Nem az én napom

Ismételgethetném a címet sokáig, akkor sem lenne jobb a mai napom, sőt önszuggesztióval még pocsékabbá tehetem, és ami még bosszantóbb, hogy koránt sincs vége, kétségbeesett arccal gondolok arra, hogy vajon még milyen eszement dolgokat követhetek el.
Ott kezdődött, hogy én a büszke irodalmár, pár soros megjegyzést fűztem egy kedves barátomnak a blogjára és olyan nyelvtani szarvashibát vétettem, melyet nem is tudom mikor, és erre csak akkor jöttem rá, mikor már elküldtem az irományomat. Természetesen Anti azonnal értesült az esetről, akkor sem tudok hallgatni, amikor arany, és azóta folyton folyvást hallgathatom az ominózus bakiból kreált megjegyzéseit, ha van értelme, ha nincs. Többnyire nincs. Mentségemre legyen mondva, hogy egy következő megjegyzésben elnézést kértem a blogírótól, de ez mit sem enyhít szégyenérzetemen.
Aztán jött az újabb csapás. Délelőtt felhívott Tami egyik pajtásának az anyukája, hogy vigyem már haza az ő gyerekét is az óvodából, ebéd után, mert fogorvoshoz kell mennie, nem bír érte menni. Ez máskor is megtörtént, nem lakunk messze egymástól és jó, ha lehet számítani valakire, amikor végképp nincs más megoldás. Hát én mentem is az óvodába, de csak az én porontyommal távoztam, szegény Enikőt jól ott felejtettem. Rá tíz percre megcsörrent a telefonom, amely telefon van olyan jó, hogy kiírja a hívó fél nevét, így azonnal tudtam, hogy ki keres, és idegpályáim gyors kapcsolódása révén, hamar rájöttem arra is, hogy vajon miért hív. Félve vettem fel a készüléket és köszönés helyett sűrű bocsánatkérésekkel kezdtem, majd folytattam a beszélgetést. Őt az óvodából értesítették, hogy Enikő ott felejtődött. Felajánlottam, hogy visszamegyek a gyerekért, de erre – érthető okokból - már nem tartott igényt, különben is már túl volt a fogröntgenen, úgyhogy elindult.
Hogy még azért ne legyek annyira nyugodt, lányom közölte, hogy ma felköszöntötték az egyik óvó nénijét, névnapja alkalmából. Azonnal a homlokomra csaptam, csak nem elég nagyot, ugyanis nekem már tegnap eszembe jutott, hogy egyetlen Katalin barátnőmet felköszöntsem, legalább egy sms-sel, de odáig már nem tellett az aktivitásomból, hogy el is küldjem a szöveges üzenetet. Most megkésve, újabb bocsánatkérések és jókívánságok közepette pótolhatom, mert tudtommal nem olvassa a blogomat, sőt azt sem tudom, hogy ki olvassa? Azt látom, hogy hányan és honnan, de senki sem fedi fel kilétét, leszámítva azokat, akiknek én hívtam fel a figyelmét.
Ahogy most érzem magam legszívesebben én is az inkognitó álarcába burkolóznék.
Tami viszont be tudja aranyozni a napomat, például mikor Anti diadalittas tekintettel lóbál egy csokit a szeme előtt, és a lány kijelenti, hogy ma már elég édességet evett, vagy egy doboznyi teknősbéka-formát ölt.