene, nincs semmi értelme.
Nem akarok álszent lenni és fennhangon hirdetni, hogy emberek! Mi van a szeretet ünnepével? Miért anyagiasodik el ennyire? Igenis jó ajándékot kapni, adni pedig még jobb. Nem eshetünk a karácsonyfa másik oldalára sem, hisz egy gyereknek nem mondhatom szenteste, hogy a Jézuska ma nem hozott semmit, azt szeretné, ha leülnénk barkóbázni. Csak azt felejtik el sokan, hogy egy tárgy nem helyettesíti a szeretetet, csak kiegészítheti azt. Az ajándéknak csak köretként kellene funkcionálnia a családi együttlét, meghitt beszélgetések, együtt játszott játékok főfogása mellett!
Imádom megajándékozni a lányomat! Annyira tud örülni a legkisebb meglepetésnek is, és legtöbbször azt érem el vele, hogy azonnal nekilát, hogy háláját kifejezze, és engem is meglepjen valamivel. Közben pedig olyan titokzatosan-büszkén tekint rám, hogy sírni tudnék a gyönyörűségtől. Azt hiszem sikerül majd olyan ajándékkal meglepni, aminek örülni fog, ügyesedik is tőle, és mindnyájan játszhatunk is vele. (Pedig most inkább a villanyszámlát kéne befizetnünk, különben tényleg karácsonyi hangulat lesz a házunkban: gyertyafénnyel, betlehemmel.)
Tami Mikulásra lovat kapott, erről már írtam. Hihetetlenül örült neki és másnap, miután megszáradt a sár-kaland után, büszkén vitte az óviba, mindenki nagy örömére. Délben, mikor mentem érte, Ricsi pajtása lengette a kezében a lovat és közölte, hogy Tami neki adta a hétvégére. Igen meglepődtem, hogy máris ráunt volna. Kérdem a lányom, hogy miként esett meg az eset? Arra gondoltam, hogy Ricsi kérte a lovat, netán valami más játékot beígérve helyette, de egyáltalán nem így történt. „Láttam az arcán, hogy nagyon szeretné hazavinni, annyira tetszett neki” – felelte a lány és én megint nagyon büszke anyuka voltam.
Tökpéntök alkalmából is írtam egy kisfiúról, aki nagyon gonosz tud lenni, a lányommal is, de a többi gyerekkel is. Már az óvónők is feladták a küzdelmet a megszelídítése terén, a szülők – gondolom – még korábban. Van olyan anyuka, aki csak azért kíséri el a gyerekét úszás-oktatásra, mert fél, hogy Bálint lenyomja a fiát a víz alá. Tami már kétszer is komoly összetűzésbe keveredett vele, ami egyik alkalommal testileg, másik alkalommal inkább lelkileg viselte meg, mégis egyre többször tapasztalom, mikor megyek érte, hogy áll Bálint mellett, és mint egy pszichológus dicséri: nagyon aranyos vagy, hogy segítesz megkeresni az újságot, ügyesen lapoztál stb. Ő még nem adta fel, amit a felnőttek már igen.
Azt hiszem, nekem is van mit tanulnom a gyermekemtől az önzetlen szeretet és megbocsátás terén és szerintem valami ilyesmiről szól a karácsony is.

Disznóság!

Most gyönyörű fehér a táj, egy darabig szeretem ezt a fajta hideget, bár a téli sportokat nem igazán, a sok ruhát magamon meg pláne, főleg, mikor meleg helyre megyek be. A hó tisztasága, szűziessége lenyűgöző, és nem érdemes ilyenkor arra gondolni, hogy úgy is elolvad, először csak néhol feketéllik a sár, majd mindenütt cuppogó locs-pocs lesz. A gyerekeket és a disznókat leszámítva senki sem szereti a sarat, nem úgy a havat.
A hideg jelentkezésével, megszaporodnak a disznóvágások is. A mai időben már fontos az ellenőrzött élelmiszer, ezért is döntöttek úgy a szüleim, hogy az átcímkézett, génkezelt, lejárt szavatosságú, tápos malac helyett, apukám testvére által hizlalt röfögő, patás állatot vágja le és ehhez kérte a mi segítségünket.
Olyan korán keltünk, hogy a boltos srác csodálkozva tekintett rám, mikor meglátott, hogy már ilyen korán fent vagyok. Ránéztem bárgyú tekintettel és visszakérdeztem: szerinted fent vagyok? Többet nem kérdezett, ideadta a zsömléket, és elindultunk. Még csak hat óra múlt, fél hétre kellett érnünk a bátyámhoz, aki szintén a (fekete)listán volt. Csodálkoztam, hogy mennyi autó volt mozgásban, egyszerűen nem értettem, hogy miért autókáznak szombat hajnalban, azt azért mégsem feltételezhettem, hogy mindenki disznóvágásra siet. Álmosságunk nem csak kényeskedés volt, hanem az előző esti program szólt közbe, hogy kialudhassuk magunkat, ugyanis egy zenekart kellett Antinak elvinnie Békéscsabára és kalandvágyból én is elkísértem. Sokat kellett várni, mire sorra kerültek, de addig legalább megismertük a The Void együttest, mert idáig még nem hallottunk róluk. Nagyon kedves, értelmes öt fiatalból áll, többen konzit végeztek, ami nem olyan ritkaság, az már inkább, hogy senki sem öntött fel a garatra, szolidan italozgattak, és tehetségesnek bizonyultak, mivel az öt döntősből a második helyezést érték el, amit csak az árnyékolt be, hogy egy demo-felvételi lehetőséget nyertek és ők épp most készültek el a saját demojukkal. Az én zenei ízlésem kicsit eltér az általuk favorizált műfajtól, de azért érezni lehetett, hogy minden hangszeren értők kezek munkálkodnak, és a fülükkel sincs semmi baj. Ez péntek este történt, már ekkor csúszós volt az út, de azért lehetett haladni, viszont a kései indulás miatt csak fél négyre értünk haza. Hát ezért voltunk kómásak annyira.
A bátyám hozta magával a majdnem vejét is, és mentünk apukámért, aki kicsit csúszásban volt, szerintem nem gondolta, hogy időben odaérünk, ahogy azt sem, hogy nem találja meg a pörzsölőjét. Gyorsan eszkábált egy újat és mentünk apukám öccséhez. Én tulajdonképpen csak a dokumentáció kedvéért tartottam velük, az én feladatom volt a disznó utolsó óráinak megörökítése. Gyerekként sűrűbben részt vettem disznóvágáson, sosem tartozott a kedvenceim közé, főleg az ölés. A természet rendje, hogy a ragadozó megöli a zsákmányállatot. Ebben az esetben az ember a ragadozó, a disznó a zsákmány, de felháborítónak tartom, hogy már pici korától kezdve, direkt felhizlalt állat tudtán kívül arra készül, hogy megölje. Talán ez is közre játszott, hogy vegetáriánus lettem. Azért hősiesen fényképeztem, néha csukott szemmel. Unokatestvérem elszaladt egy böllérért, aki olyan „ügyesen” leszúrta a disznót, hogy tíz percig csak hörgött, és még a mázsálóról is le akart ugrani.
Utána jött a tisztogatás, majd a boncolás. Ezt már szívesebben fotóztam, itt már nem hasonlított a korábbi élő állatra, csak egy húsdarab volt. Egy 128 kilós húsdarab. Sokat poénkodtunk, ami nem meglepő, ha együtt vannak a testvérek, állandóan gúnyoskodunk, ironizálunk, megragadunk minden alkalmat, hogy röhöghessünk, persze disznó viccek nélkül. Mikor apukám felhasította a sertés hasát, és kibuggyantak a belső szervei, megjegyeztem, hogy: de jó, a hurka már benne is van. (A városiaknak mondom, akik még nem láttak disznót belülről, hogy az a bele volt, amit persze ki kell dobni.)

Közben sűrű pelyhekben hullt a hó, amikor már Micimackó is fázik, -zik, -zik. A darabolás után betettük az alkatrészeket az autóba és a szüleim tanyájára vittük. Olyan csúszós volt már az út, hogy csak lépésben haladhattunk, úgyhogy a fél órás utat, dupla annyi idő alatt tettük meg.




Útközben őzikék keresztezték utunkat.





Itt folytatódott a darabolás, abálás, kolbász- és hurkatöltés. Én már annyira át voltam fázva, hogy nem szívesen mozdultam ki a házból, inkább anyukámnak segítettem a főzésben, akinek jóvoltából finom sült vér és töpörtő készült ebédre. Még jó hogy vittem magammal almát meg sajtot.
Estére már nagyon elfáradtam, de nem a munka miatt, csak a kimerültségtől, kialvatlanságtól. Tamit rábeszéltem, hogy maradjon a szüleimnél, nem nagyon lettem volna képes még hóembert építeni. Még jó hogy ott maradt, mert hazaérve kiderült, hogy a ház úgy kihűlt, mivel majdnem két napig nem volt begyújtva, hogy én kint is, bent is reszkettem. Tudom elpuhultam, de már nem bírom a 15 fokot. Aludni még korán volt, de tenni bármit is, arra már energiám nem volt. Csak vacogtam. Anti járkált ki rakni a tűzre, de egyszer én is kimentem, amit jól meg is bántam, ugyanis olyan szerencsétlenül léptem le a kazánházból, hogy kicsúszott a lábam magam alól, csak az egyik, mert a másik még a küszöbön volt. Éppen nem kapaszkodtam a kilincsbe sem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az ajtó fölötti mozgásérzékelős lámpának integessek, hogy kigyulladjon. Annyi erőm volt csupán, hogy picit ellökjem magam, hogy ne essek az ajtó előtti kőre, amin egyébként megcsúsztam, így jól meghemperegtem a hóban, a fenekemre érkezvén, és a bal csuklómra. Nyöszörögve mentem vissza a házba, Anti nagyon sajnált – a, hogy nem látta. Ennyit az együttérzésről. Még mindig csak 18 fok volt, mikor lefeküdtünk, ami állítólag egészséges, de én jobban szeretek egészségtelenül aludni.



Integető halott disznó.








A pörkölés.







A macska addig tekergőzött a férfilábak között, addig nyávogott kétségbeesetten, míg meg nem kapta a jussát. Miközben ette a lépet, úgy nézett ki, mintha hosszú nyelve lenne, ami nem fér be a szájába. De végül befért!







Van aki a könnyebb végét fogta meg a macskának.










A három legkisebb unoka: Dani, Timi és Tami.







A forralt bor sokat javított a közérzetünkön.

Szegény gazdagok

Anti barkácsolt egy asztalt. Nagyon lelkesen csinálta, és egész rövid idő alatt el is készült vele, mondjuk a vas lábak adottak voltak, csak kisebbre kellett hegeszteni, akárcsak a fa asztallapot, amely szintén óriási volt, el kellett fűrészelni. Már nagyon hiányzott egy asztal a konyhába, amin nem csak enni, de akár vasalni is lehet (a vasalás az nem hiányzik), vagy egyéb felhasználás is szóba jöhet, a fantáziától függően. Igen ám, de ami eddig az asztal helyén volt szekrény, azt át kellett helyezni a nappalinak kinevezett szobába, mert nem mehetett túl messzire a konyhától, mivel még nem megoldott a benne rejlő élelmiszerek új tárolási helye.
Áthelyeztük, de ettől kissé zsúfolt lett az egyébként is tömött helység. Anti kicsit elkeseredetten tekintett rám, látva az arcomon az elégedetlenséget és mondta, hogy mért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?
Ezen mindig mosolygok, mert annyira nevetséges. Persze, volt Hufnágel az életemben, de nem valószínű, hogy sokáig éltünk volna együtt, ha egyáltalán belekezdtünk volna, pedig biztos nem lettek volna anyagi természetű gondjaim, de más, számomra fontosabb, annál inkább. Nekem a Hufnágel kevés. Biztos lett volna egy óriási asztalunk, mint a királyi kastélyban, aminek az egyik végén ült volna Pisti, a másik végén Zita és még csak a hang sem ment volna el a másikig. Vagy ha mégis, akkor sem. Nem tudom, miért van az, de nekem a gazdag pasik, mind sivárak. Mutogathatják a luxusautójukat, a hét hálószobás villájukat, ezeket csak megvásárolták, pénzért vették, de szellemességet, érzékenységet, kedvességet, intelligenciát nem árusítanak, így hát nem is rendelkeznek velük. Tisztelet a kivételnek.

Anyus, Apus és Tamus

Míg Anti kint fűrészelt, Tami a kádban lubickolt, belenéztem a tv-be. Épp egy olyan műsor ment, amitől engem a hideg ráz, de most kíváncsiságból a hányingeremen túl is büntettem magam, és néztem egy kicsit. A címét sem írom le, mert még azt is szégyellném. Nagyon nehéz megtalálni az odaillő és még nyomdafestéket tűrő szavakat, hogy érzékeltetni tudjam ennek a műsornak, de nem is a műsornak, ennek a családnak a színvonalatlanságát. Ezalatt a két-három perc alatt, míg elszörnyedve bambultam a képernyőre először is szánalmat éreztem az ilyen ostoba, együgyű emberek iránt és azok iránt is, akik nézik, netán örömüket lelik benne. Szeretném remélni, hogy nem is létezik ilyen ember, de ez sajnos nem valószínű. Annyi badarságot hordtak össze, annyira értelmetlen volt minden megszólalásuk, annyira idegesítő minden megnyilvánulásuk, hogy az leírhatatlan. A nagy ricsajban azt sem vették észre, hogy tönkre tesznek egy ártatlan gyereket, aki nem tehet arról, hogy abba a családba született és olyan maradandó lelki sérüléseket szerez, melyeket valószínű, sosem fog kiheverni, még ha több pszichiáter is belőle él majd meg. Ja, és ez a család teli van pénzzel. Hát én sokkal gazdagabb vagyok, mint amit pénzben ki lehetne fejezni, de a szegénységre is inkább leszek büszke, mint hogy ostoba, korlátolt, de gazdag pojácává legyek.

Élet-képek

Nekem lassan egérbőr cipőm lesz, a macska meg csak alszik.

Tami már írni tanul, elfogyott a papírunk.

Tami

Tami azt mondta, hogyha felteszem a blogra ezeket a képeket, akkor hirtelen megugrik a nézettségem.


Feltettem. Ugorhat.

Mikulás

A cipőket szépen sorba állítottuk, bár nem pucoltuk ki, csupán kicsit leráztuk róluk a sarat. Tami este alig bírt elaludni, annyira izgatott volt a Mikulás várható érkezése miatt. Természetesen látni szerette volna, meglesni, mikor a csizmájába csempészi az ajándékot. Csak mikor azt mondtam, hogy lehet, hogy éppen most röpül erre a Mikulás rénszarvas szánján, de le sem száll, mert hallja, hogy még nem alszik, hanem csicsereg, akkor hallgatott el és egy perc múlva már aludt is. Antinak mondtam, hogy szerintem tegyük ki még most, este az ajándékokat, mert reggel nem lesz rá időnk, de azt felelte, hogy jön egy csoki evő jószág, és hajnalra felfal mindent. Beletörődtem, nekem sem volt már kedvem kimenni a hidegbe.
Reggel Tami olyan korán ébredt, hogy félelmem beigazolódott: alig volt időnk a csizmákat feltölteni. Az én feladatom volt ágyban tartani a lányt, míg Anti megterít. Hát, nagyon gazdag Télapó járt mifelénk, ugyanis Anti, annyira álmos volt még, hogy véletlenül az előre megvásárolt karácsonyi ajándékot is a csizma mellé állította. Én dőltem a nevetéstől, mikor észrevettem, hogy mit művelt, de már nem volt időm módosítani. Tami pedig repesett a boldogságtól, hogy őt mennyire szeretheti a Mikulás, milyen jó gyerek lehet, virgácsot sem kapott, hanem egy lovat (amit eredetileg a Jézuska hozott volna) és egy Marslakó babát, akit úgy hívnak, hogy Bebetka, és eredetileg csak őt hozta volna a Mikulás.
Reggeli helyett benyomott a lány egy csokit, közben hol vágtatott, hol nyerített a lóval, vagy Bebetkát ültette fel a hátára, illetve különböző irányba csavarta a lábát, kezét, haját, a legjobban a szumóbirkózó-póz tetszett.





Bebetka.








Lassan elindultunk az autóhoz, természetesen lóval a hóna alatt, hogy a pajtásoknak is megmutassa az óvodában. A kapuban van egy nagy tócsa, amit minden reggel megnéz a lány, hogy befagyott-e. Most is. Csak vékony jégréteg borította, alatta sár csucsogott. Tami elvesztette az egyensúlyát, próbált megkapaszkodni a lóban, ami sikerült is, de a paci már nem bírt megfogódzkodni Tamiban, belehuppant a sárba és disznó módjára meghempergett benne.
Nagyon nehezemre esett szomorú képet vágni, de azért megpróbáltam, csak mikor lógó orral bement a házba, hogy odaadja az apjának a lovat, sikerült kinevetnem magam, ami tudom, hogy nem szép egy anyától, de már máskor is előfordult.




A macska is örül.





Mikor úgy két éves lehetett, és „motorozni” tanult, én mindig mögötte mentem, hogy lássam, nem gurul ki az útra, és jókat kuncogtam, mikor percenként eldőlt. A végén megelégelte a lány és azt mondta, hogy mostantól előtte menjek, akkor nem látja, ha nevetek. Azt hiszem ezen is nevettem. Csupa öröm a gyereknevelés.

Előbb a kötelesség, aztán a munka

Apám abban a korban született, mikor még kinyitották az ajtót egy nő előtt, amikor mindenféle grimasz nélkül átadták a helyet egy hölgynek a buszon. Amikor még nem volt bankkártya, dvd, számítógép, telefon, amikor még hírből sem hallottak mosogatógépről, mikrohullámú sütőről, hifiről, digitális fényképezőgépről.
Akkor volt gyerek, mikor a játékbolt még nem létezett, répából készítették a kisautót, csuhéból a babát és lószőrből a labdát. Amikor karácsonykor szaloncukor helyett diót és kockacukrot csomagoltak sztaniol papírba, hogy a fára aggassák.
Akkor serdült, mikor tévé sem nagyon volt, ha mégis, csak fekete-fehér, de így is haszontalan időtöltésnek hatott és inkább forró ricával vagy tökmaggal tömött zsebekkel mentek el télen csavarogni, házi készítésű korcsolyával a vállukon.
Akkor volt fiatal, mikor az autó luxuscikknek számított, szinte megfizethetetlen volt, ezért lóval jártak. Apámnak is volt két lova: Bandi és Manci.
Abban a korban élt, mikor a munka még nemesített és nem a kibúvókat keresték az emberek, hanem hogy még többet dolgozhassanak.
Akkor nőtt fel, mikor a házasság elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy gyermekük szülessen és minden családban volt egy anyuka és egy apuka. Amikor a legfontosabb a család volt, és annak biztonsága.
Apám abban a korban élt, mikor a becsület, a szorgalom előrébb volt, mint a hazugság és a szemfényvesztés. Az ő életét még a tízparancsolat, a tisztesség, a józan paraszti ész és a mindenkori törvények szabályozták.
Apám egész életében dolgozott. Nem bánta, mert már a katonaságnál is azt csinálta, amit szeretett: gépkocsivezető volt. Mi gyerekek, sosem tudtuk elképzelni autó nélkül, ahogy ő sem az életét. Neki az autó nem csak egy használati tárgy, hanem egy megbízható barát, akit néha dédelgetni, néha hajtani kell. Sokat nevettünk rajta, mikor esőben nem állt ki vele a garázsból, mert megázik, és inkább vonattal ment, minthogy összesározza a kerekét. Nem zavarta, hogy kinevetjük. Ha mégis borongós időben használta az autót, akkor pedig hazaérve még fél órát azzal töltött, hogy száraz ronggyal megtisztogassa, simogassa. Mindig volt autónk, még akkor is, ha nem, mert a vállalati kocsikat is hazahozta. A legelső autóra nagyon emlékszem, mert mindenki csak bámulta, hogy mit meg nem engedhetünk magunknak. Egy tekintélyes megjelenésű, kék színű Volga volt, természetesen vállalati, de az nem volt ráírva, és néha én is benne ültem. A repertoárban szerepel Volvo, Volkswagen, Audi, Lada, Opel és még sorolhatnám, ha értenék hozzá.
Mindig csodáltam, amikor paprikás hangulatban beült az autójába, és mintha soha nem is lett volna ideges, azonnal megnyugodott. Sosem láttam agresszíven vezetni, sosem rohant, mégis mindenhová odaért időben. Mindig azt mondta, hogy nem elég csak vezetni, a többi autós vagy gyalogos fejével is gondolkodni kell, csak így kerülhetők el a balesetek. Ötven év alatt, még koccanása sem volt. Vezérigazgatók versengtek érte, hogy őket fuvarozza, mert csak mellette érezték magukat biztonságban.
Bejárta fél Európát, nagybusszal, kisbusszal, autóval, attól függően, hogy egy vízilabda csapatot kellett vinnie, vagy pár emberes küldöttséget. Egyszer elkísértem Tribunjba (akkor még Jugoszláviában volt), ahová egy lakókocsit kellett lehúznia, és maradhattunk pár napot süttetni a hasunkat a tengerparton. Mikor odaértünk, vendéglátóink azonnal áldomást itattak vele a szerencsés megérkezésre. Aztán a biztonságos közlekedésre. Utána a KRESZ-szabályok betartására. Majd az autók lelkére. Hát mit is mondjak, húsz órás autóvezetés után, hulla fáradtan, ez egy kicsit sok volt neki. A szállásunk pedig még messzebb volt. Senki sem mert beszállni apám mellé az autóba. Mi tagadás dülöngélt egy kicsit, de mikor beült, már nem. Engem is félve engedtek, hogy beüljek mellé, akkor még nem tudtam, miért. A szállás csak két kilométerre volt, de körülbelül hatvan derékszögű kanyar tarkította, ami hol lefelé, hol fölfelé emelkedett. Én csak mosolyogtam apámra, és az útra mutogattam, mert magyarázás közben többször nézett rám, mint az előtte lévő hajtűkanyarra. Teljes biztonságban éreztem magam mellette.
Apám tegnap volt 70 éves. Nyugdíjas, de nem tud otthon ülni. Elment dolgozni, természetesen sofőrként. Hiába kértük, hogy most már pihenjen, már nagyon veszélyes vezetni, rengeteg őrült rohangál az utakon (nekem is van jogsim). Nem hallgat ránk. Mindig csak ezt szajkózza: előbb a kötelesség, aztán a munka!

Néha egy kislánynak is lehet igaza

Amikor nincs pénze az embernek, hó vége van, meg egyébként sem dúskál a javakban, akkor ugye logikus, hogy utolsó fillérjét ennivalóra költi, hogy legalább éhen ne haljon. Na mi nem vagyunk logikusak. Kivettem a számlámról azt a csekély összeget, amiből még három-négy napot ki kellene húznunk, hogy mozijegyre költsük. Úgy gondoltam, a gyerek jobban örül egy mesének, mint a sült csirkének, fontosabb a szellemi táplálék, mint a zsíros kenyér.
Beléptünk a moziba, hogy megvegyem a jegyet és akkor derült ki, hogy kis Vuk olyan mélyen elbújt az erdőben, hogy senki sem láthatja. Felnőttesre fordítva a szót, a forgalmazó visszavonta a forgalmazást, nem tudni mi okból, ahogy azt sem, hogy csak Szegeden, vagy egyebütt is, annyira nem érdekel, hogy utána nézzek.
Kicsit csalódott volt a lányom, de hamar talált magának más elfoglaltságot, mikor sétálás közben muzsikaszót hallott. A Széchenyi téren, mint minden karácsony közeledtével, fabódékat állítanak fel, ahol sült gesztenyét, forralt bort, szaloncukrot, sálat, kesztyűt, pulóvert, játékokat, csupa bóvlit árusítanak. Idáig színpad is volt, ahol zenés, vagy táncos fellépésekkel szórakoztatták a közönséget, most viszont színpad helyett nem volt semmi, mégis fellépett egy gyermek-zenekar. Épp a Télapónak énekeltek, hogy hozzon ajándékot. Tami is beállt a gyerekek közé, de ahelyett hogy előhúzta volna a repertoárjából a télapós verseket, dalokat, visszahúzódott, bátortalanul tekintett körbe, és a többieket hagyta érvényesülni. Mikor a Mikulás azt a kérdést tette fel, hogy jó voltatok-e gyerekek, mindenki kórusban kiabálta, hogy IGEN. Tami félénken nézett rám, megerősítést várt, hogy tényleg mondhat igent? Bólogattam, hogy igen, erre már ő is kiabálta, de a szaloncukrot nem fogadta el, talán úgy érezte, annyira azért mégsem volt jó, vagy csak elég édességet evett aznap.
Összeismerkedett egy kislánnyal, akivel a műsor után, mikor megbizonyosodtak, hogy a Télapó tényleg elment, nincs a fabódéban, csak egy bácsi, játszott a parkban. Mi pedig tudtunk beszélgetni a zenészekkel, mivel az egyiket ismertük régről.
Tami végül nem maradt mese nélkül, mert a Mikulás távozása után kezdődött a Grimm-Busz Színház zenés-táncos, aranyos-humoros, cirkuszos-télapós előadása. Én nagyon kedvelem őket, mert az előadásukban gondolnak a szülőkre is, nem csak a gyerekeknek szól, hanem a felnőttek is mulathatnak az odaillő poénjaikon, ráadásul nagyon jól improvizálnak, annyi humort tesznek bele, hogy ha nem fázott volna annyira a lábam, végig nevettem volna az egészet. Szegény Mimózát (Molnár Tünde) sajnáltam nagyon, aki a tériszonyos kötéltáncosnőt alakította egy ujjatlan tüll ruhában, vékony harisnyában, kirázott a hideg, ha csak ránéztem. Tami az előadás után belopakodott hozzá, hogy elköszönjön tőle, bár kicsit félt a krampusztól, de minden bátorságát összeszedte és bemerészkedett a díszletek közé.
Szóval maradt pénzünk is, talán nem halunk éhen, jól is éreztük magunkat és, hogy a címet ne feledjem: hazaérve kértem Tamit, hogy mosson kezet. Mostam – felelte. Nem hittem el, mert nem hallottam vízcsobogást. Nem mostál – vitatkoztam. De mostam! – erősködött. Erre megszagoltam a kezét és tényleg szappanillatú volt. Erre ő: néha egy kislánynak is lehet igaza!

Ötvenes

Egész évben gyűjtöttük az ötveneseket, ez már hagyománnyá vált nálunk pár év alatt. Karácsony közeledtével kiborítjuk a persely tartalmát, (ami idáig egy összeragasztott kókuszhéj volt, de a pénz súlyától szétrepedt, át kellett helyezni egy üres papírzsepis dobozba), eljárjuk felette a pénzeső-táncot, fetrengünk benne egy jót, mint Dagobert bácsi, elképzeljük, hogy milyen gazdagok vagyunk (sajnos ehhez a fantáziám is szegényes), aztán megszámoljuk, és kiderül, hogy nem is annyira.

Ez az összeg a Jézuskának megy, hogy vegyen belőle Taminak ajándékot. De ez titok! A lány le is rajzolta, hogy mit szeretne:egy szivárványhajú pónit,

de lehet egy karcsú unikornis is,

avagy királylány.

A rosszabb minőségű fotókért elnézést kérek, de Anti a múltkor átállította a telefonomat szinte a legrosszabb felvételre, mániája a készülékek nyomkodása és természetesen mindig elfelejti visszaállítani a beállított mentéseket.