Vallomás

Egész életemben menekültem magam és mások elöl, nem találtam a helyem az emberek között, az a kevés, aki igazán meg akart ismerni, őket meg én nem akartam annyira. Különc voltam és normális akartam lenni, de a hétköznapi emberek egyszerűen nem értettek meg, kivetettek magukból, az őrültek pedig túl középszerűnek tituláltak ahhoz, hogy komolyan vegyenek. Minden erőmmel be akartam illeszkedni, olyan lenni, aki nem lóg ki a sorból, de jutalmam csak csalódás lett. Aztán döntöttem. Úgy sem bírok kibújni a bőrömből, inkább elhatározom, hogy nem hagyom magam, sodródok az árral, nem érdekel semmi és senki, csak az, hogy jól érezzem magam, minden kötöttség nélkül.
A mának éltem, az sem rettentett el, ha holnap meghalok, „behúzott szárnyakkal zuhantam”, őrültebbnél őrültebb dolgokkal hívtam fel magamra a figyelmet, amit pedig nem is akartam. Nem volt bennem bizonyítási kényszer, nem állt szándékomban megfelelni senkinek. Nem volt fontos semmi sem, már túl voltam az önsajnálaton, a kétségbeesett „nekem semmi sem sikerül” frázisokon. Szerettem volna mindent kipróbálni, biztos azért is, mert mindent nem lehetett, az még jobb volt, ha veszélyes, amit kitalálok és tudtam, hogy ezeket egyedül kell véghez vinnem, nincs még egy olyan őrült, aki velem együtt ugorjon a mélybe, aki az én hóbortos, céltalan és meggondolatlan ötleteimben támogatna. Voltak életveszélyes pillanataim, de mentségemre legyen mondva, mindig csak saját magamat sodortam bajba, senkit sem rántottam magammal.
Aztán jött valaki, akinek a „világa nem volt messze az enyémtől”, aki azzal együtt, hogy még élvezte is a bolondságaimat, partner volt benne és nem nézett agyament fruskának. Még valami aggódó pillantást is véltem felfedezni a tekintetében. Engem féltett és ez meghatott és óvatosságra intett. Aki többet akart belőlem a felszínnél, akinek nem csak a külsőm tetszett meg. Ez meglepett. Nem hittem, hogy valaki megért, mikor sokszor én sem értem magamat. Nem tudtam elképzelni, hogy a mélyembe akar látni, és mikor beengedem, akkor sem menekül el, hanem maradna, tetszik neki, amit ott lel, és mielőtt végérvényesen befészkelné magát a szívembe, az agyamba, olyan puhává és biztonságossá teszi a helyet, hogy nélküle már olyan sivár lenne, mint egy minden kényelmet kielégítő jacuzzi, masszírozó fejekkel és pezsgőfürdővel, csak épp víz nélkül.
Nem kellett elbújnom, mikor rossz kedvem volt, elsírhattam a bánatom és ő átkarolt, megnyugtatott. Nem kellett visszafojtanom a dühömet, mikor valami vagy valaki felbosszantott, ő végighallgatott és segített elfogadnom a megmásíthatatlant. Nem volt szükség, hogy kinevessem saját magam, mert ő itt volt, és velem kacagott.
Furcsa érzés volt, hogy ez a valaki elfogad és a hibáimmal együtt fogad el. Nem akar megváltoztatni, hagyja, hogy szabadon éljek a saját korlátaim között, és nem tesz még több lécet a kerítésembe, ami már egyébként is körbevesz, hanem inkább bontogatja a fáradtságos munkával, hosszú évek alatt felállított deszkákat, és tiszteletben tartja azt a picinyke magánszférát, amit kérek, és ami rendelkezésemre állhat ebben a szűk térben.
Furcsa volt, hogy ez a valaki nekem is tetszik, én is vonzódom hozzá, hogy kölcsönös az érzés. Sokáig nem is akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet a romantikus regények lapjain kívül, ráadásul velem, éberen. Nekem tovább tartott, mint neki, míg elhittem, és ő kitartott, nem siettetett. Kiállta a próbát.
Imádom, hogy ő az első olyan férfi az életemben (nem mintha olyan sokan lettek volna), akiben száz százalékosan megbízom. Nyugodtan nyitva tarthatom a fiókom, melyben a Naplóm lapul (mert hogy a nyilvánosságra szánt gondolatok mellett, van egy titkos életem is – Ikrek vagyok, vagy mi a szösz), és az sem idegesít, ha néha kotorászik benne. Tudom, hogy sosem olvasná el. Azt hiszem benne sokkal jobban megbízom, mint saját magamban.
Az embernek vannak olyan gondolatai, melyek csak az övéi, ha a fogát húznák, akkor sem mondaná el – különben a fogorvosok lennének minden titkok tudói -, mégis jólesik, hogy érdeklődik, kíváncsi rá, hogy mi foglalkoztat. A figyelem, ami belőle árad, amit senkinél sem tapasztaltam korábban.
Imádom, hogy szinte minden helyzetben meg tud nevettetni, még amikor azt hiszem, hogy a világ minden baja az én nyakamba zúdul, mint egy elszakadt madzagú fregoli, a pozitív hozzáállása a dolgokhoz, amire én alkatilag képtelen vagyok, ha pedig erőltetem, senki sem hiszi el nekem, azonnal lebukom, mert hazudni – főleg számomra fontos embereknek – nem tudok.
És nem csak akkor szeret, mikor jókedvem van, és harsányan beleüvöltök a világba, hogy milyen boldog vagyok és a világon a legszerencsésebb. És nem csak akkor szeret, mikor kedves vagyok hozzá, vagy összebújunk az ágyban. Akkor is szeret, mikor legszívesebben a falba verném a fejem, vagy másét, akkor is, amikor szeretném kiszedni a zongorán az összes fekete billentyűt.
Hiába követtem el hibákat, ő mindig megbocsátott. Hiába bántottam meg, ő még akkor sem neheztelt rám. Sokszor könyörögtem neki, hogy igen is haragudjon, mert megérdemlem. Nem tette. Nem tudta. Mert szeret. Én sem bírok sokáig orrolni rá, hiába nem szeretem a hibáit, elfogadom velük együtt, mert halálra unnám magam egy tökéletes ember társaságában, ráadásul a tökéletesnek is van egy hibája, a legnagyobb, hogy tökéletes.
Ma már félelemmel tölt el egy-két meggondolatlan gondolatom, már hamarabb jut eszembe a következmény, mint maga az ötlet, már lúdbőrös lesz a hátam, ha csak átvillan az agyamon néhány – korábban természetesnek vett - eszement eszme. Minél jobban viaskodom ellene, annál sűrűbben fog el a kétségbeesés, hogy mi lenne, ha soha többé nem láthatnám, és képes vagyok már ennyitől is sírva fakadni, mert szeretnék még nagyon sokáig vele maradni.

Egyszerűen szeretem és nincs több mentségem, hogy ezért vagyok vele 13 éve.