Karácsony

A karácsonyfát, mint minden évben, együtt díszíti a család. Azt nem a Jézuska hozza, nem ő varázsol rá díszeket, hanem mi szépítjük meg, együtt leljük abban örömünket, hogy széppé tegyük. Az ünnepi ebéd is jól sikerült részemről, bár nem halászlé lett, mert azt nem tudok főzni, de azt tudtam, hogy holnap azt eszünk Anti szüleinél, úgyhogy sütőtökös csirkét rittyentettem. Fenséges volt. A szenteste nálunk csak egy problémát vet fel: mikor jöjjön a Jézuska? Ez nem attól függ, hogy besötétedett-e már, vagy feldíszítettük-e a karácsonyfát, hanem, hogy mikor sikerül Tamit eltávolítani a fa környékéről. Ezzel az idén igencsak meggyűlt a bajunk. Nem mondhattuk a lánynak, hogy gyere, szaladjunk el a boltba, mert már tudta, hogy zárva tartanak. Nem lehetett hógolyózni sem, mivel elolvadt a fehér lepel. Az udvarra sem jött ki szívesen, mert borzasztóan fújt a szél. Az pedig kivitelezhetetlennek bizonyult, hogy a Jézuska észrevétlenül lehozza a padlásról a becsomagolt ajándékokat. Végül Antinak mentő ötlete támadt: díszítsünk fel az udvaron egy fát, mégpedig plüssökkel. Tami lelkesen kiválogatta az erre alkalmas szőrme állatokat, de a kivitelezésben csak hosszú unszolás után volt hajlandó részt venni.

Nem töltött kint sok időt, de a Jézuskának épp elég volt, hogy a fa alá tegye a meglepetéseket, hogy ne felejtse el elvinni az odakészített rajzokat, mint tavaly, melyeket Tami készített ki neki és még éppen volt annyi időm, hogy én is kimenjek segíteni, hogy aztán együtt jöjjünk be, tehát én sem tudhattam semmiről.

Tami ugyan nem készített „listát” a Jézuskának, de azért elmondta, hogy nagyjából mit szeretne. Először is körmöcskét, hozzávaló fonalakkal, aminek a használatát az iskolában sajátította el, korábban nem is hallottam erről a kézműves fogásról és sokáig arra sem jöttem rá, hogy a gyerekemnek mitől jön le a bőr az ujjbegyéről. A másik főajándék egy marionett strucc volt, amit szintén elhozott a Jézuska.

Egyre többet töprengek azon, hogy mekkora csalódás lesz a gyereknek, ha megtudja, hogy a karácsonyi ajándékokat nem is a Jézuska, hanem a szülei veszik meg. Félek, hogy túl nagy trauma lesz számára, és nem fér bele a családi filozófiába ekkora füllentés. Persze lehet, hogy eltúlzom, könnyen átesik majd rajta, hamar beletörődik, hogy éveken át hazudtak neki.

Az idén nem másztak a macskák a fára, mert Tami szépen megágyazott nekik a fa alatt, és ott annyira jól érezték magukat, hogy nem akartak feljebb jutni.

Én viszont estére megszemélyesítettem az élő karácsonyfát, bár nem voltam olyan kitartó, mint az igazi.

Az igazi karácsony számomra azt jelenti, hogy együtt lehetünk. Nagyon élvezem, hogy sokáig alhatok, hogy együtt lehetek a lányommal, hogy nincs sürgős elintéznivalóm, hogy három nap alatt kiolvastam egy könyvet és maradt is mit olvasgatni, mert természetesen a Jézuska is hozott egyet. És egyáltalán nem bánom, hogy hétágra süt a Nap, mehetünk biciklizni, megetethetjük a kacsákat a Tisza parton és hogy kapkodás nélkül mindenre jut idő, akár Tami játékos polcának rendbetételéről, akár blogírásról legyen szó.

Szélsőségek

Hirtelen köszöntött be a tél. Nem szeretem a hideget, mert nagyon fázós vagyok, nem tudok annyira felöltözni, hogy sokáig a mínuszokban tartózkodjam, de mi tagadás lenyűgözött a fehérség, ami napokon keresztül körülvette a házunkat és olyan tisztaságot kölcsönzött a tájnak, mintha a fehér alatt nem létezne fekete. A várostól pár kilométerre már szép a fehér hótakaró, főleg míg érintetlen, vagy csak szánkónyomok díszítik. Ahogy megcsillan a keményre fagyott hótakarón a karácsonyi izzósor tükörképe, ahogy az ember lehelete füstként száll ki résnyire nyitott ajkai között, ahogy egy kurjantás felszakítja a csöndet...

A rekord hideg -15 fok volt, de ez csak egy napig tartott, átlagban a -10 fokot tartotta, ami azért volt kellemetlen, mert az egész napi fűtéssel sem nagyon bírtunk a házban 20 foknál melegebbet előállítani.

Most pedig plusz van. Mire megvettem Tami hótaposó csizmáját, elolvadt a hó, mire sikerült volna egy hóembert építeni, sártenger tört magának utat a megolvadt földből, hogy ocsmányságával riassza el az udvarba betévedő vendéget. A szél pedig úgy fúj, mintha el akarna sodorni mindent a földről, ami kiáll, ami útjában áll. Nem lehet előle elbújni, bepréseli magát a legkisebb résen is.

Az idén már iskolába sem kell mennie a lányomnak, addig aludhat reggelente, amíg csak akar, én pedig addig, amíg csak akarja. Záróakkordként az első osztályos szülők előadták a gyerekeknek a Pásztorjátékot. Rengeteg próba előzte meg, hogy minden a helyére kerüljön, de még a főpróba után sem gondoltam, hogy hiba nélkül sikerül eljátszani, pedig de. Senki sem nevette el magát, senki sem fulladt bele a szövegébe, nem estünk el a lépcsőn sem, és azt leszámítva, hogy kicsit hadartam, egész ügyesen pásztorkodtam. Én voltam Konok, a naiv pásztor, és nagyon élveztem a színészkedést, bár elsősorban Tami miatt vállaltam a szerepet, hogy példát mutassak neki, de egyáltalán nem esett nehezemre, hogy részt vegyek a próbákon, ami az utolsó héten már minden nap volt, és a szövegtanulás is könnyebben ment, mint azt gondoltam. Igyekeztünk korhű ruhákba öltözni, ami nálam a kifordított bundakabátot jelentette, az egyik szülő pedig szakállat festett a pásztoroknak. Azt mondták, hogy egész jóképű férfi lennék – a csúnya nőknek ez bók :)

A karácsony hamarosan eljő, hogy szívünkbe melegséget hozzon, mert aki egész évben szeretetben él, annak nem esik nehezére még egy napot szeretetben tölteni. Tami az idén nem rajzol a Jézuskának. Azt mondta, mindegy, hogy mit hoz neki, mindennek örülni fog és tudja, hogy ajándék nélkül nem marad. Inkább ő rajzol valami meglepetést és a tegnap sütött mézeskalácsból is tesz neki útravalót.

A vallásos áhítaton túl a lelkemhez inkább Pam Brown szavai állnak közelebb, melyek nem ünnephez köthetők, csak a mindennapokhoz, melyek kifejezik az érzéseimet és nem egy mesébe illő, meg sem történt dolgot idéznek, hanem magát az életet:

Csitt, kicsim! Vigyázok rád akkor is,

ha a viharos szelek döngetik az ajtót.

Vigyázok rád, amíg fel nem nősz,

és elég erős nem leszel ahhoz,

hogy megállj a saját lábadon,

de azután is ott leszek, hogy vigaszt,

menedéket, és egy kis szabadságot nyújtsak,

amikor szükséged van rám.

Nálam mindig szeretetre, meghallgatásra találsz...

Csend... és nyüzsgés

Csend…

Advent az első esemény, ami a karácsonyi ünnepkörbe tartozik, ilyenkor gyújtjuk meg az első gyertyát, majd minden vasárnappal egyel többet. Az első decemberi hétfőn, mikor bevittük a lányunkat az iskolába, nem a tanterembe ment az osztály, hanem az első emeletre. Szép lassan minden teremből kiszivárogtak a gyerekek, hogy körülállják az adventi koszorút, melyen már égett egy gyertya. Mikor mindenki kiért, elkezdtek énekelni. A folyosó akusztikája felhangosította a hangokat, miközben szépen sorban minden osztályból elindult egy-egy gyerek az adventi koszorú felé, hogy az osztály gyertyáját is fellobbantsa. Sohasem vettem még részt ilyen iskolai ünnepségen, ahol nem azon volt a hangsúly, hogy ki kell öltözni, nem kellett hosszú és unalmas verseket sem végighallgatni, egyszerűen csak ott kellett lenni, esetleg énekelni, vagy csak a szemükkel követni a soron következő „gyújtogatót”.

Az első osztályból Tamira esett a tanító néni választása, vele gyújtotta meg a közös gyertyát, amitől a lányom különlegesnek érezte magát. Ám ez még nem minden! Mikor minden osztály gyertyája égett, elhallgatott az énekszó is, csend lett. Tényleg csend. Senki sem szólt egy szót sem, meg sem mozdult, pedig senkinek sem mondták, hogy hallgasson, főleg nem az elsősöknek, de ők sem nyikkantak meg. Álltunk és hallgattuk a csendet. Körülbelül egy perc telt el így némán, aztán megmozdult valaki, majd valaki más is, és szépen mindenki visszament a termébe, ahogy jött. Hihetetlen érzés volt, hogy a gyerekek érezték, hogy most hallgatniuk kell, érezték, hogy békét lelnek a csendben és nem akarták félbeszakítani ezt az élményt azzal, hogy megszólalnak.
„Csend van. Nincs hang, csak lélek-beszéd.”

… és nyüzsgés

Az adventi bazár viszont nem a csendről szólt, sőt olyan nyüzsgés volt, hogy fel sem tűnt, hogy egy tanintézményben vagyunk. Mindenfelé gyerekek szaladtak, szülők próbálták követni csemetéjüket, rikkancsok hirdették a programokat, nehogy lemaradjanak az érdeklődök és „mozgóárusok” próbálták eladni portékájukat. A Waldorf iskola minden évben tart ilyen bazárt, aminek nem titkolt célja az osztálypénz gyarapítása. Mivel alapítványi iskoláról van szó, ahol a szülők is adományt fizetnek azért, hogy gyerekük egy olyan környezetben okosodjon, ahol a hangsúly nem azon van, hogy a lexikális tudásukat bővítsék, hanem azon, hogy érezzék a belső csendet és ami mögötte van, sokszor kell kreativitáshoz folyamodni, hogy az elképzelések – például kirándulás egy biofarmra, barlangtúra stb. – ne csak elméleti síkon létezzen, hanem meg is valósuljon.

Az adventi bazáron az iskolába járó gyerekek, azok szülei, és a tanárok mind arra törekednek, hogy áruba bocsássák az általuk elkészített tárgyakat, előállított termékeket. Itt tényleg bármiről szó lehet, ha az összeegyeztethető a jó ízléssel, nem műanyagból, hanem természetes anyagból készül, látszik rajta az alkotó keze munkája, leleményessége.

Minden osztály egy-egy meglepetést takart és nem csak a lányom lubickolt a többletkínálatban, hanem én is, bár néha elvonta figyelmemet a nem terhes kötelesség, amire önként – és dalolva – jelentkeztem, mint a büfében való árusítás, vagy a termünk előtti kínálat eladása, melyet az első osztályos szülői mag „hordott össze”. (Muszáj egy kicsit csalódásomnak hangot adni, hogy miért szülői magról van szó. Mert sajnos az első osztályba járó 19 gyermek közül körülbelül a felének ismerjük a szüleit. Van olyan akit még nem is láttunk, mert nem látogatja sem a szülői esteket, sem a programokat. Elgondolkodtató, hogy miért abba az iskolába íratták be a gyereküket, ahol előre tudták, hogy bizony itt a szülőknek is együtt kell működniük a tanárokkal, hogy együtt alakítják a gyermek környezetét, ők teremtik meg a családias légkört, ahová jó nap mint nap betérni, teszik élménydússá a diákok napjait, hogy minél színesebben, minél változatosabban tapasztalja meg a felnövekvő nemzedék, hogy miért érdemes áldozatokat hozni.)

Nagy volt a nyüzsgés, mikor megérkeztünk, persze nem mi voltunk az elsők, mert Anti még reggel sütött egy kis linzert (ami végül ehetetlennek bizonyult, mert úgy kiszáradt, hogy beletört az ember foga). Az egyik osztályból palacsinta illata szállt, gyorsan betértünk és helyet foglaltunk egy kockás terítős asztalnál, melyet a padokból alakítottak ki, a fiókokból még kilógtak a füzetek, jegyzetek. A másik teremből teaházat varázsoltak a fiatalok, kényelmes kanapékon lehetett ücsörögni, míg az ablakon batikolt függöny segítette a félhomályt, amit az alacsony asztalokon lévő mécses próbált sejtelmes fényével legyőzni. Itt aztán tényleg nem lehetett mást csinálni, mint a forró tea kortyolgatása közben egy jóízűt beszélgetni, megpihenni és élvezni a kellemes zenét, a társaságot.

A folyosón lévő asztalokon mindenféle portékát árultak a különböző korosztályú gyerekek, betartva azt a szabályt, hogy minden árunak kétkezi munkával kellett készülnie, amitől egyedi lett, különleges és megismételhetetlen. Tami be is vásárolt nemezből készült szarvasokból, karkötőkből, kötött babákból és zsákbamacskából is, ami egy díszített kindertojáshéjból készült, és az egyikben egy, míg a másodikban két üveggolyó volt. Van itt kreativitás! Persze a lányom még költött volna, de mivel tőlem már nem kapott több pénzt, az osztálytársai szüleihez fordult, hogy adjanak neki, mert az anyukája nem ad ;-). Aztán arra gondolt, hogy rajzol és azt fogja árulni, de a végén meghiúsult a terve, azt hiszem azért, mert nem szívesen vált meg a már elkészült alkotásoktól, pedig biztos elkelt volna. Én is vettem egy tűzzománc medálú nyakláncot, amiért hallgathattam is a lányom panaszát napokig. Éppen nem volt nálam a pénztárcám, amikor arra járt az árus, de Tami kéznél volt, akinek a nyakában lógott egy kis tarisznya, benne a megtakarított pénzével. Elkértem tőle, hogy gyorsan kifizethessem a láncot. Nagy nehezen ide is adta, de arról már megfeledkezett, hogy később vissza is adtam neki az elvett összeget.Bár ott voltunk zárásig, mégis sok minden kimaradt, egyszerűen képtelenség lett volna mindent megnézni, vagy megkóstolni. Így nem láttam diavetítést, melyek óránként kezdődtek, de sosem ismétlődtek, nem hallottam az angol Waldorf iskoláról szóló előadást sem, nem álltam be a folyosón ad hoc jelleggel alakult tánccsoportba, nem kóstoltam az udvaron sütött kürtöskalácsot, vagy a tankonyhában készült lepényt, nem vettem meg az összes gyógynövény teát, nem jógáztam, nem jutott az általam sütött tökből sem és még sorolhatnám.

Viszont beleolvastam a negyedikesek füzetébe, melyben már rovásírással is írnak!

Mindennapok az iskolában

Tami nagyon szeret iskolába járni. Jól érzi magát odabent, bár néha a felkelés után mondja, hogy jaj, már megint indulni kell, de ahogy belépünk a kapun, megfeledkezik a reggeli kijelentéséről. Kislányok szaladnak felé örömmel, és ő azonnal felveszi ezt a ritmust, sodródik velük és a következő pillanatban már ő is rohangál. „Becsöngetés” előtt – ahol a csengőszót a tanító néni „sorakozó” felkiáltása jelenti - még van egy kis idő a futkározásra, ugrálókötelezésre (amit Erzsi néni oszt ki és szed össze nyolc órakor), eszmecserére, teljesen kimegy a fejéből a reggeli nyűglődés. A másik jele, hogy szeret iskolába járni, hogy tanító néni szeretne lenni, persze csak helyettesítő. (Ugyanez megtörtént annak idején az óviban is.) Ami engem meglep, hogy nem csak az osztálytársai közül kerülnek ki a barátai. A múltkor egy harmadikos kisfiú lépett oda hozzá és súgta a fülébe, hogy elhozta a hellokittys zoknit. Előhúzott egy koszos zoknit a táskájából és csillogó szemmel a lányom orra elé tartotta. Tami nézte, nézte, de nem hatotta meg túlságosan, úgyhogy hamarosan visszakerült a ruhadarab a helyére.

Az idősebb gyerekek általában az osztálytársai nagyobb testvérei közül kerülnek ki, de vannak teljesen ismeretlenek is, vagyis akik nem köthetők rokonokhoz. Van egy nyolcadikos fiú, aki a szünetekben gitározni szokott a társaságnak. Aztán ott van egy hetedikes lány, akihez úgy szalad oda a lányom, hogy átöleli. Számomra ez nagyon furcsa, én más világban nőttem fel, nem igazán barátkoztunk nagyobbakkal, inkább arra emlékszem, hogy a nagyok „lekishülyézték” a kisebbeket és nagyon tetszik, hogy itt ilyen nincs, találnak közös pontokat, legyen az a zene, a hellokitty, vagy a fogócska.

A csúnya beszéd persze itt sem szokatlan. Tami a múltkor kérdezte, hogy mért használnak a gyerekek csúnya szavakat. Csak azt tudtam neki mondani, hogy mert a szüleik nem világosították fel őket, hogy ez nem helyes. Persze ez sem mindig fedi a valóságot, de hirtelen ez jutott eszembe. Abban biztos vagyok, hogy Tami nem fog káromkodni, ha nagyobb lesz, akkor sem. Én sem tettem, pedig meg lett volna rá a lehetőségem, hisz a baráti társaságban ez már akkor is divat volt. Nem szóltam én semmit, csak éppen nem használtam, és ettől nem lógtam ki a sorból. A mai napig, ha netán kipottyan a számból egy-egy trágárabb kifejezés, annyira idegennek érzem a személyiségemtől, hogy szinte elszégyellem magam.

Az osztályban a három rosszfiú, akikről korábban is említést tettem, talán szelídülni látszanak, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ritkábban húzzák ki a gyufát. Ezt onnan gondolom, hogy Tami kevesebbszer kerül összetűzésbe velük. Szoktam kérdezni, mikor megyünk haza, hogy ma már megint mit találtak ki a fiúk? Ilyenkor elmondja, hogy mit műveltek, vagy éppen semmit, de mindenképp egyre kevesebb és szelídebb a lajstrom. A waldorf-pedagógiában nincs helye a fegyelmezésnek, büntetésnek, ami jó, csak abból a szempontból nem, ha a gyereket másképp nem lehet a „tanmederben” tartani. Ha az idő múlásával sem érzi, hogy melyik a helyes irány, és ha a szülők sem hívják fel gyermekük figyelmét, hogy az iskola elsősorban tanulásra való.

Mikor tudomást szereztem, hogy a lányom inkább álmodozik, vagy fecseg tanulás helyett, elbeszélgettem vele, elmagyaráztam, hogy nem kell lemondania a társasági életről, csak az időpontot kell megválasztani, hogy ne az órán fecserésszen. Érdekes módon, már a jövő héten arról számolt be a tanár néni, hogy Tami figyel, nem beszélget, amikor feladat van, bár még néha álmodozik. Egy-két fiúnál - akiknek még a szüleivel sem találkoztam, mert sem reggel, sem délután nem látom a problémás gyerek mellett - el tudom képzelni, hogy nem beszélgetnek velük, nem figyelnek rájuk, ezért ilyen agresszívek. Az viszont nagyon bosszant, ha zavarják a többieket a tanulásban, ami már kétszer elő is fordult. Ezt nagyon nem néztem jó szemmel, hogy azért nem léptek be a számok birodalmába, mert egy-két diák rosszalkodott, másik alkalommal a nyelvóra maradt el ebből az okból. Értem én, hogy rá kell venni a gyereket, hogy saját magának legyen fontos a tanulás, de egy közösségben nem minden gyerekre hat ugyanúgy a kérés, a figyelemfelkeltés, ez az egyiknek érdekes, az egyik szeretné, míg a másik unja, vagy mást, esetleg másképp csinálna. Nem egyszerű, de remélem, hogy idővel és türelemmel sikerül elérni, hogy mindenki szívvel-lélekkel részt vegyen az órákon.

A számokról még annyit, hogy előbb a római számokat tanulják, de azt sem akárhogy! Nagyon érdekes, hogy a négyest és a kilencest így írják: IIII, VIIII és majd idővel térnek át a közismertre. Tulajdonképpen logikus ez a jelölés, hiszen nem lehet a négyet úgy jelölni (IV), ha még nem ismerjük az ötöt (V).

Már két hete belépett a tanrendbe az angol és a spanyol óra. Többször említettem a posztjaimban, hogy a lányomat hihetetlenül érdekli a nyelvészet. Különös figyelmet fordít arra, hogy helyesen ejtse a szavakat. Nem veszi tolakodásnak, ha kijavítom, mert például helytelenül ejtette az ikes igét, sőt rákérdez, hogy jól mondja-e, de egyre többször hallom, mikor saját magát javítja ki a szabály alkalmazásával („eszik? eszem; futik? ilyen nincs, úgyhogy futok”). Ugyanez a helyzet az idegen nyelvekkel is. Már az óvodában tanult angolul. Nem azt mondom, hogy hihetetlen tudásra tett szert, de azt ki merem jelenteni, hogy gyönyörűen ejti az angol szavakat. Most a spanyol is belépett az életébe és olyan lelkesedéssel énekli a dalokat, hogy a múltkor ugyan elfelejtette a spanyol szöveget, mégis folytatta magyarul, de a magyar szavakat spanyol kiejtéssel. (Sajnos nem bírtam ki, hogy hangosan fel ne nevessek, ami rossz pszichológia.)

Tami majdnem minden nap rakhat jóságkövet a mérleg egyik serpenyőjébe, ami azt jelenti, hogy teljesítette a feladatokat, figyelt az órákon. Ez hatalmas boldogsággal tölti el és szerintem ez is egyfajta manipulálás. Amit leginkább sérelmez, hogy a beszélgető kő ritkán jut el hozzá (a gyerekek adogatják egymásnak, és körülbelül 3-5 gyerek mesélhet ilyenkor bármiről), pedig sokkal többször szeretné megosztani a többiekkel a vele történteket. Ezt kicsit csalódásként éli meg.

Sajnos az anyahiány megint jelentkezett nála. Ez már óvodában is felütötte fejét, de azt hittem, hogy elsősorban azért nem szeret délután bent maradni, mert akkor kell aludni, amikor nem álmos. A napokban már kétszer is sírva fakadt, hogy olyan keveset vagyunk együtt. Ez az egyik szempontból jól is esik, mert ettől érzem, hogy szeret velem lenni, a másik oldalról viszont iszonyú lelkiismeret-furdalást okoz, mert mint dolgozó anya, sajnos nem tudom összeegyeztetni a munkámmal, hogy korábban elhozzam. Arról nem is beszélve, hogy lassan én is igénylem, hogy egy kicsit magammal foglalkozzam, olyan dolgokat csináljak, ami nem munka, sem az irodában, sem itthon, hanem elsősorban érdek nélküli kikapcsolódás. Azt hittem, hogy belépett már abba a korba, amikor szívesebben van a korosztályával, de úgy látszik, még nem érkezett el ez a pillanat.

Búcsú

Hétfőn elment az utolsó kiscica is a háztól, pedig ő már kezdett családtagnak számítani. Már éjszakára sem kellett kizárni a szobából, nem keltett fel bennünket, megvárta, míg mi felébredünk és akkor kezdett hancúrozni. Amint leültem a fotelembe, rögtön az ölembe ült, dorombolt, okos szemével fürkészte az arcom, mint aki gondolatolvasó és bízott bennünk, mi pedig cserbenhagytuk.

Messzire került tőlünk, hosszú utat kellett megtennie és egy teljesen ismeretlen környezetbe, félve megérkeznie. Leendő gazdája mondta, hogy nem is evett aznap, pedig a kedvencét is elküldtük (egyen valami hazait), de annyira sokkot kapott, hogy csak kacsasülttel lehetett némileg kiengesztelni.

Nagyon hiányzik, de hát ez az élet rendje macskáéknál.

Márton-nap

Tami már hetek óta mondogatta, hogy milyen kár, hogy az iskolában nincs tökpéntök, amit annyira szeretett az óviban. Már kezdtem nagyon megsajnálni, és arra gondoltam, hogy csak kifaragok neki egy tököt, és megtartjuk a kertben, szűk családi körben, de aztán kiderült, hogy ha nem is tökpéntök, de egy hasonló kaliberű Márton-napot rendez az iskola.

Esőnap nem volt, úgyhogy izgultam, legalább ezen a napon ne essen az eső, bár előre felkészítettek bennünket, hogy szemerkélőben még megtartják, de az nagyban csökkentette volna az esemény színvonalát. Szerencsére aznap ránk mosolygott a szerencse a Nap képében, ragyogó időben kezdődött az esemény lebonyolítása az újszegedi Ligetben. Sajnos gyorsan besötétedett és hideg lett, de épp ez volt a lényeg! Szent Márton napja a tél kezdetét is jelenti, a sötét pedig a lámpás felvonulás kezdetét, amit már jó előre elkészítettek a gyerekek, így az egész alsó tagozat avval közlekedett, míg a felsősök a tér különböző eldugott, de mécsesekkel megvilágított pontjain élőképeket adtak elő Szent Márton legendájából.

Az első állomásnál manókat kellett keresni, amit a bokrok aljába, fatörzsek odvaiba rejtettek el a játékos kedvű tanárok. Tami rögtön talált is egy barna színű manócskát, amit először vörösnek nézett, úgyhogy el is nevezte tűzmanónak. Mikor észrevette, hogy nem piros az ő manója, akkor sem esett kétségbe, gyorsan elcserélte egy kislánnyal, aki nagyon nagyvonalú volt ez ügyben (én biztos nem adtam volna oda a pirosat a barnáért).

A következő állomásokon megjelent Szent Márton, amint lováról leszállva odaadja palástját egy didergő koldusnak, vagy ahogy a ludak óljába rejtőzik, hogy kitérjen a püspökké választása elől (sikertelenül, mert a libák gágogásukkal elárulták).

A koromsötétben imbolyogva végül visszajutottunk a tér közepére, ahol frissen sütött cipókat osztottak meg egymással a gyerekek, és forró teával öblítették le a falatokat. Ezek után már csak a gondtalan szaladgálás maradt a sötétben. Kezdetben lámpással futkároztak, így nyomon lehetett követni, hogy nem csatangolt-e túl messzire egy-egy fényforrás, de aztán következett a szülő ijesztgetése, amikor is a mécsest letették és a közelben megbújva, visszafojtott lélegzettel várták az aggódó szülőt, aki hamarosan meg is jelent, hogy megnézze, mért nem mozdul a fény? Ezek után jött a riadalom, hogy hol a gyerek? A gyerek direkt ezzel szórakozott, hogy ránk ijesszen, nem is ment messzire, de a vaksötétben mi nem láttuk őt, míg ő teljesen tisztában volt a mi tartózkodási helyünkkel.

A ceremónia után, hazafelé menet kérdeztem, hogy melyik volt a jobb a Tökpéntök, vagy a Márton-nap? Egyértelműen az utóbbira voksolt, aminek örültem, mert még hétszer vehet részt ezen az eseményen.

Elfogytak...

Miközben ezt a bejegyzést írom, egy kiscica ül az ölemben. Heves dorombolás után lebiggyedt a feje és hihetetlen gyorsasággal álomba szenderült. A másik kettő éppen szopik, vagy már csak álmukban mozog a szájuk, de már ők sem élvezhetik sokáig ezt a gondoskodást, ugyanis mindhárom cicus gazdára lelt. Örülök, hogy kedves gazdákat sikerült találni nekik, ahol biztosan jól fogják érezni magukat. Szerencsére a macskák elég gyorsan tudnak alkalmazkodni az új környezethez, főleg míg ilyen kicsik. Csikinek is biztos hiányozni fognak a kölykei, bár már elvétve engedi, hogy szopjanak, amire nincs is igazán szükségük, mert hamarabb kiürül az ő tányérjuk, mint a szüleiké. Nekem is hiányérzetem lesz, szerettem elnézegetni, ahogy egymással birkóztak, vagy ahogy órákig eljátszottak egy zsinórral vagy pingponglabdával, vagy amikor futóversenyt rendeztek a lakásban, ahol a határvonal nem a fal, hanem a plafon.Ám tudnak ilyen békésen is szunyókálni.
Még körülbelül két hétig élvezhetjük a társaságukat, aztán irány a nagyvilág, új embereket, új környezetet kell megszokniuk. Alkalmazkodniuk kell a gazdáikhoz és fordítva.

Eladó sziámi cicák

Elérkezett az az idő, amikor a kis sziámik már az anyjuk nélkül is túlélik az emberek világát. Persze, ha találnak olyan gazdákat, akik gondoskodnak róluk és szeretik őket. El sem tudom képzelni, hogy létezhet olyan ember, aki nem hatódik meg már a látványuktól.

Ez idén a második alom, ahol szintén 3 kölyök maradt életben. Ezek is úgy néznek ki, ahogy kell, ott feketék, ahol kell, mégis teljesen mások. Az előző generációtól – bár őket is nagyon megszerettem – sokkal könnyebben vettem búcsút, mint ezektől fogok. Hihetetlenül aranyosak! Bújnak hozzánk, biztonságban érzik magukat az ölünkben, kedvesek, nem hangosak, csak ha bánatuk van, amit egy kis finomság szinte azonnal enyhít és egyszer sem pisiltek be az ágyba. Persze eltelt egy kis idő, mire megszokták, hogy hová kell piszkolni, még most is előfordul, hogy mellémegy a cucc, de még mindig csak másfél hónaposak.

A szülők: Huncut és Csiki

Igazi társak tudnak lenni, minden hóbortjukkal, minden igényükkel az emberhez alkalmazkodnak, hisz a simogatás nem csak nekik esik jól, a játékuk meg annyira vicces, hogy dőlünk a nevetéstől, amikor trappolnak – méretükhöz képest igencsak hangosan -, vagy felmásznak az ember lábszárán.

Nem szívesen válok meg tőlük, de maradni sem maradhatnak. Már csak azért sem, mert ennyi macska anyagilag is elég megterhelő, ha azt veszem mintául, hogy szoptatás alatt mennyit evett az anyjuk. Érdekes módon számára csak a whiskas eledel jött be, pedig a kandúr – igaz csak módjával -, de egyéb emberi táplálékot sem utasít vissza.

Aki sziámi cicát szeretne, annak fel kell hívnom a figyelmét néhány apróságra. Az egyik, hogy ők igazi egyéniségek. Szinte már emberi tulajdonságokat birtokolnak, képesek megsértődni, mondjuk, ha nem kapják meg a beígért falatot. Nagyon ragaszkodóak, többnyire egygazdásak, ami azt jelenti, hogy a kiválasztott személyhez hűségesek, míg a többieket „elviselik”. Ha felvesznek valamilyen szokást, azt sűrűn ismétlik, ha nem akkor már valami bajuk van. Így vettük észre, mikor Huncut beteg lett, mivel nem akart Anti ölébe ülni, holott minden reggel az volt az első, hogy odakucorodott.

Ezek a kiscicák szocializálva vannak, nem félnek az embertől, bíznak bennük. Az sem baj, ha a gyerekek nyúzzák őket – némileg ehhez is szoktatva vannak, bár túlzásokba azért nem esett Tami. A hosszú ideig való egyedüllétet nem nagyon szeretik, ki szereti? Elképzelhető szobacicaként is, de mint minden állat inkább a szabadságot választják, ha megtehetik. A szoktatási időszakban csak felügyelettel, aztán már bátran ki lehet őket engedni.

A kandúrok természetüknél fogva csavaroghatnak, főleg, ha nincs hasonszőrű és ellenkező nemű társuk magányukat enyhítendő, a lányok némileg félénkebbek, kevésbé fogékonyak arra, hogy a kerítésen kívül merészkedjenek.

Eltérően egy házimacskától, nagyon tanulékonyak, nem kell túl sokszor elismételni, hogy például az asztalra nem lehet felmenni, viszont ezt kellő határozottsággal kell a tudomásukra hozni, nehogy valami kétely maradjon bennük.

A három közül egy már elkelt, de az illetőnek nem fontos a macska neme, úgyhogy lehet még válogatni, bár akkor is csak a két nem közül. Egy lány és egy fiú, vagy két kandúr vár új, szerető gazdára. Mivel tudom, hogy nagyon sokan keresnek sziámi cicákat, ezért aki gyorsabb, azé a cica. Szegeden lehet őket megtekinteni, az áruk pedig 15.000.- forint.

Akinek kérdése van, nyugodtan írjon, szívesen válaszolok.

Szabadság, szerelem...

Hogy mi kell a boldogsághoz? Azt nem tudom, de hogy köztük van a címben említett két fogalom, az biztos. Ez a két szó szól leginkább arról, hogy jól érezzük magunkat, ha hiányzik az életünkből, nem lehetünk boldogok. Hogy szabadok legyünk, ahhoz a mai, civilizáltnak nevezett életünkben egyre nehezebb megvalósítani. Ahhoz, hogy ne függjünk senkitől, hogy önálló életet élhessünk, ahhoz bizony pénz kell. Nem is kevés. Hogy pénzünk legyen, dolgoznunk kell, hacsak nem nyertük meg a lottón a főnyereményt. Nem is keveset, hogy ne csak az életbemaradás legyen a cél. Ha már dolgozunk, nem vagyunk szabadok. Főnökünk van, aki megköveteli vagy elvárja a teljesítményt, azért, hogy ő jobban éljen. Már nem mi rendelkezünk az időnkkel, csak egy részét oszthatjuk be.

Még sincs már úgy megkötve a kezünk, mint régebben, hisz választhatunk kötetlen munkaidőt, vagy szociális segélyt, elmehetünk remetének, csak éppen nem biztos, hogy túléljük. Viszont azt mondhatunk, amit akarunk, legalábbis szűk körben, azt szidhatunk, akit akarunk, legalábbis barátok közt, oda utazhatunk, ahová akarunk, már ha van miből, a hatalmasok – értsd politikusok - ebbe nem szólnak bele, vagyis nem közvetlenül. A sok kötöttség ellenére, mégis szabadnak érezzük magunkat, ezért is nehéz átérezni, hogy mi is az a szabadság tulajdonképpen. Azt csak akkor tudja meg az ember, ha meg van kötve mind a két keze, amikor a mások által felállított szabályokon próbál átugrani, mikor a következmény súlyos büntetést von maga után, amikor alapvető emberi dolgokat tiltanak meg, például, hogy kimondjuk a b betűs szót.

Amikor mindent szabad és semmit sem tilos (ez nem ugyanaz az ajánlott és nem ajánlott dolgokkal), amikor gátat csak a saját jóérzésünk, belénk nevelt etikai és illemkódexünk, netán prűdségünk szabhat, nehéz lázadozni. Nehéz, mert nincs értelme. Felesleges, mert nincs célja. Se következménye. A múltkor is jól összekevertem a szelektív hulladékot, hogy kitörjek a megszokottból. Ebből csak annyi hasznom lett, hogy elégedetten sóhajthattam és jót mulattam saját ostobaságomon, viszont a műanyag nem égett olyan jól a kazánban.

A ’60-as évek Angliájában, ahol a tenger közepén egy hajó úszik értelme volt a lázadásnak, amivel a szabadságukat próbálták kivívni. Értelme volt, hogy a csökött agyú bürokratákkal, akik minden kiskaput betömtek, nehogy valahol sikerüljön egérutat nyerniük, szembeszálljanak, mert olyan alapvető tevékenységet tiltottak be, mint a rockzene, a véleménynyilvánítás és utóbbi különböző szavakkal való tálalása.

Szinte szellemhajóként ringott a hullámokon, fiatalnak, idősnek, bábként élő titkárnőnek és otthon ülő anyáknak kiutat mutattak a tespedésből, egy szusszanásnyit adtak abból az életérzésből, amit kívántak maguknak, csak nem tudták elérni. Pedig nem csináltak semmit, csak zenéltek, csak kommentálták a zenéket, bolondoztak és borsot törtek a zsarnokok orra alá, akiket annyira bántott, hogy ők nem lehetnek nagyvonalúak, még a karácsonyi vacsoránál sem blamálhatják magukat, hogy azt kell tenniük, amit elvárnak egy tisztes angol polgártól. Addig merészkedtek a nagy önsajnálatban, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a halálukat kívánják.

A Rockhajó című film 2009-ben készült és csak egy szeletet ragad ki a hatvanas évek világából. Egy kis közösséget mutat be, amely rengeteg embert magával sodor, éltet és felkelti a vágyukat. Vágy a szerelem iránt, vágy az összetartozás iránt, ahol nem kell mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy éreznie, hanem ahol szabad másképp érezni egy dologról, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem mindenkinek ugyanaz a fontos, hisz minden ember más világ, mégis együtt lehet élni a különbözőségekkel, meg lehet érteni, hogy a másik mit akar, vagy ha nem hát jót röhögni rajta.

Az egész filmet áthatja a jellegzetes, pikírt, polgárpukkasztó angol humor, a „mellesleg” robbanó poénok, melyeknek tényleg nem kell nagy feneket keríteni, mert ha röhög a mozi, nem halljuk meg a két másodperc múlva elhangzó sziporkát. A legkilátástalanabb helyzetet is át lehet vészelni egy odamondott poénnal, de még csak mondani sem kell, a szereplők arcjátéka is sokatmondó. Nagyon fáj az embernek, ha az újdonsült ara 17 órával a menyegző után kijelenti, hogy mást szeret. Bosszantó lehet úgy felnőni, hogy nem ismerjük az apánkat, vagy ha az újdonsült barátnő mással fekszik le. Egy férfiember számára a legnagyobb sértés, ha azt mondják neki, hogy „nyuszi vagy”, vagy ha kedvenc lemezünket a tenger fenekére dobják, mégsem lesz tragédia, ha humorral övezzük, a kiutat talán nem is igazán keresve, csak sodródva a hullámokkal, megtaláljuk.

Kedvenc színészem Emma Thompson és Kenneth Branagh. Ami filmet hazánkban játszottak és ők szerepeltek benne, biztos, hogy láttam. Szerencsére jó pár Shakespeare feldolgozásnak is ők voltak a főszereplői. Most Emma csak pár percre bukkant fel a vásznon, de lenyűgözött az alakítása. Kenneth viszont a gonoszt személyesítette meg, nagyon unszimpatikus volt, annyira, hogy a film után már nem is volt a kedvencem. Vagyis persze, hogy az, de sikerült az alakításával elérnie, hogy kiábránduljak belőle.

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki ki akar kapcsolódni, el akar hajózni egy másik világba, egy kicsit a múltba, a hippi korba, aki bele akar látni a sokszor együgyű emberek lelkébe, vagy aki csak egy jót akar nevetni. Garantálom, hogy több mint két óráig kuncogni fog.

Sziámik és egyéb állatfajták

Kezdem a sort a nyuszikkal. Mert hogy ők vannak a legkevesebben, pedig nemrég még rengetegen voltak, de aztán jöttek a szúnyogok és ők még többen voltak és vadabbak. Mikor egy ismerősömnek meséltem, hogy képzeld, alig van már nyulunk, visszakérdezett, hogy ’tán sas vitte el? Nem! – mondom – szúnyog! Pár másodpercnyi döbbent csend és meredt tekintet után kibuggyant belőlem a nevetés, mert rájöttem, hogy ő a szúnyogot úgy képzelte el, mint ahogy a sas repül el az áldozatával, nekem sem kellett több, hogy megelevenedjen szemem előtt ez a képtelen ötlet, ahogy negyvennyolc rovar a levegőbe emeli szegény nyulat. Akárhogy is történt a vesztük, a vége az lett, hogy mindössze három nyuszink maradt. Az ősapa is elpusztult, csak az anya és két kölyke maradt meg. Még jó, hogy a föld alatt laknak, így csak egy részüket kellett nekünk eltemetni, a járatukban biztos van temető is, mert sokan nem jöttek elő onnan. Az az igazság, hogy én már nem szeretném ezt a hármat sem. Elegem lett belőlük, a nyúlhúst sem szereti senki a családban, arról nem is beszélve, hogy túl nehéz megfogni őket, hogy esetleg eljussanak a vágóhídra. Tojást sem tojnak, csak húsvétkor, és eluntam a nézegetésüket is. A Nyúl Köztársaságnak végleg befellegzett.

Viszont a cicáink annál jobban érzik magukat. Most már reggelente alig lehet lépni a nyávogó apróságoktól. Kezdetben nagyon hangosak voltak, ha túl messzire keveredtek a biztonságot nyújtó doboztól, két percnél tovább nem lehetett ép ésszel kibírni a fülsértő ordításukat, ilyenkor muszáj volt előkeríteni és visszaterelni őket a helyükre.

Most már viszont egész otthonosan mozognak a csúszós parkettán, kezdik kiismerni magukat a helyiségekben, nem félnek. Mondjuk az a veszély nem fenyegeti őket, hogy eltévedjenek ebben az óriási házban.

Most, hogy bejött a hűvös idő, és mi begyújtottunk, néha sikerült olyan meleget csinálni, hogy Huncut a kádba menekült hűsölni.

Ja és Tami is gyönyörű macskákat rajzol mostanában. Ő a koszorúslány cica:

Indi

Megvettem életem első mosógépét. Nem mintha idáig koszos ruhákban jártunk volna, és kézzel sem mostam, csak az eddigi példányok, szám szerint kettő, mind használtan érkeztek hozzám, kívülről meggyötört, de működő állapotban. Már egy ideje azt mondogattam, hogy soha többet nem akarok második – vagy még több - tulajdonos lenni, leszámítva a hűtőnket, amiről nem tudtam, hogy másodkézből való, csak mikor beköltözött a konyhámba, de ezt nem bántam meg. Neki köszönhető, hogy kedvenc márkám az Indesit lett, először is azért, mert olasz cég, másodszor pedig, mert mostanában eluralkodott a gépeken a világoskék árnyalat, amit imádok, bár nekem még régebbi típusú a hűtőm, tehát fehér.

Már nagyon időszerű volt egy új mosógép a háztartásomba, mert az eddigi öregségén és korszerűtlenségén (nem lehetett vele 30 fokon mosni például) túl az utóbbi hetekben azt az új szokást vette fel, hogy centrifugálás közben a maradék víztől úgy szabadul meg, hogy a réseken a fürdőszobába fröcsköli. Nem bírtam megszokni, sőt egyre jobban idegesített, hogy amint meghallottam, hogy eljött a facsarás ideje, amit akár a kertben is észleltem, pattannom kellett, hogy törölközőkkel párnázzam ki a környékét, ami legalább a táncolását is korlátozta egy cseppet.

Sokat tépelődtünk, hogy melyik mosógépet vásároljuk meg, és az akciókat is figyeltük, amiből éppen most volt bőven, mert nem igazán akartunk iszonyú összeget szánni egy „egyszerű” gépre, de a legolcsóbbat sem akartuk, hogy három nap után felmondja a szolgálatot (bár a középkategóriáról is kiderült, hogy nem mindig lehet hosszú távú reményeket fűzni hozzá).

Először a Corába mentünk, mert ott egy Indesit volt leértékelve, viszont annyira alapgép volt, hogy se időzítő, se ruhamérés, ami azt jelenti, hogy a ruha mennyiségétől függően adagolja a vizet, nem volt benne. Megnéztünk egy Candyt is, ami ugyan drágább volt, de nagyobb tudású. Szerencsére egy őszinte eladót fogtunk ki, aki lebeszélt minket róla, főleg, hogy a mintapéldány is úgy érkezett, hogy be voltak esve a gombjai, de megtudtuk, hogy aminek látszólag semmi baja, az sem bírja sokáig, ráadásul a szervizelése még garancia időben is macerás.

A következő akció a Media Markt-ban volt. Az üzlet 9-kor nyitott, de a tíz perces késésem elég volt ahhoz, hogy elfogyjon a kiszemelt márka. Volt ugyan még ugyanabban az árban egy másfajta is, de azzal az volt a gond, hogy 45 centinél szélesebb volt, pont annyira, hogy ne férjen el a fürdőnkben, nekünk csak a keskeny gép jöhetett számításba.

Egyszer csak felfedeztem egy keskeny, ráadásul Indesit típusú elöltöltős gépet, (mert az ablak is fontos szempont volt számomra, látni akartam a ruhákat mosás közben – főleg a színeseket -, hogy legalább szemmel felügyeljem). Vártam az eladót, hogy hozzám érjen. Nem sokára meg is jelent, de rám sem nézve felkapta az akciós, barátságos árat tartalmazó táblát és elrohant vele. Kiabálok utána, hogy ne vigye el, nekem pont megfelel, mire futtában közli, hogy rossz helyre tették, ennél drágább lesz. Na nem baj, én akkor már beleszerettem a formájába, a programtáblájába, a kapcsolójába, akartam azt a gépet – már csak azért is, mert a maradék nem volt megfelelő. Hamarosan minden információt megtudtam róla, hogy van benne ruhamérés, késleltetett indítás, csöndes és 16 program közül lehet választani, akár hideg vizes mosást is tud, én határozhatom meg a hőfokot, a centrifuga fordulatszámát, eco program is van rajta, menet közben is hozzárendelhetek különböző funkciókat, persze, mint ezt a tájékoztatóból itthon kiolvashattuk, nem csak úgy ukk-mukk-fukk. A gép teljes neve: Indesit IWSC 4105, de én csak Indinek hívom.

Kifizettem és bár nem fért be az autómba, már éreztem, hogy az enyém. Anti másnap elment az áruházba és hazahozta. Beállítottuk a fürdőszobába és nagyon szépen néz ki ott. Az első próbamosást ugyan elvétettük, a hab orrán-száján folyt, mivel elfelejtettek magyar nyelvű tájékoztatót adni a szerelvényhez, de miután ezt is beszereztük, kipróbáltuk élesben.

Lekuporodtam a gép elé és figyeltem, ahogy pörgeti a szemem előtt a színes ruhákat, miközben halkan duruzsol a fülembe. Órákig el tudtam volna nézni, amit akár meg is tehettem volna, mert a teljes mosás több mint két és fél óráig tartott. A furcsa az volt, hogy alig használt vizet. Azt hittem, hogy majd úsznak a ruhák a dobban, de nem, épp csak annyit engedett magának, amennyi kellett (vagyis remélem). Direkt vettünk Ariel mosószert, nehogy valami pacsmaggal összekoszoljuk a belsejét, de igazán nem láttam, hogy hab is képződött volna. A centrifugálásnál nagyon visszafogottan viselkedett, amiről olvastunk is, hogy ha nincsenek kiegyenlítődve a ruhák, akkor nem forog annyira, nehogy az egész gép rázkódjon, inkább megáll, újra rendezi a ruhadarabokat, majd újból megpróbálja. Nem túlzok, de volt olyan ruha, amit szinte szárazon emeltem ki. A legnagyobb meglepetést viszont az jelentette, hogy mindössze 360.- forintba került ez a két és fél óra. Ennyiért akár naponta is moshatok. Mondjuk a késleltetett indítást csak akkor tudom majd használni, ha a kút megjavul, mert pillanatnyilag ha hosszabb ideig nem nyitjuk meg a csapot, akkor lelevegősödik és csak úgy tudunk vizet fakasztani, ha odakint megpumpáljuk. A múltkor is Tami kezet akart mosni, de alig csöpögött valami a csapból. Kiabálja nekem: „alig van víz… - ekkor tüsszentett egy óriásit -, de megoldottam, letüsszentettem a kezem”.

Hát ennyi ömlengést rég írtam egy háztartási eszközről, de most tényleg örülök neki, és remélem az örömöm jóval tovább tart, mint a garanciaidő.

Évforduló

Éppen két éve, hogy elindítottam a blogomat. Akkoriban még Antival együtt írtam, de nem sokkal később külön felületet béreltem, mert úgy éreztem én mindent megírok előle és jobb lesz, ha párhuzamosan fogalmazunk meg akár ugyanarról a dologról két különböző nézőpontból, szemszögből véleményt. Hogy ez nem jött be igazán, az nem az én hibám.

Kezdetben nem tudtam, mi lesz belőle, csak azt éreztem, hogy szeretném megosztani másokkal a véleményemet, a velem történt eseményeket, a hozzám tartozó érzéseket. Hogy mért blogolok? Tulajdonképpen saját magam megnyugtatására, kifejezésére kezdtem bele, illetve, hogy a fontosabb események, érzések megmaradjanak az utókor számára, netán derűt keltsek egy-két mondatommal. Nem érintek társadalmi jellegű kérdéseket, nem politizálok, nagy nyilvánosságra sem vágyom, csak éppen annyi szót írok le, amennyi számomra szükséges. Ez nem azért van, mert nem érdekel a környezetem, a városom, az országom, mert nem érintenek nap mint nap a különböző megszorító, többször értelmetlen intézkedések, de ezeket nálam sokkal jobban meg tudják fogalmazni mások, sokkal szívesebben olvasom ezeket az írásokat, mint hogy én írjam. Én inkább olyat írok, amit más nem tud.

Többnyire az érzéseimről beszélek, a szűkebb környezetem, a családom mindennapjairól, arról, ami az első helyen szerepel az életemben, a többi csak mellékes, még ha sokszor erősen befolyásol is.

Az olvasói mag maximum 10 emberből tevődik össze, de ezt nem keveslem, ezek közül is csak a felét tudom, hogy kicsoda, de nem is érdekel, maradjanak inkognitóban, ha úgy akarják, bár nem értek vele egyet, hisz egy nicknév sem fedné fel kilétüket. Én, ha rendszeres olvasója vagyok egy blognak, szeretem megszólítani az írót, hogy ne csak egy ipcím legyek a statisztikájában, hiszen azért olvasom, mert érzéseket vált ki belőlem, mért hallgassam el? Kevesen veszik a fáradtságot, hogy esetleg hozzászóljanak a bejegyzéseimhez, pedig nem hiszem, hogy nem alakul ki bennük valami érzés, valami, amit esetleg megoszthatna velem, akár mi legyen is az. Ezt az is cáfolja, hogy a véletlen látogatók többsége is tovább marad, mint az szükséges egy félrekattintás miatt, sőt néha felfedezem, hogy vissza is jön, de ezeket nem nevezem rendszeres látogatóknak, csak akik megszólítottak, vagy személyesen elmondták, hogy olvasnak. Nem tudom, hogy ez mért alakult így, pedig nem írok mindig annyira személyes posztot, de még akkor is inkább levelet küldenek, minthogy a megjegyzésre kattintsanak.

A fő csapásirány, amiért véletlenül hozzám látogatnak a sziámi cicák iránti vonzalom, de nagyon sokan póni és szamár képeket keresnek, vagy idézeteket, esetleg filmcímeket.

Álljon itt egy lista, hogy leginkább milyen keresőkifejezések után olvasnak bele a blogomba:

1. sziámi cica

2. vannak még csodák film

3. csirke kopasztó

4. aú

5. vajajja

6. Medve-tó

7. parajdi fürdő

8. szomorú szerelmes

Ezek pedig a legérdekesebb kifejezések, néha egész mondatok, melyek segítségével rám találtak, és amelyek nem mindig vagy csak szavanként, külön-külön posztban áll össze:

1. nevetve az igazat latin mondások

2. húsz kicsi bocs elindul és kezet mos

3. mit mondjunk el a szülőértekezleten?

4. szép szőrös fiatal lányok (???)

5. 1 évesen tud párzani a kecske

6. sajtból túró

7. cigány legény beleszeret egy magyar lányba

8. milyen legendák szólnak az ember és a barlangi medve találkozásáról?

Hát érdekes világ ez a blogolás.

Mindig ezek a fiúk!

Nem szoktam ennyire személyes dolgokról írni, mint azt most teszem, de mostanában sűrűn visszatérő és engem nagyon foglalkoztató gondolatokról van szó, és ha kiírom magamból, sokszor a megoldás is szem elé kerül, még ha nem is mindig feketén-fehéren.
Teli vagyok félelemmel. Mindig attól rettegek, hogy nem szeret a lányom. Főleg, mikor megbántom, mert valami rossz fát tesz a tűzre, és nekem kötelességem megbüntetni, megszidni, de legalábbis hangot adni nemtetszésemnek. Ilyenkor annyira rosszul érzem magam és elfog a kétségbeesés, hogy elveszítem a szeretetét, hogy nem lesz már az én kicsi lányom. Tudom, hogy eltúlzom, hogy nem ilyen egyoldalú a dolog, hisz sokkal több jót kap tőlem, mint rosszat (legalábbis remélem így érzi), mégis belülről emésztem magam emiatt. Egyszer valakitől hallottam, amikor megpofozta a gyerekét, hogy neki jobban fájt. Akkor ezt nem értettem, de anyaként most már nagyon is. Szerencsére pofont még nem kellett adnom, de a szóbeli fegyelmezés is ugyanúgy fáj, illetve nem is az, amit ki kell mondanom, hanem ahogy ő hallgatja, ahogy megéli, ahogy a szomorú őzike szemeivel néz és nem igazán tudom, mi játszódik le benne, mert ilyenkor nem beszél, hiába kérdezem. Úgy érzem egyre többször kell szidnom, mint ahogy szeretném és nem igazán tudom, hogy miként kerülhetném el. Biztos mások is így vannak ezzel, de nem ismerem a mások álláspontját, csak az enyémet. Azt érzem.

Az iskoláról elég nehezen tudom belőle kihúzni az információkat. Mesél ő, de konkrét dolgot nagyon keveset. Csak a végeredményt mondja el, de hogy miként jut el odáig, vagy mi az előzménye, arról már képtelen beszámolni. Mivel nincs támpontom, vagyis elég kevés, ezért kérdezni is nehéz.

Maszatosan

A múltkor beszélgettünk a tanító nénivel. Azt tudtam a lányomról, hogy mindig kiáll az igaza mellett, nem kell félteni, hogy szembeszálljon bárkivel, legyen az hasonló korosztály, vagy felnőtt. Engem már többször kijavított, mikor nem pontosan idéztem a szavait, hiába volt a lényege ugyanaz, kikérte magának, mert ő nem így mondta. Sosem haragudtam rá emiatt, sőt büszke voltam, hogy nem engedi, hogy akár kicsit is eltérjek az igazságtól, még ha többször kellemetlen helyzetbe is hozott. Azt viszont meglepve hallottam, hogy inkább fizikai konfliktusba keveredik az osztálytársaival, vagyis visszaüt, ha bántják. El sem tudtam képzelni.

Természetesen a fiúk, illetve három fiú áll az összetűzések hátterében. A kiváltó ok, amivel ennyire fel lehet dühíteni, hogy kiszedik a tornazsákjából a holmiját és szétdobálják. Ennek a tettnek mindig következménye lesz. Én sem hagynám szó nélkül, de én biztos hogy csak szó nélkül nem hagynám. Gondolom a lány kezdetben próbálta verbálisan elintézni az ügyet, de mivel nem volt eredménye, nem maradt más lehetősége, mint hogy nekimenjen, akár a nála erősebbnek is.

Ennek a tudásnak a fényében már könnyebb volt elbeszélgetnem a lányommal, és kiderült, hogy csak az ő holmiját piszkálják a fiúk, a többi lányét nem. Megvilágítottam előtte, hogy talán benne van valami hiba, hogy mindenkit békén hagynak, csak őt nem. Közösen elkezdtük keresni az okokat. Hamarosan meg is találtuk: a dühe. Az hajtja a srácokat, hogy látják, mennyire könnyen fel lehet bőszíteni. Azt tanácsoltam Taminak, hogy tegyen úgy, mint akit nem érdekel. Rándítsa meg a vállát, ha így könnyebb elhinnie, de ne adja alájuk a lovat, mert akkor sosem lesz vége a froclizásnak.

És megfogadta a tanácsom! Elővigyázatosságból még reggel kivettem a dresszét a tornazsákból, hogy legalább azt ne hajigálják szét. Kérdeztem délután a lányt, hogy ma mit találtak ki a fiúk? A krétatartóját vették el. És – kérdem kíváncsian – úgy tettél, ahogy tanácsoltam? Igen, nem törődtem velük, sőt még oda is nyújtottam a krétatartót, hadd vigyék. És mi lett a vége? Elvitték, de rögtön vissza is hozták.

Ébredés után

Ezt egy apró sikernek éltem meg, hogy bevált a terv, jól kitolt a fiúkkal, és talán a többi konfliktust is el tudja kerülni ezzel a hozzáállással, bár most már látom, hogy azért ez sem mindig jó. Más dolgokban nem biztos, hogy jó ha enged, inkább álljon ki az igaza mellett, de ő még nem tudja megítélni, hogy mi az amiben így, és mi az, amiben amúgy kell tennie. Nyilvánvaló, hogy számára már a holmija piszkálása is elég fontos volt, és erre bevált ez a terv, más esetben viszont másként kell viselkedni. Nem könnyű.

A tanító néni azt is elmesélte, hogy Tami inkább kivonja magát a foglalkozások alól. Ezt szomorúan hallottam, hiszen az lenne a lényege az iskolának, hogy ott tanuljon, okosodjon, ügyesedjen. Ezt csak úgy tudja elérni, ha figyel, és részt vesz az órákon, nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. A Waldorf iskola ezen munkálkodik, nem kényszerít senkit semmire, a tanár "csak" igyekszik rávezetni a gyereket, hogy magától akarjon tanulni és ezt nem szigorral, kötelező jelleggel próbálja elérni, hanem a kedvét igyekszik megnyerni, játékosan, észrevétlenül. Tami számára jelenleg a barátnő, a fecsegés fontosabb, mint a tanulás. Elmagyaráztam a lányomnak, hogy miért járunk iskolába, hogy nem kell lemondania barátnőről, a szórakozásról, csak a szünetre, vagy a délutáni napközire időzíteni. Úgy érzem megértette, de még nem nagyon tapasztalom az eredményt. Egyik nap sikerül, másik nap nem, de azért látom, hogy igyekszik.

Kiscicák

Épp hogy csak egy hetesek lettek a kis sziámik és máris kinyílt a csipájuk. Egyre többet mászkálnak, főleg egy nagyon aktív és a hangját is próbálgatja a fülsértés határáig erőltetni. Egyébként tündériek, Csiki nagyon szépen gondoskodik róluk, úgy lefogyott szegénykém, hogy a hasa lóg, van hogy egész nap mellettük fekszik, de azért már egyre többször sétál odakint. Ma még egy egeret is fogott, melyet folyékony formában majd a kicsik is megkóstolhatnak.

Állatkert

Antinak munkája lett volna vasárnap a fővárosban. Mivel a munka nem lett volna egész napos program, ezért úgy gondoltuk, hogy mi is elkísérjük, összekötjük a kellemest a hasznossal: végigjárjuk az állatkertet. Sajnos indulás előtt egy nappal lemondták a fuvart, de a gyereknek mégsem mondhattuk, hogy bocs, így az állatkerti séta is kútba esik, mert nagyon örült, mikor felvetettük az ötletet.

A szegedi Vadaspark után a budapesti állatkert nem jobb, csak más. Nagyobb és több állat van jelen, bár nem biztos, hogy nagyobb hely jut egy-egy fajnak. Nincs több pad, ahol le lehet pihenni, de amit mi igénybe vettünk, az vagy egy étteremre, vagy egy ház oldalára nézett. Nincs nagyobb választék a büfében, de az zárás előtt egy órával elfogy. Nincs nagyobb üveg a ketrecek oldalában, de azt benőtte a borostyán, hogy alig látni, ki lakik odabent.

A több állat viszont zavaró is lehet, ha nem szánunk rá egy egész napot, ami reggeltől estig tart. Mi csak dél után érkeztünk meg a fővárosba, és a Városligeten átsétálva jó pár játszóteret is érintettünk, ami szintén nem gyorsította lépteinket. Viszont itt tehettünk egy futurisztikus utazást, mikor megláttuk önmagunkat 20 év múlva.

Tami már ismerősként lépett be az elefántokkal övezett kapun, pedig csak háromszor járt itt, mégis ő mutatta nekünk az utat, mi merre van, persze biztos csak a játszótér helyét illetően volt, főleg, hogy több dolog máshová került legutóbbi látogatásunk óta.

Szeretem az állatokat és sajnálom is őket ilyen környezetben, de utóbbi érzésemet próbáltam elnyomni, csak az elefántoknál nem sikerült. Rajtuk nagyon látszik, hogy nem itt szeretnék leélni az életüket, de sok állatnak ez az utolsó mentsvára a kihalás elöl. A civilizált társadalom magával hozza azt a szörnyűséget, hogy nem törődik tágabb környezetével, csak a mikrovilágában érezze jól magát, hogy mi lesz az ivóvízzel, az állatokkal és növényekkel, hogy az unokájuk láthat-e még olyan élőlényeket, melyeket ő még igen, nem érdekli. Szó szerint maga alatt vágja a fát. És most nem beszélek az orvvadászokról, akik szándékosan tesznek kárt. Szerintem sokkal veszélyesebb a nemtörődöm ember, talán mert többen vannak. Már pedig akad lehetőség, hogy egy kicsi odafigyeléssel több hektárnyi erdőt megmentsünk, például a folyószámlát az interneten követjük nyomon, nem levélben, így az állatok élettere is megmaradna, de azzal, hogy nem öltünk magunkra krokodilbőr cipőt, vagy nercbundát egy-két állatfaj életét is megmenthetjük.

Az ilyen és ehhez hasonlatos gondolatokat félretéve próbáltam örülni a jelennek, hogy együtt van a család, hogy a lány élvezi az állatok, beleértve a szülei társaságát és egyszer sem panaszkodik, hogy fáradt, hogy haza akar menni.

Ilyen szellemben dobtunk almacsutkát a mosómedvének, hátha szokásához híven megmossa és befalatozza. Most nem tette. Aranyosan markolászta, tapogatta a mancsával, de nem volt éhes.

Nem úgy a tevék, akik nagyon szerették volna, ha Tami megkínálja őket kedvenc csemegéjükből, amit egy automatából lehetett előcsalogatni, viszont nem működött, a jó falat jól bent maradt, de úgy láttuk a korlát is ízlett neki. A nagy hasú kecskék is élvezték, hogy a gyerekek elkényeztetik simogatásukkal. A farkasok viszont most nem nyűgözték le a lányt, mint korábban. Folyton változik ez a gyerek, egyre nehezebb vele lépést tartani! Most inkább a jegesmedve és a fóka érdekelte.

Éppen elcsíptük utóbbi etetését. Nagyon látványos volt, ahogy forgott a medence szélén, vagy labdázott néhány falat hal reményében.

A lusta orángutánok még így is félelmetesnek hatottak, hogy az oldalukon fekve ejtőztek, épp csak annyira mozdulva meg, hogy egy-egy legyet elhessentsenek a hasukról. Túl emberiek voltak és ez engem kicsit megijesztett.

Felfedeztünk egy új fajt is! Nagyon barátságos, bárki megsimogathatja, de azért az erős rácsok nem véletlenül vannak felszerelve. Mindenevő, de főleg a másét szereti, legyen az szendvics vagy hot-dog, de a gyümölcsöt is kedveli, ha valaki jóízűen falatozza a közelében. Azóta senkit sem harapott meg, mióta kihullott elől két foga, de azért elég csúnyán tud nézni, ha nem vesznek neki valami ajándékot a boltból.

Négyből három

Csütörtökön reggel Csiki kicsit furcsán viselkedett. Nem szokott ennyire hízelegni, mint akkor, beéri, hogy kap enni és némi simogatást, de ezen a reggelen lépni sem lehetett tőle. Tamit már eléggé felidegesítette, hogy bármerre is ment, a macska a nyomában volt. Persze, kissé eltúlzott mérgelődés volt ez, inkább élvezte, csak nekem mutatta, hogy a macska miatt megy ilyen lassan a készülődés, hiszen így sokkal szórakoztatóbb volt az öltözés, mint az lenni szokott, hogy anya percenként noszogatja, hogy: öltözzél már!, még mindig nem vetted fel?, elkésünk! Végül már az asztal tetején húzta fel a nadrágját, hátha ott nyugta lesz a dörgölődő jószágtól, persze előre meg lehetett jósolni, hogy még a szekrény tetején sem lenne biztonságban.

Nem én vittem iskolába, úgyhogy még öt percre ledőltem és simogattam kedvencemet, hogy lenyugodjon. Kicsit abba is hagyta a nyávogást, ledőlt mellém és dorombolt. Aztán elmentem. Úgy egy óra múlva értem haza. Csiki szaladt elém a szobából. A látvány borzasztó volt, mert maga után vonszolta elsőszülöttét. Gyorsan bekísértem a dobozába, ahol azonnal elvégezte az utómunkálatokat, szerencsére az odakészített ollóra már nem volt szükség. Aztán ültem és simogattam, ennél többet nem tehettem. Mivel sokáig nem történt semmi, nekiláttam, hogy rendbe hozzam a hálószobát, mivel megint az ágyunkban indult be a szülés, de legalább nem éjszaka. Elkezdtem áthúzni az ágyneműt, majd mostam. Volt egy órám, mire jött a folytatás.

Mikor kipottyant a második cica már tudtam, mi tartott ilyen sokáig. Halva született szegényke. Még hagytam egy darabig, hadd nyalogassa, hátha magához tér, de perceken keresztül nem mozdult, nem lélegzett. Nagyon sajnáltam, de muszáj volt eltüntetnem.

Ezek után, de fogalmam sincs miért, Csiki mindenáron az alomban akarta folytatni a szülést. Az első cicát is vitte oda, hogy együtt legyenek. Alig bírtam "lebeszélni", hogy ez így nem lesz jó, mégsem a mellékhelységben kéne ezt megejteni. Nagy nehezen sikerült visszaterelnem a szülődobozába, bár beletelt egy órába. Szerintem csak azért engedett, mert jöttek az újabb fájások. A harmadik cica olyan sárga volt, hogy azt gondoltam mégsem sziámik lesznek, de a gondos mosdatás után ez is szépen kifehéredett. A negyedik pedig már gond nélkül kicsusszant, szinte észre sem vettem.

Úgy látszik négy cica fér el a pocakjában, amiből csak három marad. Talán jobb is így, hogy nem két hónap múltán pusztul el, mint a múltkor. Hófehér mind, ahogy lennie kell és elég élénkek, nem is túl picik, szépen szopnak mindnyájan, remélem mind megmarad.

Huncut is végre magához tért, már nem viselkedik olyan ellenszenvesen velünk, mint korábban, bár egy darabig jobban érezte magát a kerítésen kívül, de most már újra a mi cicánk.

Huncut

Huncut múlthét vasárnapján nem jött haza. Hiába hívogattuk este, hogy ideje lenne lefeküdni, a füle botját sem mozgatta. Kétségbe azért nem estünk, hiszen máskor is előfordult, hogy kimaradt. Jobb dolga is akad, mint engedelmeskedni aggódó gazdáinak, akik nem ismerik az éjszakai életet a macskák szemével.

Bevett szokás, hogy éjszakára és ha nem vagyunk itthon, akkor bezárjuk a macskákat. Így ha nem tartózkodunk otthon nem kell türelmetlenül nyávogniuk, ha be akarnak jönni, hiszen bent vannak. Csiki sosem megy ki a kertből, megelégszik a nem túl kicsi, de nem is óriási, kerítéssel övezett birtokkal, mely biztonságot nyújt kóbor ebek és rosszindulatú emberek ellen. Bogarászik, hűsöl vagy napozik, fára mászik, nyulazik, szóval van lehetőség egy macska számára is. Huncut is sokszor csatlakozik hozzá, de inkább útra kel. Nem mehet túl messzire, mivel hívásra két percen belül itthon van, kivéve, amikor nem. Olyankor először az utat nézem, nem ütötte-e el valami, aztán megcsörgetem a dobozát, amiben szerinte a kedvenc tápja van, de én már kicseréltem kavicsra és ha ez sem válik be, akkor marad kint. Ilyenkor legtöbbször, mikor hazaérünk, rohan elénk, vagy a teraszon vár minket.

Most viszont bármit tettem, nem jött haza. Vége lett a hétfőnek és kezdődött a kedd. Eltelt a szerda és csütörtökön sem jött meg. Anti plakátokat gyártott, hátha a környékbeliek látták és vannak olyan figyelmesek, hogy szólnak. Már amennyiben nem zárták be direkt, vagy vitték messzire. Sajnos inkább ez az eshetőség állt fenn, hisz egy kutya sem ül 5 napig a fa alatt, hogy lejöjjön a cicus és a macska sem marad odakint szakadó esőben, ha fedél alá is jöhetne.

Pénteken, alig hogy hazaértünk Tamival, csöngettek. Ahogy közeledtem a kapuhoz, látom, hogy a kapuban álló férfinek dudorodik a pulóvere. Egyből tudtam, hogy a mi macskánk lapul alatta. Igazam lett. Az út túloldaláról a szomszédunk hozta. Kérdem a manuszt, hol találta? Hát tulajdonképpen nála volt és nem akart elmenni. Nyitva hagyta az ajtót, jöhetett-mehetett, de inkább maradni akart. Nem tudta, hogy nekünk ilyen jószágaink vannak, csak a plakáton látta meg és azonnal hozta. Minden szavát kétkedéssel fogadtam, hisz kizártnak tartom, hogy a saját macskánk, akit felneveltünk, olyan hűtlen kutya legyen, hogy a szembe házból ne jöjjön haza, amikor hallja, hogy kétségbeesett hangon hívjuk? Biztos voltam benne, hogy bezárta, főleg, mikor tizedjére mondta, hogy ne haragudjak. Alig akart távozni, lehet, hogy jutalomra várt, de mivel nem voltak tiszták a körülmények, eszembe sem jutott, hogy pénzt adjak neki. Még jó, hogy nem váltságdíjat követelt a macskánkért. Még ezt is kinézem belőle. Ez a szomszéd nem a jól öltözött, értelmes fajtából való, kicsit ittas is volt, nem akartam vele vitatkozni, annál jobban örültem a macskánknak, aki azonnal birtokba vette a kertet, összecsókolózott Csikivel, de nem dorombolt, nem engedte, hogy megsimogassam, búskomor volt és fáradtnak tűnt.

Éjszakára már nem tudtuk bent tartani, miután a fürdőszoba ablakán kúszott kifelé, inkább kiengedtem az ajtón. Jó, akkor menjél. Egész éjszaka úgy aludtam, mint egy nyúl és hajnal 3 körül meghallottam, hogy nyávog. Gyorsan beengedtem. Lefeküdt és azonnal elaludt. Eddig sem voltunk túl jó viszonyban, inkább Antit és Tamit szerette ez a macska, de most őket is kerüli.

Azt hittem, hogy vissza fog menni a szomszédhoz, megsértettük az önérzetét valamivel, hiszen a sziámik sértődékenyek, számos emberi tulajdonsággal rendelkeznek. Nem lehet őket lekenyerezni, és még bosszút is képesek állni.

Nagyon rosszul esett, hogy így viselkedik. Azóta eltelt már pár nap, jön-megy, nem marad egy helyen sokáig, de estére mindig hazajön.

Pedig korábban milyen jókat játszott együtt Csikivel. Látszott rajta, hogy boldog, jól érzi magát velünk, és most teljesen megváltozott, mintha nem is Huncut lenne. Csiki pocakjában szépen fejlődnek a kiscicák, már amennyire ezt meg tudom állapítani a kezemmel, amikor a hasára teszem. Olyan hancúrozás folyik odabent, mintha vízipólóznának és egy pillanatra sem állnak le.