Egyébként Tami mostanában minden reggel felhúz, ez alól a mai sem volt kivétel. Akármikor keltem, ő még lustálkodni szeretne, nekem meg mindig rohannom kell, hogy elintézzek ezt-azt, ráadásul én is mindig az utolsó pillanatra hagyom a felkelést. Tegnap viszont jobb lett volna, ha nem érek oda, bár így is elkéstem, de amit utána mondtak, anélkül el tudtam volna képzelni a napomat, jobban. Kezdem irigyelni a struccot, vagy a struccként viselkedő embereket, hogy homokba dugják a fejüket, és azt hiszik, minden problémájuk megoldódik, nem látják az őket körül vevő veszélyeket, és őket sem látják - gondolják. Csak az a baj, hogy egy idő után muszáj előbújni és akkor jöhet az arcul csapás. Arról a közhelyről már nem is szólva, hogy egy csukott ajtó nem csak a rosszat, hanem a jót is kizárja.
A legnagyobb bajom az egésszel, hogy igazságtalan. Sosem tűrtem az igazságtalanságot, már a gimnáziumban is meggyűlt vele a bajom, mikor a tanárok ok nélkül piszkáltak, sosem tudtam ilyen helyzetben befogni a számat, nem én voltam az, aki lapít és várja, hogy vége legyen a lelkifröccsnek, hanem kikeltem magamból és fennhangon előadtam a védőbeszédemet és ebben az sem gátolt meg, hogy az év végi jegyem bánta. Ráadásul akkoriban még nem tanultam meg magázva kiabálni, úgyhogy letegeztem még az igazgatót is. Ma már tudok ágálni az igazamért magázva is. Érett lettem. Ám most tehetetlen vagyok, mert tudtommal nem követtem el semmi olyat, amivel ezt érdemlem és mégis.
A legdühítőbb állapot, mikor két rossz közül lehet csak választani. Hogy döntsem el, hogy melyik rosszabb a jobb? Szinte ugyanannyi esélye van az egyik bal sikerének, mint a másiknak, fordítva ugyanúgy, dönteni pedig mindenképpen kell, mert ha nem, akkor az a baj.
A válaszok keresése sem túl egyszerű. Hiába kérdezek és kérdezek, a felelet netán egy vállrándítás, jobb esetben homályos magyarázkodás. Senki sem tudja az okát, sőt, meg vannak győződve, hogy így ez nem is lehetséges, mégis. Én pedig tapogatózhatok a sötétben a villanykapcsoló után, de lehet, hogy a konnektorba nyúlok.
Másokról lepereg az egyén baja, mi köze hozzá – fordul meg a fejében, majd az, hogy de jó, hogy semmi köze hozzá, vagy ha van is hozzá egy kicsi, annak örül, hogy nem vele történik meg. Mi is hányszor néztük már végig Kína utolsó tartományában a földrengés áldozatainak tenyerükbe rejtett, kétségbeesett arcát, vagy a romba dőlt házakat, hogy hányan maradtak fedél és élelem nélkül, majd kikapcsoltuk a tv-t és ettük tovább a paprikás krumplit.
A múltkor Taminak meséltem az éhező gyerekekről, hogy ő milyen szerencsés, hogy van mit ennie. Erre könnybe lábadt szemmel közli, hogy ha nem lenne mit ennünk, ő akkor megenné még a spenótot is. Más alkalommal, mikor szempillát talált a pólóján és eljátszottuk, hogy gondoljon mindenki valamire, ő nyert. Elmondjam, mit kívántam? – kérdezte. Hát persze – feleltem. Azt, hogy ne haljon meg senki.
Nem azt mondom, hogy az én lányom egy szamaritánus, és már 5 évesen egy afrikai misszióban lenne a helye, mert többnyire a saját önző dolgai jutnak eszébe, például, hogy szaladgáljon egy hópárduc a kertben, aki a tenyeréből eszik (és nem a tenyerét), és mindig bújócskázik, fogócskázik vele, amikor csak ő akarja. Előbbiek a ritka pillanatok, de ugyanannyira fontosak és a furcsa az, hogy nem én adom a szájába a szavakat, sosem mondtam ilyeneket, persze a gyermeki antenna nagyon érzékenyen működik, a ki nem mondott gondolatokat is megérzi és lefordítja a saját nyelvére.
Az ember nem szívesen tesz kockára olyan dolgokat, melyekre netán büszke, amit már egyszer fáradtságos munkával elért és kivívott. Nem szeretne annyira megváltozni, amitől az önbecsülése a béka segge alá kerülne és mások szemében látott szánalom vagy undor szikrája benne lobbanna lángra.
Ha valami jó, nem szabad elrontani, de ha már nem olyan jó, akkor is mérlegelni kell, hogy biztosan jobbá lehet-e tenni, vagy csak rosszabb lesz, ha próbálkozunk, és akkor maradjon inkább a már nem olyan jó.
Így filozofálgattam, míg lábaim el nem vittek egy áruházba, ahol bánatomat vásárlásba fojthattam és elkölthettem egy csomó pénzt olyan huncutságokra, mint sapka, zokni, egy pár 32-es csizma, amitől ugyan nem lettem jobban, de aminek Tami nagyon örült. Azonnal színes patájú lónak képzelte magát a szivárványszínű zoknikban és nekem az volt a feladatom, hogy becsméreljem a kevésbé színeset, ezzel arra ösztönözve, hogy felvegye a másikat.
Egy anya nem engedheti meg magának, hogy túl sokáig marcangolja az önsajnálat, mert aztán hazajön és gyermeke mit sem sejtve a fülébe súgja, hogy mennyire szereti és játsszon vele. És akkor játsszunk és szeretünk együtt.
Na meg homokba dugjuk a fejünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése