Halottak napja

Van egy-két rokonom a temetőben, de nem szoktam kijárni hozzájuk, még halottak napján sem. Lehet, hogy ez nem szép tőlem, de valahogy nem érzem szükségét. Gyerekkoromban sokszor elkísértem anyukámat a nagymamája sírjához, ma már meg sem találnám. Szerencsés vagyok, hogy nem sok elhunyt ismerősöm költözött az örök vadászmezőkre, de szívesebben gondolok úgy rájuk, amikor még éltek.
Apai nagyapám volt az első, aki számomra kilépett az élők sorából. Még nagyon gyerek voltam, mikor elhunyt és közös emlékeink egyáltalán nincsenek. Féltem tőle. Falun laktak egy öreg házban, mely egybe volt építve az istállóval, ahol tehenek, disznók, tán még egy ló is volt. Arra emlékszem, hogy mikor elmentünk hozzájuk, mindig az ágy szélén ült, fekete kalapban, görbe végű botjára támaszkodva, amivel sokszor hadonászott. A konyhában volt a rezidenciája az étkezőasztal és a kályha között. Sosem értettem, hogy mit beszél, csak forgatta a szavakat a nyelvével, talán ő sem tudta, mit akar mondani. A hanghordozása viszont nagyon is megmaradt bennem. Félelmetes volt. Bármit is mondott, akármilyen halkan, úgy hallottam, mintha szitkokat szórna, fenyegetőzne, még mikor nevetett, akkor is kiérződött belőle egyfajta szemrehányás. Hideg, szúrós szeme megfagyasztotta maga körül a levegőt, olyan volt, mint egy szellem, akinek semmi kapcsolata a valósággal. Nekem úgy tűnt, mintha már életében meghalt volna.
A temetetésén sokáig nyitva volt a koporsója, de hiába unszoltak, nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem. Inkább próbáltam minél mélyebben a sarokba húzódni. A halotti tor viszont nagy jókedvben telt, ami még visszatetszőbb volt számomra.
Apai nagyanyám sem került közel hozzám. A szobája a konyhából nyílt. Kíváncsiságból mindig belopóztam, mikor egyedül maradtam, pedig nem szerettem ott lenni. Hideg volt bent, a pici kályhában sosem lobogott tűz, és áporodott bűz terjengett, ami naftalinnal keveredett. Régi, ormótlan szekrény állt a fal mellett, melynek ha kinyitottam az ajtaját, élesen nyikorgott, meghűlt bennem a vér. Amiért mégis bemerészkedtem ebbe a szobába, az a fésülködőasztal volt. Három óriási tükre – jobbról, balról és középen - nagyon tetszett, különböző szögekbe állítgattam és nézegettem magam benne. A falakon régi, megsárgult fekete-fehér, vagy utólag színezett fotók lógtak, az éjjeliszekrényen egy agyonolvasott Biblia. Mamám tekintetében ritkán láttam szeretetet. Hideg kék volt a szeme, és ravasz, ahogy a fejkendője alól kukucskált. Általában a falusi búcsúk alkalmából mentünk el hozzá és mindig dugdosta a gyerekek zsebébe a papír húszast, ötvenest, nem ritkán százast is. Nem szívesen érintettem meg ezeket a bankókat, mert ugyanolyan szaguk volt, mint neki és a szobájának, de nagyon szerettem felülni a körhintára, vagy similabdát venni, ami túl gyorsan tönkrement.
Anyai dédapámat nem ismertem, amit nagyon sajnálok, mert édesanyám azt mesélte, hogy rendkívüli ember volt. Becsületes, tartása egyenes, egy világutazó és nagyon szerette a gyerekeit. Gyerekkoromban, a képzeletemben még inkább kiszíneztem: ő volt a megmentőm, mikor valami sérelem ért. Mindig igazat adott nekem, mindig megvigasztalt és mindig tudta, hogy mit kell mondani.
Dédmamám viszont élénken él az emlékezetemben, és nagyon bánom, hogy gyerekként nem faggattam ki a fiatalságáról és mindenről, amit tudott és tapasztalt, hisz nagyon izgalmas, hosszú életet élt. Akinek gazdag a gyermekkora, sohasem lesz szegény felnőttként sem. Molfettában született, a századfordulón. Mikor az édesanyja meghalt, Romániába költözött a nagynénjéhez. Ott ismerkedett meg a férjével, aki vasutas volt. Sokáig egy vagonban laktak, a sínek mellett. Nanyika kívánsága az volt, hogy még egyszer elmehessen Romániába. Már nem emlékszem melyik városba vittük a bátyámmal, de arra igen, hogy sokat ücsörgött, merengett különböző padokon az emlékeibe mélyedve, szomorúan.
Nagyon szerette a Képes Újságot és a Nők Lapját. Hegyekben állt a szobájában, a végén már annyi volt, hogy nem is vettek újat, egyszerűen elölről kezdte az olvasásukat, mert már úgysem emlékezett a korábbi kiadványokra. Én is szerettem nézegetni benne a képeket, főleg a Képes Újság utolsó oldalát, ahol mindig valami érdekesség volt. Sokat ücsörögtem nála, szótlanul, vagy hallgatva a meséket, melyeket felolvasott nekem a lapokból, közben savanyú cukrot szopogatott, amivel engem is mindig megkínált. Hát nem volt a kedvencem, de elfogadtam, majd észrevétlenül a zsebembe süllyesztettem.
92 évesen aludt el végleg, szinte együtt halt meg a karosszékével, melyből az utolsó évben már alig állt föl. Együtt öregedtek meg, a fotel lába kibicsaklott, karja recsegett. A halála előtti órákban, ha kérdeztünk tőle valamit, mindig más nyelven válaszolt, hol románul, hol németül, olaszul vagy magyarul.
Az ajtófélfának támaszkodva figyeltem, mikor a mentősök hordágyon kivitték a szobából. Nem sírtam. Inkább valami mély, megmagyarázhatatlan megnyugvás töltött el, mint szomorúság és nem értettem, hogy mamám, miért dühös, amikor annyira csöndben távozott az élők sorából, mint egy grófnő. Nevéhez méltóan, hisz így is hívták: Angela Contessi.