Melyik rosszabb a jobb?

Ma igen korán keltem, ami a tegnapnak köszönhető lelkiállapotomból eredeztethető és a macskának, akinek 05.45-kor jutott eszébe, hogy felkeltsen, mert sürgős dolga akadt odakint. Még forgolódtam az ágyban egy órát, de aztán nem bírtam tovább, felkeltem. Hogy elüssem az időt, és ne zavarjam túlságosan a családom, felsepertem a teraszt, kivittem a szemetet és bekészítettem a kazánt.
Egyébként Tami mostanában minden reggel felhúz, ez alól a mai sem volt kivétel. Akármikor keltem, ő még lustálkodni szeretne, nekem meg mindig rohannom kell, hogy elintézzek ezt-azt, ráadásul én is mindig az utolsó pillanatra hagyom a felkelést. Tegnap viszont jobb lett volna, ha nem érek oda, bár így is elkéstem, de amit utána mondtak, anélkül el tudtam volna képzelni a napomat, jobban. Kezdem irigyelni a struccot, vagy a struccként viselkedő embereket, hogy homokba dugják a fejüket, és azt hiszik, minden problémájuk megoldódik, nem látják az őket körül vevő veszélyeket, és őket sem látják - gondolják. Csak az a baj, hogy egy idő után muszáj előbújni és akkor jöhet az arcul csapás. Arról a közhelyről már nem is szólva, hogy egy csukott ajtó nem csak a rosszat, hanem a jót is kizárja.
A legnagyobb bajom az egésszel, hogy igazságtalan. Sosem tűrtem az igazságtalanságot, már a gimnáziumban is meggyűlt vele a bajom, mikor a tanárok ok nélkül piszkáltak, sosem tudtam ilyen helyzetben befogni a számat, nem én voltam az, aki lapít és várja, hogy vége legyen a lelkifröccsnek, hanem kikeltem magamból és fennhangon előadtam a védőbeszédemet és ebben az sem gátolt meg, hogy az év végi jegyem bánta. Ráadásul akkoriban még nem tanultam meg magázva kiabálni, úgyhogy letegeztem még az igazgatót is. Ma már tudok ágálni az igazamért magázva is. Érett lettem. Ám most tehetetlen vagyok, mert tudtommal nem követtem el semmi olyat, amivel ezt érdemlem és mégis.
A legdühítőbb állapot, mikor két rossz közül lehet csak választani. Hogy döntsem el, hogy melyik rosszabb a jobb? Szinte ugyanannyi esélye van az egyik bal sikerének, mint a másiknak, fordítva ugyanúgy, dönteni pedig mindenképpen kell, mert ha nem, akkor az a baj.
A válaszok keresése sem túl egyszerű. Hiába kérdezek és kérdezek, a felelet netán egy vállrándítás, jobb esetben homályos magyarázkodás. Senki sem tudja az okát, sőt, meg vannak győződve, hogy így ez nem is lehetséges, mégis. Én pedig tapogatózhatok a sötétben a villanykapcsoló után, de lehet, hogy a konnektorba nyúlok.
Másokról lepereg az egyén baja, mi köze hozzá – fordul meg a fejében, majd az, hogy de jó, hogy semmi köze hozzá, vagy ha van is hozzá egy kicsi, annak örül, hogy nem vele történik meg. Mi is hányszor néztük már végig Kína utolsó tartományában a földrengés áldozatainak tenyerükbe rejtett, kétségbeesett arcát, vagy a romba dőlt házakat, hogy hányan maradtak fedél és élelem nélkül, majd kikapcsoltuk a tv-t és ettük tovább a paprikás krumplit.
A múltkor Taminak meséltem az éhező gyerekekről, hogy ő milyen szerencsés, hogy van mit ennie. Erre könnybe lábadt szemmel közli, hogy ha nem lenne mit ennünk, ő akkor megenné még a spenótot is. Más alkalommal, mikor szempillát talált a pólóján és eljátszottuk, hogy gondoljon mindenki valamire, ő nyert. Elmondjam, mit kívántam? – kérdezte. Hát persze – feleltem. Azt, hogy ne haljon meg senki.
Nem azt mondom, hogy az én lányom egy szamaritánus, és már 5 évesen egy afrikai misszióban lenne a helye, mert többnyire a saját önző dolgai jutnak eszébe, például, hogy szaladgáljon egy hópárduc a kertben, aki a tenyeréből eszik (és nem a tenyerét), és mindig bújócskázik, fogócskázik vele, amikor csak ő akarja. Előbbiek a ritka pillanatok, de ugyanannyira fontosak és a furcsa az, hogy nem én adom a szájába a szavakat, sosem mondtam ilyeneket, persze a gyermeki antenna nagyon érzékenyen működik, a ki nem mondott gondolatokat is megérzi és lefordítja a saját nyelvére.
Az ember nem szívesen tesz kockára olyan dolgokat, melyekre netán büszke, amit már egyszer fáradtságos munkával elért és kivívott. Nem szeretne annyira megváltozni, amitől az önbecsülése a béka segge alá kerülne és mások szemében látott szánalom vagy undor szikrája benne lobbanna lángra.
Ha valami jó, nem szabad elrontani, de ha már nem olyan jó, akkor is mérlegelni kell, hogy biztosan jobbá lehet-e tenni, vagy csak rosszabb lesz, ha próbálkozunk, és akkor maradjon inkább a már nem olyan jó.
Így filozofálgattam, míg lábaim el nem vittek egy áruházba, ahol bánatomat vásárlásba fojthattam és elkölthettem egy csomó pénzt olyan huncutságokra, mint sapka, zokni, egy pár 32-es csizma, amitől ugyan nem lettem jobban, de aminek Tami nagyon örült. Azonnal színes patájú lónak képzelte magát a szivárványszínű zoknikban és nekem az volt a feladatom, hogy becsméreljem a kevésbé színeset, ezzel arra ösztönözve, hogy felvegye a másikat.
Egy anya nem engedheti meg magának, hogy túl sokáig marcangolja az önsajnálat, mert aztán hazajön és gyermeke mit sem sejtve a fülébe súgja, hogy mennyire szereti és játsszon vele. És akkor játsszunk és szeretünk együtt.
Na meg homokba dugjuk a fejünket.

Néptánc

Tamit tegnap elvittem néptáncolni. Természetesen megint késve indultunk és csak szemben a forgalommal találtam parkolóhelyet, de nem volt már időm megfordulni, így a táblát sem megnézni, csak reménykedtem, hogy nem viszik el a kocsit, mint a múltkor.
Tami nagy izgalommal várta, hogy végre belépjünk a Százszorszép Gyermekház tornatermébe és most először volt lehetőségem megtapasztalni az óvodásokra jellemző, „de jó, hogy újra látlak” sikongatást, amikor egymás kezét fogva visítanak és ugrálnak fülig érő szájjal, mellyel néha tizenévesek is előszeretettel borzolják fel az idősebb generáció kedélyét. Teljesen ledöbbentem a látványtól. Tamiból Viola váltotta ki ezt az idáig még nem látott érzelem-megnyilvánulást, akivel egy csoportba jár óvodába, de ott nem a legjobb barátnők.
Hangulatosan telt el az egy órás foglalkozás, a tanárnő kellőképpen határozottan viselkedett a kb. húsz fős gyerekcsapat megzabolázása terén, és nem felejtette el, hogy a tánclépések betanulását és az énekléseket mindig megszakítsa egy kis játékkal, ami után egy kis időre újra kezelhetővé váltak a kiskorúak.
Én közben kilopóztam a teremből és megnéztem, hogy autóval megyünk-e haza, megnéztem a táblákat is, úgyhogy megnyugodva tértem vissza a terembe és teljesen átadtam magam a lurkók önfeledt bolondozásainak. Egyszer egy kisfiút húztam hátrébb, mikor a bemelegítést végezték talpmegérintés formájában és a fiúka az előtte álló kislány fenekét fejelte le állandóan. Nem bírtam sokáig nézni, legalábbis röhögés nélkül, de mivel több szülő volt még a teremben rajtam kívül, inkább cselekedtem. Aztán meg azon kuncogtam, mikor azt játszották, hogy a nyulat, aki a földön kuporgott, a boszorkány megijeszti, ezért ordítottak és haját borzolták a földön fekvőnek, mikor Ricsi-nyúl megszólalt: itt még aludni sem lehet?
Tami néha rám tekintett a száját összeszorítva, és a vállát vonogatva, hogy ő nem tudja ezeket a mondókákat, mivel ez már a negyedik óra volt, mi későn szereztünk róla tudomást, aztán beteg is volt a lány, egy hónapos késéssel értünk ide. Szerencsére Zsuzsa-tanárnőnek is azonnal feltűnt a lány néma segélykiáltása, és már mondta is a vigasztaló szavakat, majd az óra végén átnyújtott egy papírlapot, amin az összes versike szerepelt ritmusképlettel együtt. Hazaérve ezt tanulgatta a lány estig.

Vallomás

Egész életemben menekültem magam és mások elöl, nem találtam a helyem az emberek között, az a kevés, aki igazán meg akart ismerni, őket meg én nem akartam annyira. Különc voltam és normális akartam lenni, de a hétköznapi emberek egyszerűen nem értettek meg, kivetettek magukból, az őrültek pedig túl középszerűnek tituláltak ahhoz, hogy komolyan vegyenek. Minden erőmmel be akartam illeszkedni, olyan lenni, aki nem lóg ki a sorból, de jutalmam csak csalódás lett. Aztán döntöttem. Úgy sem bírok kibújni a bőrömből, inkább elhatározom, hogy nem hagyom magam, sodródok az árral, nem érdekel semmi és senki, csak az, hogy jól érezzem magam, minden kötöttség nélkül.
A mának éltem, az sem rettentett el, ha holnap meghalok, „behúzott szárnyakkal zuhantam”, őrültebbnél őrültebb dolgokkal hívtam fel magamra a figyelmet, amit pedig nem is akartam. Nem volt bennem bizonyítási kényszer, nem állt szándékomban megfelelni senkinek. Nem volt fontos semmi sem, már túl voltam az önsajnálaton, a kétségbeesett „nekem semmi sem sikerül” frázisokon. Szerettem volna mindent kipróbálni, biztos azért is, mert mindent nem lehetett, az még jobb volt, ha veszélyes, amit kitalálok és tudtam, hogy ezeket egyedül kell véghez vinnem, nincs még egy olyan őrült, aki velem együtt ugorjon a mélybe, aki az én hóbortos, céltalan és meggondolatlan ötleteimben támogatna. Voltak életveszélyes pillanataim, de mentségemre legyen mondva, mindig csak saját magamat sodortam bajba, senkit sem rántottam magammal.
Aztán jött valaki, akinek a „világa nem volt messze az enyémtől”, aki azzal együtt, hogy még élvezte is a bolondságaimat, partner volt benne és nem nézett agyament fruskának. Még valami aggódó pillantást is véltem felfedezni a tekintetében. Engem féltett és ez meghatott és óvatosságra intett. Aki többet akart belőlem a felszínnél, akinek nem csak a külsőm tetszett meg. Ez meglepett. Nem hittem, hogy valaki megért, mikor sokszor én sem értem magamat. Nem tudtam elképzelni, hogy a mélyembe akar látni, és mikor beengedem, akkor sem menekül el, hanem maradna, tetszik neki, amit ott lel, és mielőtt végérvényesen befészkelné magát a szívembe, az agyamba, olyan puhává és biztonságossá teszi a helyet, hogy nélküle már olyan sivár lenne, mint egy minden kényelmet kielégítő jacuzzi, masszírozó fejekkel és pezsgőfürdővel, csak épp víz nélkül.
Nem kellett elbújnom, mikor rossz kedvem volt, elsírhattam a bánatom és ő átkarolt, megnyugtatott. Nem kellett visszafojtanom a dühömet, mikor valami vagy valaki felbosszantott, ő végighallgatott és segített elfogadnom a megmásíthatatlant. Nem volt szükség, hogy kinevessem saját magam, mert ő itt volt, és velem kacagott.
Furcsa érzés volt, hogy ez a valaki elfogad és a hibáimmal együtt fogad el. Nem akar megváltoztatni, hagyja, hogy szabadon éljek a saját korlátaim között, és nem tesz még több lécet a kerítésembe, ami már egyébként is körbevesz, hanem inkább bontogatja a fáradtságos munkával, hosszú évek alatt felállított deszkákat, és tiszteletben tartja azt a picinyke magánszférát, amit kérek, és ami rendelkezésemre állhat ebben a szűk térben.
Furcsa volt, hogy ez a valaki nekem is tetszik, én is vonzódom hozzá, hogy kölcsönös az érzés. Sokáig nem is akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet a romantikus regények lapjain kívül, ráadásul velem, éberen. Nekem tovább tartott, mint neki, míg elhittem, és ő kitartott, nem siettetett. Kiállta a próbát.
Imádom, hogy ő az első olyan férfi az életemben (nem mintha olyan sokan lettek volna), akiben száz százalékosan megbízom. Nyugodtan nyitva tarthatom a fiókom, melyben a Naplóm lapul (mert hogy a nyilvánosságra szánt gondolatok mellett, van egy titkos életem is – Ikrek vagyok, vagy mi a szösz), és az sem idegesít, ha néha kotorászik benne. Tudom, hogy sosem olvasná el. Azt hiszem benne sokkal jobban megbízom, mint saját magamban.
Az embernek vannak olyan gondolatai, melyek csak az övéi, ha a fogát húznák, akkor sem mondaná el – különben a fogorvosok lennének minden titkok tudói -, mégis jólesik, hogy érdeklődik, kíváncsi rá, hogy mi foglalkoztat. A figyelem, ami belőle árad, amit senkinél sem tapasztaltam korábban.
Imádom, hogy szinte minden helyzetben meg tud nevettetni, még amikor azt hiszem, hogy a világ minden baja az én nyakamba zúdul, mint egy elszakadt madzagú fregoli, a pozitív hozzáállása a dolgokhoz, amire én alkatilag képtelen vagyok, ha pedig erőltetem, senki sem hiszi el nekem, azonnal lebukom, mert hazudni – főleg számomra fontos embereknek – nem tudok.
És nem csak akkor szeret, mikor jókedvem van, és harsányan beleüvöltök a világba, hogy milyen boldog vagyok és a világon a legszerencsésebb. És nem csak akkor szeret, mikor kedves vagyok hozzá, vagy összebújunk az ágyban. Akkor is szeret, mikor legszívesebben a falba verném a fejem, vagy másét, akkor is, amikor szeretném kiszedni a zongorán az összes fekete billentyűt.
Hiába követtem el hibákat, ő mindig megbocsátott. Hiába bántottam meg, ő még akkor sem neheztelt rám. Sokszor könyörögtem neki, hogy igen is haragudjon, mert megérdemlem. Nem tette. Nem tudta. Mert szeret. Én sem bírok sokáig orrolni rá, hiába nem szeretem a hibáit, elfogadom velük együtt, mert halálra unnám magam egy tökéletes ember társaságában, ráadásul a tökéletesnek is van egy hibája, a legnagyobb, hogy tökéletes.
Ma már félelemmel tölt el egy-két meggondolatlan gondolatom, már hamarabb jut eszembe a következmény, mint maga az ötlet, már lúdbőrös lesz a hátam, ha csak átvillan az agyamon néhány – korábban természetesnek vett - eszement eszme. Minél jobban viaskodom ellene, annál sűrűbben fog el a kétségbeesés, hogy mi lenne, ha soha többé nem láthatnám, és képes vagyok már ennyitől is sírva fakadni, mert szeretnék még nagyon sokáig vele maradni.

Egyszerűen szeretem és nincs több mentségem, hogy ezért vagyok vele 13 éve.

Nem az én napom

Ismételgethetném a címet sokáig, akkor sem lenne jobb a mai napom, sőt önszuggesztióval még pocsékabbá tehetem, és ami még bosszantóbb, hogy koránt sincs vége, kétségbeesett arccal gondolok arra, hogy vajon még milyen eszement dolgokat követhetek el.
Ott kezdődött, hogy én a büszke irodalmár, pár soros megjegyzést fűztem egy kedves barátomnak a blogjára és olyan nyelvtani szarvashibát vétettem, melyet nem is tudom mikor, és erre csak akkor jöttem rá, mikor már elküldtem az irományomat. Természetesen Anti azonnal értesült az esetről, akkor sem tudok hallgatni, amikor arany, és azóta folyton folyvást hallgathatom az ominózus bakiból kreált megjegyzéseit, ha van értelme, ha nincs. Többnyire nincs. Mentségemre legyen mondva, hogy egy következő megjegyzésben elnézést kértem a blogírótól, de ez mit sem enyhít szégyenérzetemen.
Aztán jött az újabb csapás. Délelőtt felhívott Tami egyik pajtásának az anyukája, hogy vigyem már haza az ő gyerekét is az óvodából, ebéd után, mert fogorvoshoz kell mennie, nem bír érte menni. Ez máskor is megtörtént, nem lakunk messze egymástól és jó, ha lehet számítani valakire, amikor végképp nincs más megoldás. Hát én mentem is az óvodába, de csak az én porontyommal távoztam, szegény Enikőt jól ott felejtettem. Rá tíz percre megcsörrent a telefonom, amely telefon van olyan jó, hogy kiírja a hívó fél nevét, így azonnal tudtam, hogy ki keres, és idegpályáim gyors kapcsolódása révén, hamar rájöttem arra is, hogy vajon miért hív. Félve vettem fel a készüléket és köszönés helyett sűrű bocsánatkérésekkel kezdtem, majd folytattam a beszélgetést. Őt az óvodából értesítették, hogy Enikő ott felejtődött. Felajánlottam, hogy visszamegyek a gyerekért, de erre – érthető okokból - már nem tartott igényt, különben is már túl volt a fogröntgenen, úgyhogy elindult.
Hogy még azért ne legyek annyira nyugodt, lányom közölte, hogy ma felköszöntötték az egyik óvó nénijét, névnapja alkalmából. Azonnal a homlokomra csaptam, csak nem elég nagyot, ugyanis nekem már tegnap eszembe jutott, hogy egyetlen Katalin barátnőmet felköszöntsem, legalább egy sms-sel, de odáig már nem tellett az aktivitásomból, hogy el is küldjem a szöveges üzenetet. Most megkésve, újabb bocsánatkérések és jókívánságok közepette pótolhatom, mert tudtommal nem olvassa a blogomat, sőt azt sem tudom, hogy ki olvassa? Azt látom, hogy hányan és honnan, de senki sem fedi fel kilétét, leszámítva azokat, akiknek én hívtam fel a figyelmét.
Ahogy most érzem magam legszívesebben én is az inkognitó álarcába burkolóznék.
Tami viszont be tudja aranyozni a napomat, például mikor Anti diadalittas tekintettel lóbál egy csokit a szeme előtt, és a lány kijelenti, hogy ma már elég édességet evett, vagy egy doboznyi teknősbéka-formát ölt.

Megint egér

Ma megint meggyűlt a bajunk az egérrel. Na és a macskával is. Anti felnyitotta a teraszon lévő ágyat, melyben mindenféle kacatot elrejtettünk a szemünk elől, hogy ne legyen útban. Nyári takaró, homokozó készlet, dísztárcsa és Anti kedvenc régi Austinjának a rendszáma, plüss állatok, még fotózós korunkból maradt kiállítási darabok stb. És persze egy egér is ott lapult, és a felsoroltakból szinte mindent megrágott. A takaróba kényelmesen befészkelte magát, még arra sem ügyelt, hogy ne rágjon lyukat a fekhelyébe és össze-vissza kakilt mindent. Ki sem kellett mozdulnia az élelemért, mert még egy zacskó dió is farknyújtásnyira volt, de ami a leginkább felbosszantott és arra kényszerített, hogy véget vessünk a dorbézolásának, hogy megrágta az almáimat. Már a múltkor is furcsán néztem az érdekes formájú jonatánokat, melyekből egy-két lyuk hiányzott, de nem gondoltam semmi rosszra, nyugodtan befalatoztam. Most viszont alaposan fejbe kólintott a felismerés, hogy az a picinyke vadállat harapdálta ki – mentségére legyen mondva – a hibás részeket.
Anti mondta, hogy hozzam a macskát, aki szokásához híven, most is az ágyunkban fetrengett. Hoztam, de szinte csak akkor ébredt föl, mikor orrát megcsapta a hideg levegő. Letettem az egér képzelt helyének közelében, az ágyba. Azonnal kiugrott és sértődötten nézett rám, majd az ajtóra, hogy mit képzelek, engedjem be, de rögtön. Anti közben felemelt egy zacskót és megláttuk a riadt kis jószágot, ahogy iszkol a hűtő mögé. A macska figyelmét próbáltam az ínycsiklandó falatra irányítani, de bár a teste irányba fordult, a fejét mindenfelé tekergette, csak a potenciális zsákmány felé nem. Anti elhúzta a hűtőt, az egér nem mozdult a rácsról, a macska pedig elrohant, de még mindig nem akarta elhinni, hogy képesek voltunk felébreszteni egy szürke, hétköznapi egér miatt, úgyhogy nem ment messzire. Közben az egér leugrott és eltűnt a lépcső alatt egy lyukban. Szaffit próbáltam kényszeríteni, hogy meglássa, vagy legalább úgy viselkedjen, mint egy macska, de behunyta a szemét és mind a húsz körmével tiltakozott a merénylet ellen, majd ő is eltűnt a szemünk elöl. Maradt a rumli, amit csak estére sikerült némileg helyre raknunk.
Másnap reggel, mikor felkeltem, na jó, délelőtt, Anti már nem volt itthon. Hívtam telefonon, merre kóricál. Vásárban van, de feltétlenül nézzem meg az ágyat, hogy járt-e ott egér. Felemeltem és megbizonyosodhattam afelől, hogy az egér ugyan gyorsabb az embernél, de az ember a ravaszabb. A macska meg egyszerűen lusta dög.

Kút kiút

Lelevegősödött a rendszer. Ez már a szószátyár emberek esetében is elég problémás, amikor csak a meleg levegő áramlik ki a szájukon, mondanivaló pedig egy leheletnyi sem, ami ellen legalább lehet védekezni, arrébb megy az ember, vagy másra gondol, miközben bólogat, de egy kút esetében elég bosszantó tud lenni. A múltkor úgy tudtam elmosogatni, hogy az egyre gyérebben folyó vízsugár minden cseppjét kihasználva is percenként kellett kirohannom az aknához, hogy egy görbe bot segítségével visszanyomjam a szivattyú gombját, miközben vizes kezem majd lefagyott a hidegben. Ideális esetben két ember szükségeltetik a mosogatáshoz, az egyik habosít, a másik nem törölget, nálunk az nem szokás, úgy is megszárad, hanem rohangál a kúthoz.
Ma reggel még szerencsém volt, mert pont be tudtam fejezni a fogmosást, csak a kefét nem bírtam már elmosni, de ezen már a mentolos ízesítésű fogaim nem rágódtak. Úgy látszik, most már nem válik okafogyottá kedvenc tevékenységem, az esőben locsolás, talán úgy lesz némi értelme ácsorogni a vizes füvön, ha nem folyik a slagból a víz.
A baj csak az, ha nem a szivattyú romlott el, mert abból lehet venni újat, hanem a kútból fogyott el a víz! Pedig annak idején is meggyűlt a bajunk a kútfúrással. Miután jó mélyre leástak, közölték, hogy itt nincs víz. Hogy hogy nincs? Az nem lehet! Nem akartuk bevezettetni a vezetékes vizet, hogy a szolgáltató ne tudjon önkényesen egyre több pénzt legombolni rólunk. Anti talált egy olyan kútfúrót, aki varázsbottal érkezett, azzal a két ágúval, mint a mesékben, és láss csodát, a bot vége berezonált és megmondta, hogy itt kell fúrni, csak itt van víz. És lőn! De most mi van? Mehetek tusolni, vagy várjam meg, míg Anti felébred a szunyókálásából?

Torokgyulladás

Mikor Tami felébredt a délutáni szunyókálásból, olyan köhögő-görcsöt kapott, hogy alig kapott levegőt. Gyorsan szóltam Antinak, hogy azonnal induljunk az ügyeletre. Még egyszer nem volt bizodalmam a saját orvosunkban, meg már nem is rendelt, nem akartam, hogy szívességet tegyen.
Egyedül voltunk a váróban, bent sem hallatszott mozgás, úgyhogy heves köhécselésbe, csoszogásba, a pelenkázóasztal fiókjainak húzogatásába kezdtem, hogy felhívjam magunkra a figyelmet. Öt perc múlva kinyílt az ajtó és egy szemüveges, idősebb doktornő fogadott minket. Szépen bánt Tamival, alaposan meg is vizsgálta a tüdejét, hasát, torkát, majd megállapította, hogy vírusos torokgyulladása van.
Ez a változat már valóságosabbnak tűnt, kezdtem visszanyerni az orvosokba való hitem, míg el nem mentünk a gyógyszertárba. Mindig ugyanabban a patikában vásárolok, kevés kivétellel, mert hozzáértőnek, segítőkésznek találom a gyógyszerészeket, és most sem bántam meg, hogy ide jöttem.
Amint beütötte a patikus a gyógyszerek nevét a számítógépbe, a képernyő kiírta, hogy a két készítmény olyan kölcsönhatásban áll egymással, ami komoly mellékhatásokat okoz. Az egyik egy garatspré volt, melyet nem lehet lenyelni, de ezt egy öt éves gyereknek, hogy magyarázom meg?! A másik egy kanalas köhögéscsillapító. Külön-külön mindkettő gyógyír, ám együtt inkább méreg.
A patikus bement konzultálni a főnökkel, ekkor én már ott tartottam, hogy meg sem veszem a sprét. Aztán visszajött és ajánlott egy másikat, hogy azt nyugodtan használhatom, semmi baja sem lesz, ha lenyeli, vagy a másikkal kölcsönhatásba lép. Kicsit megnyugodtam, de legszívesebben visszamentem volna az ügyeletre az orvoshoz, hogy ugyan mutassa már meg a diplomáját, hadd tépjem szét.
Itthon azonnal fújtam a lány szájába egy adag kölni illatú permetet. Amint megérezte az ízét, rohant és ivott rá. Még jó, hogy nem a másikat hoztam el.
Még rengeteg munkám volt, dolgoznom kellett, de Tamit sem akartam egyedül hagyni a szobában. Elmeséltem neki, hogy mikor annyi idős voltam, mint most ő és anyukámnak sütni-főzni kellett késő este, akkor én megágyaztam a konyhai padon, és ott szenderegtem. Ezen felbuzdulva, ő is megágyazott a földön – padunk nincs -, hogy a közelünkben pihenhessen. Pár óra múlva látványosan jobban lett, bár azért nem ugrott ki a bőréből.
Anti már napközben is süteményre vágyott, úgyhogy elhatározta, vacsorára süt belőlem egy adagot, ezért neki látott a női szeszély elkészítésének. Kegyetlenül turmixolt egész este. Már korábban felírtam neki a hozzávalókat, hogy megvegye a boltban, csak a citromot hagytam ki és az élesztőt, mivel emlékeztem, hogy van itthon szárított, azt hittem az ugyanolyan jó. Jó is volt, de azért kapóra jött, hogy ha nem sikerült valami, akkor engem hibáztathat. Minden szeszélyemet átvette, annyira kötözködős volt egész este, hogy hinni sem akartam a szememnek. Folyamatosan engem okolt, amiért nem kelt meg a kovász, a receptet annyira szó szerint vette, hogy még a tepsit is lemérte mérőszalaggal, hogy ugyanakkora legyen. Hosszabb volt 4 centivel. Csóválta a fejét erősen. Végül azért felfutott a kovász és pontban 22.15-kor kisült a női szeszély is. Nagyon szép lett, fekhettünk is. Ja, a lekvárt kifelejtette belőle. Pedig azt mondtam.

Allergia

Tami éjjel csúnyán elkezdett köhögni. Nagyon megijedt az általa kiadott hangtól, amitől sírva fakadt, így az orra is teli lett, fújhattuk. Reggel nem keltünk korán, gondoltam úgy sem mehet óvodába, viszem az orvoshoz. Egyébként már jól érezte magát, csak az orra folyt, nem köhögött.
Kérdezte a doktor néni, hogy minek köszönheti a látogatást. Tami felelte, hogy hát beteg vagyok és a leopárdom is, emelte fel legújabb szerzeményét. Mindkettejüket kifaggatta, hogy mi a panasz, de csak Tamit vizsgálta meg. Eszter néni nem talált sem piros torkot, sem duzzadt nyirokcsomót, úgyhogy allergiára gyanakodott. Zyrtecet kell adnom neki, és ha ennek hatására egy héten belül elmúlnak a panaszok, akkor ki kell vizsgálni, hogy mire is allergiás. Én jobban örültem volna egy torokgyulladásnak, de ez van. A plüssnek egyébként a lába fájt, úgyhogy indulás előtt még egy szakszerű kötést is kapott Pötyi lába. Mondtam a lányomnak, hogy ha akar, mehet óvodába, de maradhat velem is. Kifaggatott, hogy merre és hová és miért mennénk, majd úgy döntött, hogy inkább óvodába megy, legalább elújságolja a többieknek, hogy Pötyi milyen hősiesen viselkedett a rendelőben.





A két beteg...





Mikor ebéd után Tamiért mentem, épp az egyik óvónő ölében ült, aki a lázát mérte. Tudtam, hogy nem lázas, mert reggel én is tűz forrónak éreztem, de még csak hőemelkedése sem volt. Mondták, hogy egész nap ült, vagy az asztalra borulva feküdt, nem is evett. Sápadt volt és bárgyú, amilyennek talán még sosem láttam.
Mivel korábban megígértem, elmentünk a könyvtárba és kiválasztotta a maximum elvihető hat könyv közül hatot. Meséket és állatokról szóló ismeretterjesztő kiadványokat. A nagy macskaféléket hazáig „olvasta”. Itthon ismét meglepett, mert azonnal befeküdt az ágyba és szépen sorban adogatta a kezembe a könyveket, vagy saját maga tanulmányozta, nézegette a képeket. Valahogy úgy érezte, hogy ezeket azonnal és egy szuszra ki kell olvasnunk, hiába van rá három hetünk. Persze, hamarabb is vissza lehet vinni a könyveket, de úgy nagyon gyorsan ki fogjuk olvasni a pici könyvtári készletet, lévén csupán 5.000 kötet található benne és ebből nem tudom mennyi a mese, de töredéke.

... és egy hipohonder macska

Fájlalta a torkát és egyre inkább az volt az érzésem, hogy semmi köze a rosszullétének az allergiához, ez torokgyulladás lesz, de hogy merjem felülbírálni a gyermekorvost, hisz nekem nincs orvosi diplomám. Nem tudom mi tévő legyek, a gyerek nincs jól, a Zyrtecet feleslegesen nem merem beadni, de a torokgyulladásra sem tudom, hogy mi az orvosság.
Jobb híján itattam vele egy mézes kamillateát, azzal talán nem ártok, utána el is aludt, mint egy kis angyal.

Tökpéntök

Már két napja készültünk a tökpéntökre. Tami óvodájában rendezik meg minden év novemberében. A legnehezebb feladat a tök beszerzése volt. Nem is nagyon találtam megfelelő alapanyagot, mert mostanság a halloween már annyira elterjedt hazánkban, mintha őshonos, magyar szokás lenne, a boltokból szinte azonnal elfogyott a nagy, kerek tök, csak a pici, gnóm sütőtökök maradtak, melyeket könnyebb ugyan faragni, de nem annyira mutatósak. Jobb híján, vettem két kisebbet, amelyek legalább nem dőltek fel, mint a Kelj fel Jancsik, de az utolsó előtti napon Anti beszerzett három óriást is.
A magyarságnak ehhez a kelta ünnephez nem sok köze van, az amerikai változathoz pedig egyáltalán semmi. Szerencsére nem vettük át a jelmezes, csokiért járkálós szokást, bár ezt Tami nem is ismeri, mivel a mai gyerekek is csak a televízióból értesülnek róla, és arra sajnos egyre több, egyre fiatalabb, még befolyásolható emberpalánta bambul. Viszont a tökfaragás egyáltalán nem volt terhemre, mondhatni élveztem, akár csak a lányom, aki mind a forma kiválasztásában, mind a belezésben remekelt, végül pedig a biztatásban, hogy ne adjam fel, mikor már kezdett reménytelennek látszani a helyzet.
Örömmel farigcsáltam, bár egy kicsit fárasztó és veszélyes is volt a háztartásban fellelhető késekkel átrágni magunkat a kemény, vastag tökhéjon, de egyúttal izgalmasnak és kreatívnak is találtam a műveletet.
Tavaly teljesen önállóan oldottam meg ezt a feladatot, de az idén úgy döntöttem, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a művészi kidolgozásra, ezért az internetről loptam el pár ötletet.


Nem mondom, hogy ugyanolyan szépen sikerült kifaragnom a tököket, és nem is ugyanolyan tököket, mint az eredeti mintán láttam, de szerintem nem lett annyira szörnyű, bár az sem baj, ha félelmetes, mégis csak a holtak emléknapjáról van szó, ám nem bírtam kibújni a bőrömből, inkább a lelkemhez közelálló, kedvesebb mintákat választottam, mint a magját kihányó tökfejet, bár bevallom az is tetszett. Nem tudom, mit szóltak volna az óvó nénik, ha Tami egy rókázó zöldséggel állít be. Ez viszont elnyerte a tetszésüket, azt hiszem kicsit büszke is voltam magamra és azt sem bántam, hogy néha lekecskézték vagy szarvasozták a teliholdba vonyító farkasomat.
Az óvodások verseltek is, aztán a sötét udvaron zseblámpával keresgélték a manók által eldugott gesztenyéket és diókat. Jól érezte magát a lány, míg rá nem ugrott az egyik pajtása, Bálint. Minden szülőnek a bögyiben van ez az agresszív kisfiú, de én az apukát is majdnem felpofoztam, mikor odaállított a gyerekemhez a gyerekével és mondta neki: na, kérjél bocsánatot és kész. Tami persze azonnal rávágta, hogy nem bocsát meg, úgyhogy helyettem is helyére tette a dolgokat, csak az a baj, hogy sem az apuka, sem a gyerek nem fogja fel tettének következményét.
Már mindenki elment, csak az óvónők maradtak és mi. Melegedtünk a tábortűznél, beszélgettünk, jókat nevettünk, mikor Tami óvó nénije elmesélte a gyerekek egy-két aranyköpését, aztán hazajöttünk.

Ciha

Nagy meglepetés ért, mikor át akartam húzni az ágyneműt, mert csak szakadt rongyokat találtam, ép paplanhuzatot egyet sem. Akkor vennem kell – határoztam el magam -, de immár Tami nélkül megyek vásárolni, mert nem igazán megy a koncentrálás, mikor a lány velem van. Ő teljesen másképp értelmezi a fogyasztói társadalom eme pénzköltési lehetőségét, még ha neki veszünk valami ruhaneműt, akkor is csak egy-két pillanatra tűnik fel, jobb esetben épp akkor, mikor próbálni kell, aztán már tova is illan. Számára ez egy macska-egér játék, ő az egér, én a macska, azzal a különbséggel, hogy ilyenkor többnyire az egér győz. Általában a nadrágok között bújócskázik és jelenlétére csak a lehullott gatyák utalnak, melyből azt meg tudom állapítani, hogy hol volt, ám hogy abban a pillanatban hol van, azt már nem. Akkor elkezdem keresni, de az esélye, hogy megtalálom, majdnem a nullával egyenlő, mert sem a kabátok közül nem magasodik ki, sem a pulóverekből. Egyetlen - nem igazán járható - módja van a sikerélmény megszerzésének, ha lehasalok és a lábát fürkészem, de ehhez nincs mindig kedvem, és akkor is összetéveszthetem egy próbababa alsó végtagjával. Ha pedig mégis sikerül, mire feltápászkodom a földről már egy újabb kazal ruha között keres menedéket az anyamacska elöl.
Szóval egyedül mentem és még számomra is meglepő gyorsasággal elintéztem a vásárlást. Azért néha riadt tekintettel körülkémleltem, hogy hol a gyerek, csak úgy megszokásból, aztán megnyugtattam magam, hogy nem elveszett, csak el sem jött, megkönnyebbült sóhaj kíséretében visszatértem a huzatok mustrálásába.Nehéz volt a döntés, mert szinte egyik huzat mintája sem egyezett meg a papíron lévő ismertetővel, hol színben, hol formában tért el, legszívesebben kibontottam volna a zacskóból, de ebben jólneveltségem és az eladók szigorú tekintete megakadályozott. Nem akartam boltban tölteni az egész délelőttöt, úgyhogy a két legjobbnak tűnőt kiválasztottam és siettem a pénztárhoz. Iszonyú sor állt a kasszánál, de csak az egyiknél. A másiknál épp fizetett valaki. Gyorsan mögé álltam és visszanéztem, hogy vajon a többiek miért nem követik a példámat, de mindenki egy irányba nézett, valahová az esernyőkhöz. Én is odapillantottam, de csak ernyőket láttam, ami számomra nem volt annyira különös, hogy órákig álljak miatta a sorban, úgyhogy fizettem és eljöttem.Itthon végre kiteríthettem a zsákmányomat, és megnyugodva tapasztaltam, hogy mind színben, mind mintában megfelelő. Gyorsan felhúztam a paplanokra és az igazi meglepetés ekkor ért. Széltében, hosszában fél méterrel hosszabb volt a huzat, mint a paplan! Ezzel a formációval képtelenség normálisan betakarózni, mert ha felhúzzuk a nyakunkig, a paplan lecsúszik a héj aljára, és a felsőtestünket csak a vékony textil borítja. Nem volt más megoldás, mint az, hogy elővegyem a varrógépet, és újraformázzam az egészet. Ráadásul az egyik huzatot nem a szélén varrták össze, mint más esztétikailag kifogásolhatatlan cihánál, hanem majdnem a közepén, de ezen az apróságon gyorsan túl tettem magam.Kifordítottam az anyagot, kiszabtam a megfelelő méretet és már zúgott is a gép, hömpölygött a matéria a kezem alatt. Közben Anti néha odasomfordált mellém, hogy a szerinte szükséges varrási tanácsaival még jobban felbőszítsen, amitől én már annyira ideges voltam, hogy majdnem a gomb felöli részt varrtam össze. Másfél óra alatt el is készültem a vadonatúj paplanhuzatok újdonatúj formációjával, a nagy párnahuzatokból varrtam még négy kicsit is, hogy teljen az idő és legyen elég stafírung. Legközelebb már csak anyagot fogok venni, akkor nem kapok idegösszeomlást, hogy még varrni is kell.

Nem mind arany, ami fénylik

Kezd már nagyon elegem lenni ebből a négy napja tartó orkánerejű szélfúvásból. A teraszról állandóan vissza kell hordanom a dolgokat, hol egy labdát, hol egy szatyrot, vagy a festékes spréket, melyek szélcsendben olyan szépen sorba tudnak állni a kijelölt helyükön. Nem tudom ez milyen fajta szél, amely a nagykabátot nyakig felcipzároztatja velem, tőlem lehet Bora, Misztrál, Nemere, de én azt mondom, hogy le vele! Valaki most már igazán elfújhatná a szelet. Olyan jó érzés belépni a hidegben is meleg házunkba, ahol nem ér se dér, se szél, hogy már kedvem sincs kilépni innen.
Minap még melegebbet akartunk csinálni Tamival, mint amire a kályha képes, ezért nekiláttunk sütni. Lányom nagyon élvezte a tészta szaggatását: karika-, szív-, csillag- és pillangó-formákkal. Persze a nyers tészta lopkodása is kedvére való volt. Azt már előre kijelentette, hogy a lepkéket ő eszi meg, ezért ő is határozta meg a töltelékét. Négyféle ízesítés közül választhatott: nutella, méz, lekvár és kakaó. Utóbbit részesítette előnyben. Mondtam neki, hogy nem tudom, miként oldjuk meg, hogy ne szóródjon le a kakaó a sütiről. Mint aki már nem az első süteményét készíti, azonnal rávágta, hogy vajazzam meg, így ráragad. Biztos én is rájöttem volna, de neki gyorsabban ment.A linzerek előtt gesztenyéket sütöttünk, mert úgy gondoltam, hogy az lesz a gyorsabb. Hát tévedtem. Lehet, hogy túl sokáig áztattam, de több mint fél óráig tartott, mire elkészült. Én imádom a sült gesztenyét, bár jobban szeretem a nem házilag készített fajtát, vagyis a gesztenyesütők melletti szaglászással egybekötött téli estékre hangoló andalgást, mikor hideg kezem a gesztenyés zacskóban melegítem, de még engem is meglepett az eredmény, mert életem második gesztenyesütése kitűnőre sikeredett. Pár évvel ezelőtti próbálkozásom gasztronómiai eredményét csúfosan odaégettem, még a lábast is ki kellett dobni. Most viszont, nem a tűzhely fölött sütöttem, hanem belül, tepsiben és meghozta a várva várt eredményt.
A tészta viszont sokkal hamarabb megsült, mint amire számítottam, de szerencsére nem égett le. A feketés felszíni színt csak a nutella és kakaó sötétítette be.Élvezettel fogyasztottuk a desszerteket, Tami nagyon büszke volt magára és végre levette az újonnan kapott csizmáját is, amiben már legalább ötven fok lehetett.
Este lekapartam egy sorsjegyet. Anti mindig szokott hozni, mikor postára kell mennie, a fáraó típusút szereti, nekünk sincs ellenünkre, fő, hogy nyerjünk. Ilyenkor mindenki kap egyet-egyet, s várjuk, hogy hamarosan gazdagok legyünk. Nálam általában elmarad az eufórikus öröm, a végére mindig elcsüggedek, mikor csak egy számjegy választ el a főnyereménytől. Még sosem nyertem kétszáz forintnál többet, de legalább az ára megtérül. Most viszont felkiáltottam az ezer forintos, csúcsnak számító nyereményemtől. Tami azonnal odaszaladt hozzám és reménykedve kérdezte: akkor kapok egy pónit? Ki kellett ábrándítanom, hogy sajnos ehhez az összeghez még gyűjtenünk kell, ebből még egy pata sem jön ki. Legörbített szájjal, csalódottan vonta le a konzekvenciát: Nem mind arany, ami fénylik.

Divat

Nem mondhatnám, hogy túl sok ruhám van, vagyis van, több mint egy szekrényi, de ezek közt a tizenöt évvel ezelőtti göncök is foglalják a helyet. Bár nagy részét már nem hordom, nincs szívem megválni tőlük. Valahogy hozzám nőttek és megférnek az újabbak mellett. A tizennyolc évesen hordott kedvenceimet azért nem viseltem idáig, mert az évek gyarapodásával a súlyom is felvette a versenyt, sikerrel. Már nem jöttek rám. Most viszont megint majdnem annyi kiló vagyok, mint akkoriban, úgyhogy nem bántam meg, hogy megtartottam őket. Az, hogy már nem divatosak, nem nagyon érdekel. Szeretek öltözködni, hisz nő vagyok, mégsem a külső az, ami a legfontosabb számomra a ruházkodásban. A megjelenés számít, meg az, hogy jól érezzem magam abban, amit éppen viselek, de hogy milyen márkájú és évjáratú, nem nagyon izgat. A másik fontos dolog, hogy ne legyen tucat cucc, tükrözze az egyéniségemet és ne köszönjön vissza úton s útfélen.




Apukámnak sem kell a szomszédba mennie egy kis egyéniségért. Ez a hétköznapi viselete.







Van például egy farmernadrágom, apró virágok vannak rajta, messziről úgy néz ki, mintha pizsama lenne. Sokan azt is hiszik, én meg jókat kuncogok magamban magamon. Egy időben felemás cipőben jártam. Az egyik barna volt, a másik fekete, de egyébként teljesen egyforma. Mindenki meghökkent rajta, de ez nem, hogy elvette volna a kedvem a viselésétől, hanem szívesebben bújtam bele. Az sem izgat, ha turkából veszem, de még az sem, hogy kedvenc pólóm már itt-ott foszlik, mert amíg ki nem lóg belőle egy-két testrészem, addig a kedvencem marad. Tizenhárom évvel ezelőtt volt divat egy fürdőruha anyag. Imádtam. Nem kellett csatolgatni, mégsem volt félő, hogy leesik, kellemes volt, ahogy a bőrömhöz ért és nyúlt velem annyira, amennyire kellett. Sajnos pár év alatt már túlságosan is elnyúlt, nem lehetett hordani. Azóta is ezt a fajta anyagot keresem, de sehol sem lelem. Kiment a divatból, eltűnt a boltok polcairól, pedig ha találnék, biztos, hogy vennék tízet is, az már kitartana életem végéig. Tán még sok is lenne.
Antitól a nyáron kaptam egy varrógépet és belevetettem magam a szabás-varrás tudományába. Taminak varrtam pár ruhát, amilyet ő szeretett volna: csillogókkal kirakva, virágmintákkal, rózsaszínt vagy kéket. Neki könnyebb volt varrni, de a magam részére csak egy szoknyáig jutottam, aztán maradtam a paplanhuzatoknál, nadrágfelhajtásnál.
Este Tamarával felmentünk a padlásra. A diafilmeket kerestük, de helyette egy-két rég elfelejtett ruhadarabot találtunk. Tami legnagyobb örömére, bár a diáknak is biztos örült volna. Anti megint jól befűtött, szerintem azért, hogy ne öltözködjem, hanem inkább vetkőzzem, de így kapott ebből is és abból is. Tamira persze nagy volt minden ruhám, de nem bánta, anyuci akart lenni egy kis időre. Máskor is van, hogy felveszi a pólómat, és azt játsszuk, hogy ő én, és én vagyok ő. Nekem szerencsére nem kell belegyömöszölnöm magam az ő ruháiba, elég, ha verbálisan teszek úgy, mintha. Jó játék, csak néha belezavarodom.

Nem jobb félni, mint megijedni

Minap Tamival játszottunk a házban. Nagy hanggal voltunk, mégis meghallottam, hogy valaki egész közel azt kiáltja: hahó. Kicsit megijedtem. Túl közel volt a hang ahhoz, hogy a szomszédból, vagy az utcáról jöjjön. Óvatosan kimentem a teraszra és akkor a ház mögül előjött egy idősebb férfi. Látásból már ismertem, egyszer-kétszer beszéltem is vele, egyből tudtam, hogy Antit keresi, de hogy kerül a kapun belülre? Ijedtségemet düh váltotta fel. Kérdem tőle, hogy mit keres itt? Ő csöngetett – felelte. Nem érdekel, hogy csöngetett, hogy képzeli, hogy bejön, ha nem hívják be? Erre már csak hebegett-habogott. A csöngőnk olyan, hogy csak akkor szól, ha ahhoz van kedve. Hát most nem szólt, de akkor is, mi van, ha tusolok, altatom a gyereket, kártyavárat építek, vagy egyszerűen nem akarom beengedni? Az volt a probléma, hogy Anti nem sokkal korábban távozott itthonról és én még nem mentem ki a kapuhoz, hogy rendesen bezárjam. Ezt a hibát még egyszer nem fogom elkövetni.
Jártam már hasonlóképpen máskor is. Akkor albérletben laktunk. Mindig olyan lakást választottunk, ahonnan a macska is könnyedén ki tud menni az udvarra, tehát földszinteset, lehetőleg erkélyeset. Volt, hogy magasföldszinten laktunk. A vaskorlátos erkélyről ugrott le mindig a macsek. Hogy könnyebben vissza tudjon jönni egy vékony falécet tettünk neki a földtől a balkonig. Ennek ellenére minden reggel arra ébredtünk, hogy berezonál a korlát, szegény feje nagyot koppant a rácsban. Mire elköltöztünk alig maradt körme, mert a betonaljú erkélyben nehezen bírt megkapaszkodni, csak karistolta, nem egyszer vissza is pottyant.
Csak egy olyan albérletünk volt, ahol nem lehetett kiengedni, mert egy forgalmas kereszteződésben a harmadikon laktunk. Szegénykét esténként a lépcsőházban sétáltattuk. A gangon úgy rohangált, hogy nem győztem utánaszaladni. Aztán levittük a parkolóba és figyeltük, hogy el ne kószáljon. Nem is ment sehová, sőt! A macskák akár két órát is képesek egy helyben, mozdulatlanul üldögélni. Akár egy autó alatt is. Az ember erre nem képes, még ha a macska gazdája, akkor sem. Mikor benyúltunk érte a rejtekhelyére, fújt és karmolt.
Utolsó albérletünkben több évig laktunk, pedig borzasztó komor, barátságtalan és számunkra túl nagy is volt. A macska viszont remekül érezte magát, az erkélyről csak lelépett a virágoskertbe és onnan már mehetett is a magánházak macskás-egeres udvaraiba, és tyúkóljaiba, mert sokszor olyan büdös csirke szaga volt, hogy kétség sem fért hozzá, merre járt.
Egyik fülledt nyári este a konyhában „sütkéreztem”. Egyedül voltam. A gőzölgő ételektől egyre melegebb lett. Kinyitottam a hatalmas konyhaablakot, de így sem hűltem le, úgyhogy félmeztelenre vetkőztem. Azt hittem, otthon vagyok. Hogy senki sem lát. Az ablakon ronda sötétzöld szúnyogháló volt csupán, a függönyt is elhúztam, hogy jobban áradjon be a levegő. Ha bent égett a villany, nem lehetett kilátni rajta, viszont befelé annál tisztábban. Az erkélyajtó is nyitva volt, ott is csak a szúnyoghálót akasztottam be.
Mikor már el is mosogattam, zajt hallottam a balkon felöl. Nagyon megrémültem. Magam elé kaptam a pólóm, másik kezembe a legnagyobb fakanalat fogtam, lassan megközelítettem az ajtót és elhúztam a függönyt. Éppen egy fiatal srác emelte be az egyik lábát a korláton. Megragadtam az üvegajtót és mielőtt bevágtam volna, ráordítottam, hogy takarodjon innen. Picit felém fordította a fejét, várt egy-két másodpercet, gondolom azon elmélkedett, hogy a másik lábát tegye az egyik mellé, vagy az egyiket húzza vissza a másikhoz. Szerencsére a számomra kedvezőbb megoldást választotta, és olyan lassan poroszkált el a ház mellett, mint aki csak a kutyáját sétáltatja.
Még ma is emlékszem az arcára, a hajára, a piros, susogós nadrágjára és fehér izomtrikójára. Azonnal kihívtam a rendőröket, hogy keressék meg, de mivel nem azonnal jöttek ki, hiába is adtam róla személyleírást, még ha nem gyorsította fel a lépéseit, akkor is árkon-bokron túl járhatott.
Szóval azóta nem szeretem, ha rám akarják törni az ajtót.

Vadasparkos fásítós

Szombaton annyira jó idő volt, hogy vétek lett volna kihagyni egy kis kirándulást. A Vadasparkba váltottunk jegyet. Tami teli volt energiával, mindent egyszerre akart megnézni, a végén viszont úgy elfáradt, hogy cipelnem kellett. A nyuszizást élvezte a legjobban, alig lehetett elcsalni tőlük, szedtünk nekik füvet is, majd a halakat kínáltuk meg morzsával, és a büfénél kóválygó gólyákat is próbáltuk felhizlalni, de nem fogadták el a kenyérhéjat. Zsuzsi tehén nagyon aranyos volt, mindenkinek odatartotta az orcáját, hogy megsimogassák, hosszú nyelvével az orrát is nyalogatta. Tami szerzett egy cső kukoricát, amit csak rövid ideig bírtam a kezemben tartani, aztán úgy elnyelte, hogy attól féltem megfullad. Az egyik hollóval is jól elbeszélgettünk. Mi károgtunk neki, ő pedig olyan torokhanggal feleselt, amilyet még nem hallottunk sem embertől, sem hollótól, közben néztük, ahogy a tokáján rezegteti a fényes tollat.

Sajnos ezt a ritka pillanatot nem sikerült megörökítenünk.

Itt a bámészkodók a fél lábú fosszát várták, hiába.

Másnap jöttek a szüleim fásítani. Nekem nagyra törő terveim vannak a kertrendezéssel kapcsolatban, de kis lépésekben is nehezemre esik a megvalósítás. Amennyi virágmagot én elültettem, már az egész udvarnak virágba kellett volna borulnia, ehelyett még az egyetlen rózsám sem élte volna túl a gondoskodásomat, ha anyukám meg nem menti. Most hat haldokló fát vágtunk ki, és hét fűzfát ültettünk el helyettük, gondolva arra is, amikor a teraszunk vagy a házunk terebélyesedik. Miután kivágtuk a hangyás vadbarackfákat, világos, nyílt tér lett a terasz előtt, pedig a terveim között a beláthatatlanság is szerepel, de remélem hamarabb lombosodik ki a fűz, mint annak idején a borostyán. Ugyanis a borostyánokat rosszul ültettük el, állva, nem fekve, holott úgy hamarabb erőre kapott volna. Kellett neki két év, hogy lefeküdjön. Már nagyon várom, hogy örökzöld kerítésünk legyen.

A tűzrevalót is felaprítottuk, úgyhogy mindenki megérdemelte a krumplipaprikást, amit anyukám hozott magával. Hiába a hazait semmi sem pótolhatja, főleg nem az én főztöm. A gesztenyepürét viszont már saját kezűleg készítettem, míg el nem fogyott a tubusos hab. Anti nem fért a bőrébe, édességet akart, úgyhogy kikevertem a palacsintatésztát, amit ő sütött meg. Nem értette, miért ragad le a serpenyő aljára állandóan, míg rá nem jött, hogy engem is hibáztathat, amiért túl sok cukrot tettem bele. Egyébként lehet, hogy tényleg többet tettem a kelleténél, ebből is látszik, hogy nem sajnálom a hozzávalókat.

Estére kiderítettük az Internet segítségével, hogy a kerítésen kívüli fa, zöldjuhar. Úgy tűnik, nagyon könnyen szaporodik, rengeteg ifjonc született mellette és egész szép, mikor zöldel, ez is jó lesz kerítésnek, kár hogy nem örökzöld.

Halottak napja

Van egy-két rokonom a temetőben, de nem szoktam kijárni hozzájuk, még halottak napján sem. Lehet, hogy ez nem szép tőlem, de valahogy nem érzem szükségét. Gyerekkoromban sokszor elkísértem anyukámat a nagymamája sírjához, ma már meg sem találnám. Szerencsés vagyok, hogy nem sok elhunyt ismerősöm költözött az örök vadászmezőkre, de szívesebben gondolok úgy rájuk, amikor még éltek.
Apai nagyapám volt az első, aki számomra kilépett az élők sorából. Még nagyon gyerek voltam, mikor elhunyt és közös emlékeink egyáltalán nincsenek. Féltem tőle. Falun laktak egy öreg házban, mely egybe volt építve az istállóval, ahol tehenek, disznók, tán még egy ló is volt. Arra emlékszem, hogy mikor elmentünk hozzájuk, mindig az ágy szélén ült, fekete kalapban, görbe végű botjára támaszkodva, amivel sokszor hadonászott. A konyhában volt a rezidenciája az étkezőasztal és a kályha között. Sosem értettem, hogy mit beszél, csak forgatta a szavakat a nyelvével, talán ő sem tudta, mit akar mondani. A hanghordozása viszont nagyon is megmaradt bennem. Félelmetes volt. Bármit is mondott, akármilyen halkan, úgy hallottam, mintha szitkokat szórna, fenyegetőzne, még mikor nevetett, akkor is kiérződött belőle egyfajta szemrehányás. Hideg, szúrós szeme megfagyasztotta maga körül a levegőt, olyan volt, mint egy szellem, akinek semmi kapcsolata a valósággal. Nekem úgy tűnt, mintha már életében meghalt volna.
A temetetésén sokáig nyitva volt a koporsója, de hiába unszoltak, nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem. Inkább próbáltam minél mélyebben a sarokba húzódni. A halotti tor viszont nagy jókedvben telt, ami még visszatetszőbb volt számomra.
Apai nagyanyám sem került közel hozzám. A szobája a konyhából nyílt. Kíváncsiságból mindig belopóztam, mikor egyedül maradtam, pedig nem szerettem ott lenni. Hideg volt bent, a pici kályhában sosem lobogott tűz, és áporodott bűz terjengett, ami naftalinnal keveredett. Régi, ormótlan szekrény állt a fal mellett, melynek ha kinyitottam az ajtaját, élesen nyikorgott, meghűlt bennem a vér. Amiért mégis bemerészkedtem ebbe a szobába, az a fésülködőasztal volt. Három óriási tükre – jobbról, balról és középen - nagyon tetszett, különböző szögekbe állítgattam és nézegettem magam benne. A falakon régi, megsárgult fekete-fehér, vagy utólag színezett fotók lógtak, az éjjeliszekrényen egy agyonolvasott Biblia. Mamám tekintetében ritkán láttam szeretetet. Hideg kék volt a szeme, és ravasz, ahogy a fejkendője alól kukucskált. Általában a falusi búcsúk alkalmából mentünk el hozzá és mindig dugdosta a gyerekek zsebébe a papír húszast, ötvenest, nem ritkán százast is. Nem szívesen érintettem meg ezeket a bankókat, mert ugyanolyan szaguk volt, mint neki és a szobájának, de nagyon szerettem felülni a körhintára, vagy similabdát venni, ami túl gyorsan tönkrement.
Anyai dédapámat nem ismertem, amit nagyon sajnálok, mert édesanyám azt mesélte, hogy rendkívüli ember volt. Becsületes, tartása egyenes, egy világutazó és nagyon szerette a gyerekeit. Gyerekkoromban, a képzeletemben még inkább kiszíneztem: ő volt a megmentőm, mikor valami sérelem ért. Mindig igazat adott nekem, mindig megvigasztalt és mindig tudta, hogy mit kell mondani.
Dédmamám viszont élénken él az emlékezetemben, és nagyon bánom, hogy gyerekként nem faggattam ki a fiatalságáról és mindenről, amit tudott és tapasztalt, hisz nagyon izgalmas, hosszú életet élt. Akinek gazdag a gyermekkora, sohasem lesz szegény felnőttként sem. Molfettában született, a századfordulón. Mikor az édesanyja meghalt, Romániába költözött a nagynénjéhez. Ott ismerkedett meg a férjével, aki vasutas volt. Sokáig egy vagonban laktak, a sínek mellett. Nanyika kívánsága az volt, hogy még egyszer elmehessen Romániába. Már nem emlékszem melyik városba vittük a bátyámmal, de arra igen, hogy sokat ücsörgött, merengett különböző padokon az emlékeibe mélyedve, szomorúan.
Nagyon szerette a Képes Újságot és a Nők Lapját. Hegyekben állt a szobájában, a végén már annyi volt, hogy nem is vettek újat, egyszerűen elölről kezdte az olvasásukat, mert már úgysem emlékezett a korábbi kiadványokra. Én is szerettem nézegetni benne a képeket, főleg a Képes Újság utolsó oldalát, ahol mindig valami érdekesség volt. Sokat ücsörögtem nála, szótlanul, vagy hallgatva a meséket, melyeket felolvasott nekem a lapokból, közben savanyú cukrot szopogatott, amivel engem is mindig megkínált. Hát nem volt a kedvencem, de elfogadtam, majd észrevétlenül a zsebembe süllyesztettem.
92 évesen aludt el végleg, szinte együtt halt meg a karosszékével, melyből az utolsó évben már alig állt föl. Együtt öregedtek meg, a fotel lába kibicsaklott, karja recsegett. A halála előtti órákban, ha kérdeztünk tőle valamit, mindig más nyelven válaszolt, hol románul, hol németül, olaszul vagy magyarul.
Az ajtófélfának támaszkodva figyeltem, mikor a mentősök hordágyon kivitték a szobából. Nem sírtam. Inkább valami mély, megmagyarázhatatlan megnyugvás töltött el, mint szomorúság és nem értettem, hogy mamám, miért dühös, amikor annyira csöndben távozott az élők sorából, mint egy grófnő. Nevéhez méltóan, hisz így is hívták: Angela Contessi.