Minap Tamival játszottunk a házban. Nagy hanggal voltunk, mégis meghallottam, hogy valaki egész közel azt kiáltja: hahó. Kicsit megijedtem. Túl közel volt a hang ahhoz, hogy a szomszédból, vagy az utcáról jöjjön. Óvatosan kimentem a teraszra és akkor a ház mögül előjött egy idősebb férfi. Látásból már ismertem, egyszer-kétszer beszéltem is vele, egyből tudtam, hogy Antit keresi, de hogy kerül a kapun belülre? Ijedtségemet düh váltotta fel. Kérdem tőle, hogy mit keres itt? Ő csöngetett – felelte. Nem érdekel, hogy csöngetett, hogy képzeli, hogy bejön, ha nem hívják be? Erre már csak hebegett-habogott. A csöngőnk olyan, hogy csak akkor szól, ha ahhoz van kedve. Hát most nem szólt, de akkor is, mi van, ha tusolok, altatom a gyereket, kártyavárat építek, vagy egyszerűen nem akarom beengedni? Az volt a probléma, hogy Anti nem sokkal korábban távozott itthonról és én még nem mentem ki a kapuhoz, hogy rendesen bezárjam. Ezt a hibát még egyszer nem fogom elkövetni.
Jártam már hasonlóképpen máskor is. Akkor albérletben laktunk. Mindig olyan lakást választottunk, ahonnan a macska is könnyedén ki tud menni az udvarra, tehát földszinteset, lehetőleg erkélyeset. Volt, hogy magasföldszinten laktunk. A vaskorlátos erkélyről ugrott le mindig a macsek. Hogy könnyebben vissza tudjon jönni egy vékony falécet tettünk neki a földtől a balkonig. Ennek ellenére minden reggel arra ébredtünk, hogy berezonál a korlát, szegény feje nagyot koppant a rácsban. Mire elköltöztünk alig maradt körme, mert a betonaljú erkélyben nehezen bírt megkapaszkodni, csak karistolta, nem egyszer vissza is pottyant.
Csak egy olyan albérletünk volt, ahol nem lehetett kiengedni, mert egy forgalmas kereszteződésben a harmadikon laktunk. Szegénykét esténként a lépcsőházban sétáltattuk. A gangon úgy rohangált, hogy nem győztem utánaszaladni. Aztán levittük a parkolóba és figyeltük, hogy el ne kószáljon. Nem is ment sehová, sőt! A macskák akár két órát is képesek egy helyben, mozdulatlanul üldögélni. Akár egy autó alatt is. Az ember erre nem képes, még ha a macska gazdája, akkor sem. Mikor benyúltunk érte a rejtekhelyére, fújt és karmolt.
Utolsó albérletünkben több évig laktunk, pedig borzasztó komor, barátságtalan és számunkra túl nagy is volt. A macska viszont remekül érezte magát, az erkélyről csak lelépett a virágoskertbe és onnan már mehetett is a magánházak macskás-egeres udvaraiba, és tyúkóljaiba, mert sokszor olyan büdös csirke szaga volt, hogy kétség sem fért hozzá, merre járt.
Egyik fülledt nyári este a konyhában „sütkéreztem”. Egyedül voltam. A gőzölgő ételektől egyre melegebb lett. Kinyitottam a hatalmas konyhaablakot, de így sem hűltem le, úgyhogy félmeztelenre vetkőztem. Azt hittem, otthon vagyok. Hogy senki sem lát. Az ablakon ronda sötétzöld szúnyogháló volt csupán, a függönyt is elhúztam, hogy jobban áradjon be a levegő. Ha bent égett a villany, nem lehetett kilátni rajta, viszont befelé annál tisztábban. Az erkélyajtó is nyitva volt, ott is csak a szúnyoghálót akasztottam be.
Mikor már el is mosogattam, zajt hallottam a balkon felöl. Nagyon megrémültem. Magam elé kaptam a pólóm, másik kezembe a legnagyobb fakanalat fogtam, lassan megközelítettem az ajtót és elhúztam a függönyt. Éppen egy fiatal srác emelte be az egyik lábát a korláton. Megragadtam az üvegajtót és mielőtt bevágtam volna, ráordítottam, hogy takarodjon innen. Picit felém fordította a fejét, várt egy-két másodpercet, gondolom azon elmélkedett, hogy a másik lábát tegye az egyik mellé, vagy az egyiket húzza vissza a másikhoz. Szerencsére a számomra kedvezőbb megoldást választotta, és olyan lassan poroszkált el a ház mellett, mint aki csak a kutyáját sétáltatja.
Még ma is emlékszem az arcára, a hajára, a piros, susogós nadrágjára és fehér izomtrikójára. Azonnal kihívtam a rendőröket, hogy keressék meg, de mivel nem azonnal jöttek ki, hiába is adtam róla személyleírást, még ha nem gyorsította fel a lépéseit, akkor is árkon-bokron túl járhatott.
Szóval azóta nem szeretem, ha rám akarják törni az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése