Megasztár

Nemrég autóval mentünk a lányommal. Közben szólt a rádió és épp egy nagyon jó kis szám ment az Abbától, mindketten hangosan énekeltük. Tami halandzsázva a dallamát dúdolta, én néha beletrafáltam a szövegbe, de a refrént akcentus nélkül énekeltem. Mikor vége lett a számnak, Tami közölte velem, hogy amikor a Megasztárban fog szerepelni, akkor ezt a számot is el fogja énekelni. Kérdem tőle, hogy mégis hol néz ő ilyen műsort, bár a választ tudtam, csak tőle akartam hallani. Hát a maminál – volt a felelet. Nem azt beszéltük, hogy nincs tévézés? – kérdem kis ingerültséggel a hangomban. Nem tudtam, hogy ezt sem szabad – feleli és lesüti a szemét. Elmagyaráztam, hogy ha azt mondom: tévét nem nézhet, akkor mindegy mi megy benne. Kicsit magába fordultan elgondolkodott. Hogy elvegyem az élét a dolognak, elmagyaráztam neki, hogy mért káros a televízió, hogy értelmetlen dolog mások kitalációját nézni, melyek nagy valószínűséggel sohasem fog megtörténni velünk, ráadásul teli van butasággal és ostobasággal, magamutogatással és rosszindulattal. Hogy a reklámok hazudnak, csak úgy tesznek, mintha valami nagyon jó lenne és szükségünk lenne rá, csak azért, hogy el tudják adni, és a Lüszi is szegény most otthon sír, mert kiesett, mert egy gyereknek nincs helye a felnőttek világában és nagyon sok felnőttnek sincs köze hozzá, hogy szemfényvesztés az egész, és ehhez hasonló dolgokkal próbáltam megszilárdítani véleményem fontosságát. Szó nélkül végighallgatott. Mikor leállítottam a motort, ránéztem és megkérdeztem, hogy egyet ért-e velem, vagy másképp gondolja. Szerintem igazad van – felelte nem túl meggyőző hangsúllyal.Az eset után úgy öt nappal, megint szóba hozta a Megasztárt. Most már fifikásabban kezdte. Elmondta, hogy ha ő fellépne, egyik kedvenc számomat adná elő, és biztos nem esne ki, és amikor a Hairt énekelné, ő felállna az asztalra is – ismeri a kedvenceimet, sok zenét hallgatunk együtt. Erre már nem mondtam semmit, nem valószínű hogy értelme lett volna, amikor hízelegve és nekem bizonyítva próbálja meglágyítani a szívem és a véleményem. Pillanatnyilag sikerült neki, de itthon akkor sem nézhet tévét. A maminak meg már nem szólok, tudom, hogy az időseknek sokszor ez az egyetlen szórakozásuk, csak azt nem értem, miért nem lehet átmenetileg felfüggeszteni, míg ott van az unoka.
Minap szerettünk volna elmenni Antival egy buliba. Tamit elvittük a mamihoz, a lány mondta is, hogy szívesen marad, de mire az indulásra került a sor meggondolta magát, elkezdett sírni, hogy inkább velem jönne. Nem mondtam, hogy mi nem haza mennénk. Picit még biztattam, hogy milyen jó lesz itt, de mikor azt mondta, hogy „ha ennyire akarod, itt maradok, bár nem szeretnék, de te döntesz”. Azonnal öltöztettem. Még azt is mondta, hogy jó lenne, ha magánál tarthatna egy fényképet rólam, és amikor hiányzom neki, akkor nézegetné. Ebben a pillanatban még azt sem bántam, ha tévét néz. Kit érdekel, amíg ilyen lelket simogató szavakkal fejezi ki az érzéseit. Csak az a baj, hogy minél többször látja a dobozba zárt villogást, annál jobban kiveszik belőle ez az érzékenység, és ezt nagyon nem szeretném.

A Szeretet Ünnepe

A hivatalos karácsony napja és másnapja a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, vagyis egyik nap Anti szüleihez, másik nap az én szüleimhez voltunk hivatalosak.
Bár nem szeretem az ebédmeghívásokat, mert én nagyon válogatós vagyok, és biztos, hogy nem pont délben éhezem meg, márpedig ha ebédről van szó, akkor nem illik késni. Nem is késtünk és erőt is vettem magamon, hogy asztalhoz üljek. Finomságoktól roskadozott az asztal, de nekem nagyon nehezen csúszott le a falat a torkomon, mert az eszem teljesen máshol járt.
Kicsit megijedtem, hogy nálunk elmarad a karácsonyi ünnepség, mert anyukám csak az utolsó pillanatban szólt. Nem mertem rákérdezni, hogy most akkor mi lesz, nem akartam, hogyha pénzhiány miatt marad el, majd miattam verjék költségbe magukat, esetleg anyukám fájós lába az oka – ami egyre rosszabb állapotban van -, hogy idén nem akarja megrendezni. Csak éreztem némi feszültséget a hangjában, mikor meghívott és csak sejtettem, hogy a valóság teljesen más, olyan amiről nem illik beszélni, még csak célozgatni sem rá, de mindenki tudja a ki nem mondott szavakból, hogy mi a helyzet, lehet érezni a levegőben, mint egy kellemetlen szagot, és úgy tenni, mintha rózsaillatot szippantgatnánk, de azért közben sűrűn szellőztetünk.
Végignéztem a terített asztal mellett ülő kapott rokonaimon és boldog arcokat láttam. Csak abban a pillanatban és pillanatnak éltek, nem gondoltak az év közben keletkezett súrlódásokra, pedig sejteni lehet, hogy egy közösségnél mindig vannak ilyenek. Én mint bennfentes tudok ezekről, de erre az egy napra mindenki félre tudta tenni a személyes sérelmeit, a megbántottságát, átmeneti haragját, ha még volt egyáltalán ilyen és nem felejtették el már sokkal korábban. Nekem általában sikerül - sőt attól érzem magam rosszul, hogy haragszom valakire -, másoknak is sikerül, akkor az én családom miért nem tud átlépni a saját árnyékán? Jobb a végtelenségig haragudni? Kényelmesebb? Szerintem szánalmasabb. Mégis inkább prüszkölnek egymásra, mint megbocsátanának, netán beismernék tévedésüket, pedig előbb-utóbb a szél is tovafújja a sötét fellegeket az égről.Talán az olasz vérvonalnak köszönhetem, nem tudom, de szeretem a nagycsaládot, amikor hangos a szoba a beszélgetésektől, a gyerekzsivajtól, a nevetésektől. Amikor ki-ki elmondja a történeteit, amin nevetni lehet, vagy ha nem, addig csűrjük-csavarjuk, míg mindenki hangosan nem kacag. Mert hogy mindennek van jó oldala. Na jó, nem mindennek, de keresni azért lehet.
Az év többi napján mindenki éli a saját kis világát, és nem számol be minden egyes eseményről, esetleg telefonon, de az nem olyan. Akkor sietve mondja, mert pénzbe kerül, mert éppen vezet a hívott fél, vagy idegenek veszik körül. Ezeken az ebédeken viszont van idő, hogy megtudjuk a másiktól a részleteket, mert ilyenkor ráérünk megbeszélni, de az sem baj, ha csak lényegtelen dolgokról váltunk eszmét, kíváncsiságból, időtöltésből, ez tulajdonképpen mindegy, hisz csak és kizárólag azért jöttünk össze, hogy együtt legyünk.
Emlékszem, hogy régen nálunk is ilyen volt a családi összejövetel. Egymást érték a szavak, mindenki beleszólt mindenbe, kötözködött és cukkolta a másikat, csak azért, hogy kacaghassunk, hogy ne a bánat, ne a gond legyen a napirendi pont, hanem a jókedv. Borozgatva, sörözgetve adomáztunk, kifordítottuk a kifordíthatatlant, fehérre festettük a feketét, csak úgy, minden cél nélkül.

Másnap a szüleimnél édesanyám gyerekei közül csak én jelentem meg, pedig van még két bátyám. (Van még két bátyám?) Mi jól éreztük magunkat így is, de nekem fájt és tudom, anyukámnak is, hogy egyik fia sem vette a fáradtságot, hogy eljöjjön. A szeretet ünnepén.

Szenteste

Az ünnepi hangulat nálam szentreggel kezdődött. Végre úgy éreztem, hogy minden a kezem ügyében van, nem kell kapkodni, jut idő mindenre, csak szépen sorjában kell hozzáfogni. Így is történt. Próbáltam minél tovább ejtőzni az ágyban, de Tami mindent megtett, hogy talpra állítson. Nem bántam, "ideje van a szakgatásnak, ideje a megvarrásnak".
Nem tudom, milyen nagymama leszek én, ha egyáltalán megérem, de nagy ebédekre ne számítson senki. Azért úgy éreztem, hogy valami süteményt csak sütnöm kéne, ha már egyszer így szokás. Ki is választottam kedvenc blogomról egy csokis édességet, amihez – a fahéjat leszámítva - minden volt itthon. Tami lelkesen segített… elnyalogatni a tálakat, eltüntetni a maradékokat.
A következő napirendi pont: fenyőfából karácsonyfát varázsolni. Már rég felhagytunk az igazi fenyő beszerzésével, mivel a kiültetés után egy sem maradt életben, a vágott fenyőt meg elvből nem. Szóval műfenyő, a szebbik fajtából, illat nélkül, de valamit valamiért. Tami lelkesen nekiült a lámpafüzér kibogozásának, de alig tíz perc elteltével kijelentette, hogy nem bírja tovább. Viccesen csúfolódtam is, hogy ilyen hamar feladja, és én ültem le a földre a gombóccá gyűrt, egyébként több méter hosszú zsinegnek. Az elején elég jól haladtam, de aztán olyan boggal találtam szembe magam, hogy Tami kócos haján edződve sem sikerült előrébb jutnom. Ráadásul ahogy tekergettem, még az is összegubancolódott, amit addig kiegyenesítettem. Hát nem mondom, hogy pár szent neve nem hagyta el a számat, de csak suttyomban, hogy a lány meg ne hallja. Tami már tűkön ült, hogy mikor teheti a fára a díszeket, de mondtam, hogy csak a lámpák után mehet, legyen türelemmel, én is azzal vagyok. Pedig dehogy! A padlólapon egyre hangosabban koppantak a kis színes izzók, félő volt, hogy a többség ripityára törik, mire a fára kerülne. Alig másfél óra elteltével viszont éljent kiabáltam és a kör közepére álltam. Tami tapsolt örömében, vagy az áramvonalas táncom látványától, nem tudom. Gondosan rátekertük a fára a füzért, amitől gondolom ismét összebogozódott, de már nem érdekelt. A díszítés gyorsan haladt, a szalonnacukrokat már délelőtt felmadzagoztam, a díszek szinte maguktól röppentek a fára. Kész csoda, hogy utóbbiakat nem kellett keresni, sőt az idén még a tavalyelőttieket is megtaláltuk, de nem tettük fel. A kevés sokszor több. Üröm az örömben, hogy rengeteg fotót készítettem az előkészületekről, de a fényképezőgép csődöt mondott és ebből az időszakból egy kép sem sikerült.
Most jött a legnagyobb feladat! Hogyan vonjuk ki a lányt a forgalomból, míg az ajándékokat a fa alá csempésszük? Alvásról hallani sem akart, már ünneplőben illegett és követte minden egyes lépésemet. Anti még fát vágott, megbeszéltem vele, hogy építsen egy kis mászókát, míg én kicsalom a lányt, aztán én is jövök, nehogy gyanúba keveredjek. Így is történt. Tami befejezte a Jézuskának szánt rajzot és kijött velem. Visszalopakodtam a házba és gyorsan a fa alá tettem a csomagokat. Aztán Anti is bejött átöltözni, majd játszottunk még pár percet odakint, és belestünk az erkélyajtón, ahonnan jól látszódott a fenyő. Tami azonnal észrevette, hogy még a fa is másképp csillog az alá pakolt ajándékok tükrében.Sajnos a Jézuska elfelejtette elvinni a karácsonyfa alá tett rajzot, ezért kétszer is a falba vágta a fejét, de már nem volt mit tenni. Tami kicsit csalódott volt, de aztán feledtette bánatát az ajándék mennyisége és változatossága, bár a csomagok kibontása előtt mindig reménykedett, hogy póni-alkatrész van benne és nekünk kell összeszerelni a röpülő lovat. Én is boldog voltam, mert lesz mit olvasgatnom jó sokáig és talán Anti is örült, egy kicsit, de erről írjon ő, ha akar. Az nagyon érdekes volt, hogy egész nap sütött a Nap, nem is csak világított, hanem ereje is volt, de mikor leszállt az este, elkezdett peregni az égből a fehér permet és végül fehér karácsonyunk lett, de ez a lényegen nem változtatott, hogy együtt voltunk a szeretet ünnepén és egymásnak okoztunk örömet. Ennél több nem is kell.A macskák csak másnap fedezték fel a jó melegbe hozott természetet és örömmel praclizták a lógó mütyüröket:

Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánunk mindenkinek!

Nyúl-lázadás

Nyulaink megunták a bezártságot, leverték rabláncaikat és kitörtek a kerítés szűk határaiból. Tette ezt először egy-két nyúl, majd reggelente egyre több nyargalászott az udvarban. Kezdetben próbáltuk visszapakolgatni őket, de egyre kisebb volt az esély az elkapásukra. Anti tett egy sikertelen kísérletet újbóli bebörtönzésükre és villanypásztorral kerített be egy sokkal nagyobb területet, mint ami idáig rendelkezésükre állt, de a nyuszikat ez sem akadályozta meg, hogy messzebbre merészkedjenek. Mikor a fenekükbe csípett az áram, olyan lendülettel pattantak át a dróton, hogy majdnem hátra maradt a szőrük. Szerintem azóta vissza nem mernek menni. Mindenesetre megszüntettük a pásztort, nehogy a gyereknek, vagy a macskáknak baja essen. Tulajdonképpen nem lenne baj, hogy kint vannak, csak azt nem tűröm, mikor borostyánágakkal integetnek felém. A múltkor az ablakon kinézve rajtakaptam egyet, amint a kerítés mellett legelészte a zöld leveleket. Fejembe nyomtam a sapkám és kirohantam, hogy elkergessem. A dühtől homályosan láttam, és nem vettem észre, hogy az almafának fejmagasságban is vannak hajtásai, így a cél előtt lefejeltem egy jó vastag ágat, a sapkám a földre esett, én majdnem hanyatt, a nyúl meg addig megtömte a pofáját borostyánlevéllel és békésen elgaloppozott, épp csak utána bírtam vágni a fejfedőmet. Tami meg jót nevetett a burleszkbe illő jeleneten. Már több szomszéd is jelezte, hogy van náluk egy-két nyúl, mit csináljanak velük. Ha meg bírják fogni, jó étvágyat, ha nem, majd visszajönnek. Vagy nem.Hát egyre kevesebb nyúl tapsikol az udvarunkban, pedig úgy két hete születtek kicsik is, vagyis már nem is voltak annyira kicsik, mikor előbújtak az üregből. Nyolcan voltak, szürkék, feketék, tarkák, egy - szinte a levegőre érve - elpusztult. Nem volt időnk azonnal eltemetni, és másnapra a tetem eltűnt. Aztán nyoma veszett még négy kicsinek és jó pár nagynak is. Az üregnél viszont rókalábnyomokra bukkantunk. Szóval tizedeli őket a vörös farkú. Szerencsére az ősszülők, Vihar és Villám még megvannak és az oroszlánfejű, meg Gallér is, őket nagyon sajnálnám, ha elvesznének, főleg hogy Anti szerzett nekik egy rakás káposztát, még annak is el kell fogynia, a macskák nem szeretik.Csiki nagy nehezen kilábalt a hasmenéses járványból. Most már teljesen jól van, csak sokszor Huncutot nem bírja lerázni a hátáról. Huncut már szeretne apa lenni, Csiki még nem ért meg az anyaságra, úgyhogy mikor sikerül egérutat nyernie, bosszúból azonnal a kandúrra ugrik. Szeretem nézni őket, amikor játszanak. Huncutból hatalmas macska lett és olyan esetlen, mikor szalad, Csiki pedig iszonyú fürge és mikor kergetőznek a házban, a csúszós parketten csak kopog a körmük, képtelenek bevenni a kanyart. Nagyon muris.Ma megint iszonyú szél fúj errefelé, de legalább a beígért eső elmaradt. Sárkányt kéne eregetni, csak sajnos nincs nekünk olyan, nem is tudom mit eszik egy tűzokádó? Viszont van egy új háziállatunk. Nagyon aranyos. Állandóan lábatlankodik a kalitkájában, egy percre sincs megállása, forog, tátogatja a száját. Mikor fát vágtam, na jó csak gyújtóst hasogattam, akkor találtam. Behoztam és azonnal megszerettük. Az első pár napban kicsit lefogyott, mert nem adtunk neki enni, teljesen kiment a fejünkből, hogy éheske a Férgecske. Tiszta ránc lett a bőre, mire észrevettük, hogy éhezik. Gyorsan hoztam neki élelmet, úgy falta szegénykém, mint más a rántott húst, de hamarosan vissza is nyerte eredeti henger formáját. A mérete alapján úgy tippeljük, hogy 3-4 éves lehet, és talán hőscincér lesz belőle.Ebben a nagy szélben tulajdonképpen hajókázni kéne egy hatalmas vitorlással. Fürkészni a hullámok titkát, minden kikötőben megállni és körülnézni, a világot bejárni.Ja majd elfelejtettem! Tami kívánság-rajzát kidobtuk és vettünk neki egy igazán színpadikus hajót. Igaz, nem vitorlás, nem is tengerjáró, pillanatnyilag csak a Dunán közlekedik, de remekül szeli a habokat. A lány szereti az uszályokat, hát uszályosat kapott.

Kívánságlista

Hirtelen felindulásból levágtam Tami haját, hogy ne legyen annyi sírás, mikor fésülnöm kell, vagyis ha rövidebb, fésülni sem kell és én mindent elkövetek, hogy kíméljem magam a fölösleges fáradozásoktól, melyek ráadásul fájdalmat okoznak a lányomnak. Szerencsére ő is egyet értett a nyiratkozással és még ennél is rövidebbre szerette volna, de azért nem akartam kisfiút csinálni belőle, hisz mindig is ilyen kislányt szerettem volna. Már új udvarlója is van! A múltkor a zsebében találtam ezt a szerelmes levelet, bár nem volt előttem titok a vonzalmuk, ott még nem tartunk, de ezt valahogy elfelejtette megmutatni.A válaszlevelet viszont én hamarabb láttam, mint a fiú.Tamit megint megkértem, hogy kezdjen el rajzolni a Jézuskának, hogy mégis mit szeretne kapni karácsonyra. Az idén még jobban elrugaszkodott a valóságtól, mint tavaly, de már sokkal szebben és nagyobb örömmel rajzol, mint idáig és ennek nagyon örülök.Az első számú ajándék egy életnagyságú szárnyas póni, mely felrepíti a levegőégbe és még kormány is van rajta. Szeretne egy CD-t is Gryllus Vilmos dalaival, ami anno megvolt nekünk a számítógépen és nagyon sokat hallgattuk, de nem volt elmentve CD-n és egy hirtelen gyalulás után megsemmisült. A palettát egy szárnyas cica is bővíti, amit nevezhetnénk cicazusnak is.
Ezek a rajzok pedig a mostani kedvenceim, de ez napról napra változik:Itt Tami áll a karácsonyfa előtt, bár szerinte ül.
Itt más színösszeállításban a gyönyörű pegazus kormánnyal.
Egy igazán jól sikerült macska, más mint a többi, de ha jól emlékszem másolás útján született.
A bicikliző Tamara, akit üldöz egy bicikliző bicikli.
Egy nagyon szomorú, tűz elöl menekülő cica-hercegnő, akit megment a szemerkélő eső.
Ez pedig én lennék, bár a valóságban a hasam ennyire kockás, nem a vállam, és nem is ilyen kék a barna szemem.

Karácsonyi angyal

A lányom minden nap egy angyal, de tegnap elvittem a munkahelyemre, ahol igazi karácsonyi angyalkává változott. A munkatársaim szemén láttam, hogy örülnek a meglepetésnek, amit a lányom okozott – vagy csak a finom szaloncukornak. Persze nekem is volt benne részem, úgyhogy én is boldog voltam, hogy örömöt szereztem nekik. Szeretem, ha jókedvűek körülöttem az emberek. Szeretek adni, szeretem felvidítani a környezetem, mert a jutalmam a tekintetekben látszódik, és azt hiszem - egy kivétellel - éreztem is a felém és Tami felé áramló szeretetet.
Sokan még nem ismerték a lányomat, vagy nagyon régen találkoztak vele, mivel nem túl sűrűn viszem magammal, mert akkor képtelen vagyok a munkámra koncentrálni, és tudom, hogy a többieket is zavarja egy gyerek jelenléte, mikor bekukucskál egy kislány az ajtó nyílásában és elkiáltja magát: hahó!, de talán egy évben egyszer megengedett az ilyesmi – a főnökeimet ugyan nem interjúvoltam meg ez ügyben, számukra is meglepetés volt. Taminak sem volt ellenére az önzetlenség, hisz ő is „csak” a mosolyokat kapta jutalmul, de nagyon élvezte a helyzetet, és hogy velem lehet, a dolgozóban - bár már régóta nem így mondja. Először kicsit visszafogottan viselkedett, de hamarosan levetkőzte a gátlásait és nélkülem is barangolt az ismeretlen szobákba, közvetítette a kéréseket, hogy ki kér még kókuszos szaloncukrot, ki vajkaramellásat, bár utóbbi nem ízlett annyira, de azért elfogyott.Míg dolgoztam, leült mellém rajzolni. Az első rajzát én kaptam, majd jöttek sorban a többiek. Először télapókat mázolt, aztán gondolta, inkább személyre szabott műalkotásokat készít, úgyhogy mielőtt nekilátott volna, megtudakolta, hogy kinek melyik a kedvenc színe és állata, majd papírra vetette a kéréseket. A színnel nagyon körültekintő volt. Nem igazán tudott mit kezdeni azzal a válasszal, hogy zöld. De milyen zöld? Első alkalommal hosszú perceket vett igénybe, míg kiválasztották a mohazöldet. Oké. Ekkor a lányom felmutatta, hogy tulajdonképpen neki csak egyfajta zöldje van, az pedig fűzöld. A következő delikvensnek is a zöld volt a kedvenc színe. Tami már nevetve kérdezte, hogy mohazöld? Bújócskázott is kicsit, ami a legideálisabb játék a munkahelyemen, annyi rejtekhely van a dobozok miatt, de gyorsan feladta, mivel nem volt, aki megkeresse, és így – lássuk be - nem sok értelme van ennek a játéknak.Néha elment valahová beszélgetni, vagy csak lépcsőzni, netán segíteni és alig akart hazajönni. Mostantól szabadságon vagyok, úgyhogy ebben az évben már csak akkor megyek be dolgozni, ha valami halaszthatatlan munka merül fel. Persze azért itthon dolgoznom kell, hogy ne legyen olyan jó nekem. Aláírtam a papírjaimat is: bérjegyzék, szabadság, stb., bár utóbbit majdnem nem, mert a főnököm pont úgy tartotta a számlatömböt, hogy a dolgozó neve fölött csak annyit láttam: Évi. Kérdem, ki az az Évi? Ekkor elvette az ujját és a takarásból előtűnt a folytatás: Évi szabadságolás. Ja akkor az én vagyok – mondtam és levettem a szőke parókámat.

Mikulás

A Mikulás nálunk is járt, de direkt nem akartam túl nagy feneket keríteni neki. Mivel előző este elfelejtettük a cipőket bekészíteni, hirtelen ötlettől vezérelve a szerteszét hagyott zoknikba, harisnyákba töltöttem az édességeket.
Tami reggel sokáig észre sem vette, csak mikor felhívtam a figyelmét a ruhaneműk furcsa elhelyezkedésére, hisz annyira azért nem szokott rendetlenség lenni nálunk, hogy a konyhaszekrény fogantyúján lógjanak (bár lehet, mert egyáltalán nem volt szokatlan a látvány). Tami nagyon megörült a meglepetésnek, de azonnal feltette a kérdést, hogy mégis miként jutott be a Télapó? A kéményen nem jöhetett, mivel nincs összeköttetésben a házzal, úgyhogy abban maradtunk, hogy biztos a macskák nyitották ki neki az ajtót, bár akkor meg az jutott eszébe, hogy miért nem éreztük a hideget? A további kérdéseket feledtette a csoki édes íze.
Már hónapok óta foglalkoztat a kérdés, mivel egyre sürgetőbb a válasz megtalálása, hogy melyik iskolába írassam be a lányomat. Eddig csak annyira kerültem közelebb a válaszhoz, hogy melyikbe nem fogom, de sajnos egyre rövidebb a lehetséges oktatási intézmények listája. Nem szívesen íratnám be hagyományos iskolába, mely kiírtja a gyermekből a játékosságot, az álmodozást, a sok szabály megbénítja a kreativitást, mely Tamit annyira jellemzi. Ezért idáig a Waldorf-iskola volt a nyerő, ahol fontos szempont a gyerek személyisége, a gondolkodás szabadsága, az önkifejezés többféle módja, a művészeti érzékenység fejlesztése, ahol az önálló gondolatok fontosabbak, mint a tankönyvekben leírtak (ezért nincs is a Waldorf-iskolának tankönyve), ellentétben a hagyományos iskolák magolásra buzdító, a gondolkodást háttérbe szorító és az ismeretanyag tényként való elfogadását szorgalmazó, tekintélyelvű tanítási módszerrel.
Ezután a bekezdés után mindenki azt hihetné, hogy egyértelmű a lányom hová fog iskolába járni. De nem! Mivel nem találkoztam olyan gyerekkel, aki ebbe az intézménybe jár, és így első kézből tudna információkkal szolgálni. Olyan felnőttel sem beszéltem, aki kijárta volna ezt az iskolát, és talán még egyetemre is jelentkezett, aminek elvégzése nem okozott neki nehézséget, vagy legalább fel tudja mérni, hogy melyek azok a hátrányos pontok, melyek egy egyetem elvégzését megnehezítik a szokatlan tanítási módszerek miatt.
Ha lenne Waldorf-egyetem persze ezek a dolgok nem aggasztanának, de legalább már középiskola létezik.
Ma lehetőségünk nyílt, hogy kicsit betekintést nyerjünk az iskola belső életébe, bár igencsak színpadi jelleggel, de láthattuk a gyerekek és szülők által készített karácsonyi ajándéktárgyakat, belelapozhattam a tanulók által írt „tankönyvekbe”, melynek látványa hihetetlen érzéssel töltött el, annyira színes volt és kifejező, teli rajzzal, szöveggel, egyéniséggel.
Tamival megnéztük a Varázsfuvola rövidített változatát is, ami viszont nem keltett bennem katarzist. Két narrátor szerepelt, két hegedűs, két fuvolás és a kórus. A mesélők többször bakiztak, pedig egy kottaállványról olvasták a szöveget. A hegedűsök iszonyú hamisak voltak, egyikőjüket az sem zavarta, hogy a feje fölött lévő polcba koccan a vonó vége. A fuvola viszont gyönyörűen szólt és a csengettyűk is időben szólaltak meg, mindig akkor, mikor levitte a narrátor a hangsúlyt, ami pedig nem jelentette mindig a mondat végét. Az viszont visszatetsző volt, mikor az előadás végén a tanár néni, kitette a terem közepére a hegedűtokot, hogy akinek tetszett, gyarapíthatja a csoportpénzt. Hát nem tudom, hogy el tudnak-e menni fagyizni az összegyűjtött pénzből, mi gyorsan távoztunk a lánnyal. Tami azt mondta, hogy neki tulajdonképpen nagyon tetszett a műsor, még ha az arca végig úgy is nézett ki, mint aki már ezerszer hallotta ezt az előadást, és ez volt a leggyalázatosabb.
A folyosókon mindenféle dolgot árusítottak, főként a gyerekek által készített kötött, horgolt angyalkáktól kezdve a gyönyörű grafikákból álló színezőkig. Utóbbiból vettünk is egyet, amit eljövetelünkkor ott is felejtettünk az egyik asztalon. Tami sírva fakadt, mikor megtudta, de én is nagyon sajnálom, mert tényleg gyönyörű rajzok voltak benne. Megálltam egy-két szülők által árusított asztalnál is, de az a tukmálás, amibe azonnal belekezdtek, borzasztó viszolygást váltott ki belőlem, úgyhogy jobbnak láttam odébb állni, mivel nem akartam goromba lenni. Az egyik terembe lépve, büfé működött, ahol forrócsokit, turmixot árultak. Szépen terített alacsony asztalkák előtt, színes lepellel takart szivacsokon lehetett helyet foglalni, de én csak azért jöttem be ide, hogy a korábban szerzett mézes keksz maradványaitól megszabadulhassak, reméltem itt találok egy szemetest, de nem, ami ugye megint csak nem igazán egyeztethető össze a Waldorf-szellem környezetbarát ideológiájával.
Szóval a vegyes érzéseim tovább gyarapodtak, nem hogy egyszerűsödtek volna. Azt is eszembe jutott, hogy mivel ez alapítványi iskola, nem csak anyagilag számítanak a szülők segítségére, de mintegy társadalmi munkában a szülők és tanárok csinosítják a tantermeket, legyen szó virágokról, vagy festésről. Ahogy elnéztem a folyosón a plafont, szerintem még vakolókanalat is kézbe kéne vennem, ami nem lenne túl szerencsés ismerve az én ügyességi mutatóimat. Persze az sem biztos, hogy Tamit felvennék - még ha nincs is felvételi -, mert előnyben vannak azok a gyerekek, akik Waldorf-óvodába járnak, nincsenek megfertőzve a Barbie babák világától, amit akármennyire is ki akartunk iktatni a lányunk életéből, az óvodai közösség, a nagyszülők tévénézős beállítottsága nem segítette elő ezen törekvésünket.
Én már rengeteget olvastam ebben a témában, Anti most a fórumokat böngészi, de szívesen venném, ha valaki venné a fáradtságot és első kézből tudna érvekkel avagy ellenérvekkel segíteni a döntésben.

Állatságok

Csiki már egy hónappal ezelőtt megkapta a macskáknak járó védőoltást. Nem írtam róla, mert eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy egy új állatorvoshoz vittem, mert az előzőt sokalltam és még csak szimpatikus sem volt a doktor úr. Vilmos fele annyiba kerül és sokkal kedvesebb. Eltelt egy hónap és újból vinni kellett ismétlő oltásra. Egyébként is fel akartam keresni a dokit, mert pár napja nem eszik, hasmenése van, az éhségsztrájkhoz Huncut is csatlakozott, pedig ő jól van, csak így kényelmes neki feküdni.Tami mindig elkísér, nagyon érdeklik a váróban várakozó állatok, előszeretettel simogatja őket, aminek én egyáltalán nem örülök, nehogy elkapjon valamit.
Elsőnek értünk a rendelőbe. Csiki már nagyon türelmetlen volt, szeretett volna kézben lenni legalább, de még inkább a megszokott környezetében. Először egy szívbeteg kiskutya érkezett a gazdájával, akiről kiderült, hogy az asszisztensnő (nem az eb). Fehér köpenyben már megismertem. Aztán jött egy orosz kékre hasonlító házimacska, oltásra. Tami mindenáron össze akarta szimatoltatni a két nyarvogót, de szerencsére hamarabb bementünk.
Elmondtam a bánatom, a doki a macska szőrén úgy érezte, lázas, úgyhogy meg akarta mérni Csiki lázát. Ugye a négylábúaknál a lázmérést nem a hónaljnál végzik, sem a szájban – nem lenne túl szerencsés - hanem mint a csecsemőknél, fenékben. Az orvost az sem tántorította el tettének elkövetésére, hogy felhívtam a figyelmét: hasmenése van! Először az asszisztensnő fogta le Csiki elejét, míg Vilmos a végén matatott, de a macska annyira tiltakozott az idegen kéz ellen, hogy jól összekarmolta. Ezek után én vettem át. Csiki rám nézett, dorombolt egyet, aztán folytatta a hepciáskodást. Mondanom sem kell, hogy a lázmérést nem digitális hőmérővel mérték, hanem a hagyományossal, úgyhogy időbe telt, mire felment 40 fokra. Ekkorra már nem csak csöpögött Csiki fenekéből az anyag, hanem ömlött. Az asszisztensnő véres kézzel törölgette az asztalt, majd a padlót, aztán megint az asztalt, utána a macska fenekét. Ami még meglepőbb volt, hogy Tami dőlt a röhögéstől. Én még ilyen boldognak nem láttam, mint most, ahogy hadakoztunk a macskával és a belőle származó végtermékkel.Lassan kezdett elfogyni Csikiből a cucc, úgyhogy gyorsan beletettem a kosarába. Nem voltam elég gyors. Mikor az orvos felé fordultam, hogy az anyagiakat rendezzük, lepillantottam a kabátomra, tiszta lucsok volt, a bűz elviselhetetlen. Mondtam, hogy kérek két percet, és az idén először felvett, jó vastag télikabátot kimostam a mosdóban, több méternyi papírtörlő segítségével.
A védőoltást betegen nem kaphatta meg, de a menésére adott két injekciót, amitől remélhetőleg egyenesebben jár majd. Egész úton émelyegtem a kabátom szagától, itthon azonnal belevágtam a mosógépbe dupla annyi mosószer kíséretében, mint amennyi indokolt lett volna.
Az állatorvossal abban maradtunk, hogy holnap felhívom, milyen állapotban van Csiki és akkor eldönti, hogy mi legyen. Csiki reggel már sokkal jobban volt, követelte, hogy adjak neki enni és bár nem vitte túlzásba az evészetet, nem is jött ki belőle. Viszont rengeteget ivott! A mi macskáink nem tálkából isznak. Eddig mindegyik nőstény sziámi a mosdóból vagy a fürdőkád szélére készített kupából volt hajlandó inni. Csiki ma odáig ment az ivászatban, hogy meg sem várta, míg végzek a tusolással, már a szappanozásnál beugrott a kádba és szárazra nyalta.
Este felhívtam az orvost, aki látni akarta Csikit, szóval még lelkiismeretes is, és újabb injekciót adott neki. A lázát is meg akarta mérni, de mikor lemosta a műszert a csapnál, hozzáütötte a mosdóhoz és eltört. Fellélegeztem.Másnap délelőtt – már rendelési időben – megint jelenésünk volt nála. Huncutot is vittük, mert ő sem a régi. Mindkét macska kapott egy-egy injekciót és egy zacskó gyógytápot. Huncut oltási lapját nézegetve kiderült, hogy egy fontos betegség ellen nem védi, jó lenne megismételni. Kicsit mérgelődtem magamban, hogy az előző orvos nem csak olcsó nem volt, de körültekintő sem. Veszettség ellen is be kell majd oltatni őket, úgyhogy jó ideig járkálhatunk még a dokihoz.

Bubu, a manók és egyéb leleplezések

Az óvodában megint tökpéntök volt, de az előkészületek idén hamarabb vették kezdetüket, mivel a manók is akcióba léptek. A manókat élőben az anyukák helyettesítették, vagyis nekem kellett beszereznem azokat a gombokat, melyeket a szemtelen szél a manóktól elfújt egészen a teraszunkig, amiket aztán az óvodának be kellett szolgáltatni. Egy manósapkát is varrnom kellett, amit tökpéntökön a manók elvittek, hogy helyette valami ajándékot hagyjanak a csalódott gyerekeknek, most egy papír levélmanó személyében.
Szerintem az óvoda egy új hagyományt akar meghonosítani, aminek a lurkók örültek, élmény volt nézni, ahogy zseblámpával keresgélik a levélmanókat. Tami hármat is talált, kettőt azonnal el is vettek tőle, hogy ismét eldugják, mert csak egy jár minden gyereknek. Aki nem volt elég szemfüles, már az óvónő segítségével kereste újra.
Mikor a várost jártam, hogy megfelelő gombokat és anyagot keressek a meglepetéshez, beszabadultam egy turkálóba. Egyből megakadt a szemem egy kazalnyi plüssállaton. Találtam egy bandzsi szemű, félnótás Bambit, egy kövér pónit és egy kárpáti hiúzt, pont olyat, mint amelyik megszökött a Vadasparkból. Nem bírtam ott hagyni egy kicsi tevét sem, mivel itthon már volt egy hasonló „idősebb” példány, gondoltam milyen jó móka lesz, ha születik neki egy kicsinye.
Nem egyszerre adtam át őket, hanem gondos előkészületeket tettem, hogy minden a helyére kerüljön és bezsebeljem a jól megérdemelt elismerést a lányom szemében csillogó örömkönnyek formájában.
Az első Bubu volt, az őzike, aki mégsem lehetett Bambi, hisz nagyon csúnyácska volt, de azért annyira nem, hogy ne lehessen szeretni. Kitaláltam hozzá egy mesét, hogy az erdőben mindenki csúfolta és elbújt, később pedig már nem talált vissza az anyukájához. Ahogy bolyongott, összefutott egy rigóval, aki elmondta, hogy lakik a közelben egy kislány, aki nagyon szereti az állatokat, nyugodtan hozzá költözhet. Tami nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy ő az a kiválasztott kislány, és boldogan ölelte magához a gidát. Aztán jöttek a kérdések, hogy mégis hogy talált hozzá, ha még a hazaútra sem lelt? Hát a rigó mutatta neki az utat. Na és mi van most az anyukájával, biztos nagyon keresi. A rigó minden bizonnyal visszament és megnyugtatta, hogy jó helyen van. Na és milyen erdőből jött, hisz nem igazi őz, vagy igen? Itt már kicsit elbizonytalanodtam, látva Tami szemében a kétségbeesés és a kétkedés árnyalatnyi különbségét. Nyeltem egy nagyot és feleltem: nem, ez plüss őz és a plüss erdőből jött (mint a négyszögletű kerek erdő). Egy kicsit rajtam felejtette a tekintetét, de aztán mosolyogva szorította magához Bubut és nem kérdezett többet. Én pedig letöröltem a homlokomról az izzadságcseppeket és hátradőlve fellélegeztem, hogy nem akar elmenni a plüss erdőbe.
Egyik este arra értünk haza, hogy megszületett a kis teve. Na, ezt már hitte is, nem is, de mivel egyszerre léptünk be a szobába és pillantottuk meg az ágyon ülő púposokat, én minden gyanú felett álltam.A tökpéntökre semmi újat sem alkottam, mondhatni önmagamat ismételtem, mert nagyon kevés időm volt, mivel pont egybeesett a munkahelyem leltárával, ami reggel hattól este hatig tartott, bár én pénteken eljöttem hamarabb a program miatt, de másnap be kellett pótolnom.
A tökünnepet beárnyékolta egy járvány is, alig volt résztvevő, hiányzott a megszokott csemege, de Tami jól érezte magát. Van egy kislány, aki kisebb nála két évvel és borzasztóan neveletlen, szófogadatlan. Tami többször kérte, hogy átmehessen hozzá. Mondtam neki, hogy amíg nem okosodik meg, addig felejtse el. Pénteken módom volt némileg megfigyelni a kislány szüleit is, mikor az apuka a tábortűznél állva a gyereke fedetlen üstöke felett két pálcikával tüzeskedett. Én csak néztem az aláhulló parazsakat és vártam, hogy mikor gyullad fel a lánya haja, de szerencsére az anyuka vagy a nagymama – nem igazán tudtam eldönteni a kapcsolatukat a sötétben -, rászólt, hogy hagyja abba. Magamban módosítottam korábbi kijelentésemet, miszerint nem csak a gyereknek, de a szülőknek is okosodniuk kell ahhoz, hogy Tami betehesse hozzájuk a lábát, de nem valószínű, hogy ezt én kivárom.
Tami csoportjában van egy kisfiú, aki igencsak szeret velem beszélgetni, és még az sem tántorítja el, hogy a felét sem értem annak, amit mond, annyira selypít. Állandóan visszakérdezek, hogy tisztázzam mondanivalójának tartalmát, lehetőleg úgy, hogy csak igennel, vagy nemmel kelljen felelnie. Most viszont minden szavát értettem, mármint nyelvtanilag. Odaszaladt hozzám és közölte: „anyukám reggel meghalt és nekem is fáj kicsit a hasam”, majd tovább rohant. Meghűlt bennem a vér, de aztán megláttam az anyukát és megnyugodtam.
Miután az egyik kislány behányt a tökök alá, hazajöttünk. Egész úton azon gondolkodtam, hogy mért nem ezt a tököt faragtam ki, most aktuális lett volna. Igazán halloweenesre sikeredett az idei tök-fesztivál.Sajnos Tami szombatra csak elkapta a hányásos járványt. Mivel a leltárt be kellett fejezni, mindenki túlórázott, de nekem már nagyon mehetnékem volt. Szerencsére 12 órai munka után egyik munkatársam is így döntött, úgyhogy mellé szegődtem az autóba. Én is siettem, hiszen már ideges voltam Tami miatt, de azért túlzásnak éreztem 110-el hajtani végig a városon. Nem féltem, de azért kapaszkodtam és megijedni csak akkor kezdtem, mikor pont egy lassúbb pillanatban (piros volt a lámpa!) szembe jött velünk egy rendőrautó és a sofőr közölte, hogy ha hamarabb találkozunk vele, lerázza. Azt hiszem előtte én kiszálltam volna.
Tami anyukámnál volt, telefonon konzultáltunk, hogy elhozzam-e, vigyek-e valamit, de erre elmesélte, hogy mikor az áruházban voltak, Tami megkívánta a szőlőt. Anyukám azonnal tépett neki két szemet a fürtről, hogyha ezután is kér, akkor megveszi neki. Nem szóltam semmit, mert nem akartam veszekedést. Anti szerint én is felnőttem mosatlan szőlőn, de azért nem egy legyengült szervezet számára való a más emberek koszos kezével összefogdosott gyümölcs. Arról nem is beszélve, hogy így gyorsan elfogynak a fürtök, ha minden családos két szemet letép a gyerekének.

Mindenből egy kicsi

Megjöttek a varjak. Ez nekem a telet jelenti, a hideget és bár még süt a Nap, de a szél már hidegen fúj, egyre kevesebb időt lehet a szabadban tölteni, főleg mert hamar besötétedik, amit még tetéz az idővisszatolódás is. Brrr.
Főleg azért nem szeretem a telet, mert nálunk nem szép a tél. Nem fehér, nem békés, hanem lucskos, jeges, csúszós. Egyébként sem szeretek már annyira autót vezetni, mióta a balesetem volt, de ha még csúszik is, fagyos is, az ablak is párásodik, a gondolattól is kiráz a hideg.
Ennyit az alaphangulatról.
Tami vasárnap vásárban volt az apjával, minek eredménye az lett, hogy Anti közölte: soha többet nem viszi magával! Elég makacs a lányom és Antival teljesen másképp viselkedik, mint velem. Hihetetlen érzékkel képes ráérezni a gyenge pontjaira és ki is használja, amint lehetősége nyílik rá. Nagyon következetesen kell viselkedni vele, ami Antinak nem megy annyira egyértelműen. Kezdetben nekem is nagyon nehéz volt nemet mondanom és aztán ahhoz tartanom magam, de idővel megszoktam és természetessé vált, mert ha nem így teszek, akkor tudni fogja, hogy már csak egy kicsit kell puhítania és akkor meggondolom magam. Antinál még működik ez a technika, nálam már nem is próbálkozik, elfogadja a megmásíthatatlant. (Annak viszont örülök, hogy sikerült az apjának lebeszélnie, hogy kaktuszt hozzon nekem. Ki nem állhatom ezt a szúrós növényt, ahogy a lakásban a virágot sem szeretem. Arra ott van a kert, de egy kaktusznak mi értelme az udvaron?! Mondjuk a csalán közé kiültethettem volna.)Kaktusz helyett viszont ezt a virágot kaptam. És ez gyönyörű!

Nem tudom, hogy a különböző személyiségjegyek, hogyan harmonizálnak egymással, mint például az asztrológiában, ahol meg tudják mondani, hogy melyik csillagképhez milyen jegy illik, vagy mire kell ügyelni, hogy összhangban legyen. Persze ez csak annak jó, aki hisz benne. Tudtommal ilyen nincs a pszichológiában, legalább is én még nem hallottam róla és a szülőnek sincs módja, a számára leginkább megfelelő jegyű gyereket kiválasztani.Tami főként szangvinikus típusú, akárcsak én, bár nálam nyomokban felfedezhetők a melankolikus jegyek is. A szangvinikust az érzelmek irányítják, alaptermészetük vidám, kedves, megértő, de csapodár, meggondolatlan és sokszor felületes is. Hiányzik belőlük az az akarat, kitartás, ami cselekvésre serkentené az elhatározást. A melankolikus túl sokat töpreng, emészti magát, fellegvárakat épít. Anti elsősorban szintén szangvinikus, de flegmatikus – és egy kis kolerikus - alkattal vegyítve. A flegmatikust nyugodt, békeszerető, gyakorlatias, előbb gondolkodik, aztán cselekszik, de mindig ösztönözni kell, mert hajlamos a lustaságra, és imád gúnyolódni, míg a kolerikus lendületes, céltudatos, gyors gondolkodású, a kihívást kedveli. Itt említeném meg, hogy mikor a nagymamánál maradt Tami orrszívója, Anti seperc alatt előállított egyet radírból, tollvégből, benzincsőből és egy nyalóka kupakjából. Átmenetileg kitűnően működött.Persze a lánynál még nem alakultak ki teljesen a személyiségjegyek, de az alaptermészet nem valószínű, hogy változni fog, szerintem csak erősödhet, mintsem gyengülne.
Mindegyik típusjegynek megvan a maga jó és rossz oldala, erőssége és gyengéje. Teljesen felesleges harcolni ellene, úgy sem lehet megváltoztatni és csak feleslegesen elpocsékolná az ember az energiáit. Pszichológusok sokat vitatkoznak, hogy mi öröklött, mi tanult. Szerintem már születésünk előtt rendelkezünk a ránk jellemző személyiségjegyekkel, melyeket csak befolyásolni lehet, de megváltoztatni nem. Az egyéniség velünk születik, nem utánzással elsajátított. A szülő feladata csak annyi, hogy az erősségét erősítse, a gyengéit pedig… elfogadja.Csiki nem tudom, milyen alkat, a macskapszichológiát – ha egyáltalán létezik ilyen – nem ismerem, de elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy nem lehet a lakásban tartani. Olyan nyarvogást, követelődzést, harapdálást vág le, mikor megtiltom neki, hogy kimenjen, hogy nálam szakad el hamarabb a cérna. Az ő természetét sem lehet megváltoztatni, az ösztön mondatja vele, hogy ki kell mennie, a szabadban rohangálnia, egerésznie. Én meg bent aggódhatok, hogy mikor megy ki a kapun túlra. Szerencsére még nem nagyon távolodik el a ház és terasz környékéről, és Huncut is vigyáz rá. Na meg én is figyelek. Mindenre.
Legalábbis megpróbálom.

Apropó! A máglyarakás tényleg nagyon finom lett.

Pár beszéd

A különcök mindig télen mennek nyaralni? Persze azért ez nem volt az a tengeri, hullámos, simogató, mélykék színű, páradús, nedvesen melengető levegő, de legalább órákra tudta feledtetni velünk a kopár, lombját vesztett fák és a hűvös szél, nyakunkba sálat tekerő légkörét.
Taminak előző este még nem árultam el, hogy mi a tervünk, úgyhogy mikor kérdezte – mint minden lefekvés előtt -, hogy holnap mit csinálunk, csak annyit mondtam, hogy amihez kedvünk van, nem kell mennünk óvodába. Ettől a választól békésen elaludt, akárcsak én, az éjszakai programot feledve.
Másnap reggel, mikor megtudta, hogy uszodába megyünk, majd kiugrott a bőréből… és a fürdőruhájából, mert kicsit már kinőtte a lány, de most nem érdekelte, hogy ki van a cicije, akárcsak a környezetét.Sokkal biztosabban mozgott a folyékony közegben, mint tavaly nyáron, pedig az idén nem volt alkalma a próbálgatásra – köszönhetően a szarmonella és az anyagi helyzetünk nadrágszíjszorító voltára. Olyan ügyesen vette a levegőt és félelem nélkül süllyedt a víz alá, mint aki az előző pár évben csak ezt gyakorolta volna.Perszer én sem voltam rest alámerülni a habokban, hogy aztán felbukkanjak, mint az algyői szörny, kedvesem kaján vigyorát és gyönyörű piros fürdőgatyáját pillantva meg először, mely párját ritkította. (Nagyon szégyellem magam, hogy nem örökítettem meg, ennyire figyelmetlen vagyok.)Sajnos a szemem nem bírja a klóros vizet, hiába volt rajtam úszószemüveg, mindig becsurgott valamennyi, úgyhogy fél óra múlva már olyan véres volt a fehérje, hogy csak Antira mertem nézni, mert ő színtévesztő és nem vett észre semmi változást, az ő szemében még mindig szépnek láthattam magam.
Eljött az az idő is, mikor a masszőrnő csak rám várt és én víztől csucsogva lefeküdtem egy irdatlanul kemény ágyra, hogy aztán átadjam magam a gyömöszölésnek, melytől Anti ujjai két perc alatt kikészülnek, a hölgy pedig fél óráig művelte, könnyedén, elejétől a végéig ugyanabban a tempóban és erősségben. A jobb lapockám annyira fájt, mikor kezelte, hogy megkérdeztem ugyanúgy csinálja a balnál is, vagy csak én érzem a jobbat jobban. Azt felelte, hogy borzasztóan be van csomósodva a fájdalmas rész, azért érzem ilyen intenzíven, pedig a másik oldalt is ugyanúgy lazította. Biztos jobb kezes vagyok és ezért. Ez a válasz nem elégített ki annyira, nem hiszem, hogy a jobbkezeseknek a jobb válla, míg a balkezeseknek a bal válla lenne elgémberedve. Ezek után még pár kérdést feltettem, hogy a szakmai hozzáértését teszteljem és sajnos megbukott, főleg ott, mikor a váltópartnerét kezdte szapulni, bár nagyon finoman, de azért egyértelműen.
Ennek ellenére nagyon gyorsan elröpült a nekem szánt fél óra, pedig azt hittem, ez az idő akkor is annyi, mikor dolgozom, de tévedtem. Kikapcsolódás közben sokkal gyorsabban telik. Tami sem repesett a boldogságtól, mikor kiderült, hogy indulunk haza, hirtelen annyira fáradt lett, hogy alig bírt mozdulni.Ráadásul hajnalban az órákat is vissza kellett állítani (nem keltem fel ezért éjszaka), ami ellen én minden évben lázadozom, eredménytelenül. Mért nem lehet előre állítani a vissza helyett, hogy legyen még egy óra világosság délután??? Kit érdekel, hogy hajnal ötkor már nincs sötét???

Nosztalgia

Anti kicsit szentimentális lett mostanában, de engem sem kell félteni. Őrzök én is jó pár emlékcserepet magamban, mert a múlt bennünk van, akár rosszak, akár jók, minket táplálnak, erősítenek, avagy gyengítenek, de léteznek, még ha néha azt gondoljuk el is felejtettük őket. Sokszor gondolok arra, hogy mért nem emlékezünk a gyerekkorunkra? Többnyire ezért is írom a blogom, hogy majd Taminak meg tudjam mutatni, hogy fel tudjam eleveníteni gyerekkorának örömteli, vagy kevésbé örömteli pillanatait. Bennem csupán 6 éves koromtól sejlenek fel dolgok, míg Anti sokkal korábbról emlékszik a vele történtekre. Vajon mi befolyásolja ezt? Tamiban mi marad meg kicsi korából?
Az írott szónak hatalma van, sokszor leegyszerűsíti a dolgokat, sokszor rávilágít hiányosságokra, néha szórakoztat, néha elgondolkodtat. De mindig mond valami fontosat vagy ha nem, akkor is kivált belőlünk egy érzést, ami nem biztos, hogy kellemes, de mindenképp érdemes foglalkozni vele, akár egy rövid időre is.
A fénykép ugyanígy - csak szavak nélkül - érzéseket kelt bennünk, illatokat hoz, hangokat hallat, belemarkol a szívünkbe, felidézi a hozzáfűződő dolgokat, vagy elképzeltet velünk olyat is, ami meg sem történt, de akár megtörténhetett volna.
Még mikor suliba jártam - nem mondom melyikbe, rá lehet jönni - mindenki kapott három különböző fotót, amiről novellát, történetet, költői vénával rendelkezők verset írhattak. Imádtam ezeket a feladatokat, mert kiélhettem a fantáziámat. A felolvasás végén a tanár elárulta, hogy tulajdonképpen mi tartozik a kép hátteréhez. Hihetetlen, hogy milyen egyszerű volt az élet megoldása, de az író olyan töltettel ruházta fel, amiben az egész élet benne volt, nemcsak egy kiragadott pillanat. Mindezt egy kézmozdulat, egy érintés, egy tekintet, egy háttérben látszódó alak, vagy egy ottfelejtett gyerekjáték váltotta ki. De remekművet csak arról a képről lehet írni, amelyiknek nem ismerjük a valódi jelentését. A valóság mindig szegényesebb az elképzelhetőnél és hogy tisztában vagyunk a kép keletkezésével, nagyban beszűkíti az elképzelhetőt. Ha jól emlékszem Bächer Ivánról hallottam azt, hogy talált egyszer az egyik lépcsőházban egy doboznyi kidobott fekete-fehér illetve megsárgult fényképet. Hazavitte, nézegette és történeteket talált ki hozzá, melyeket több könyvébe beépített az ott látott emberek, sorsok elképzelt világából.
Ennek a képnek ismerem a hátterét, de mindenkire rábízom, hogy mit képzel bele. Több variáció létezik, akinek van ötlete és kedve, el is árulhatja nekem.

Mostanában ilyen a kedvem

Olvasni jó

Annyi mindenről tudnék írni, de mostanában nincs kedvem, inkább olvasok, ha van egy kis időm, mert olvasni ugyanolyan felemelő érzés, mint írni. Coelho életművét olvasgatom és bár az alapgondolata nekem egyértelmű, könyvei üzenete – a vallásosságot leszámítva – követendő, bár sokszor szájbarágósan ír, mégis rendkívül élvezetesen. Persze a kedvéért nem fogok megfeledkezni kedvenceimről, sem Kosztolányi Esti Kornéljáról, sem Villon balladáiról, sem pedig Faludy jegyzeteiről az Esőerdőből, melyet annak idején úgy forgattam, mint mások a Bibliát. (És még sorolhatnám a favoritjaimat, mert nem akarom megsérteni Vámost, Eszterházyt vagy Karácsony Benőt, ahogy Márquezt, Mannt és Kunderát sem.)
Ám most jó elmerülni a brazil író világában, akár egy elmegyógyintézetben játszódik, akár a sivatagban, és jó megfeledkezni a saját problémámról és belegondolni, elfogadni, netán követendő példaként felfogni a jól megfogalmazott üzenetet, ami egyáltalán nem bonyolult: az álmok valóra váltásáról, a jó és rossz harcáról, a szeretet fontosságáról, a magány leküzdéséről és a véletlen, a szerencse és valaki létezéséről vagy nem létezéséről mesél. Az emberről szól, és nem a másikról, hanem rólam, mert még a legvalószínűtlenebb helyszínre is oda tudom magam képzelni, és nem csak úgy, hogy akár lehetnék én is a főhős, hanem, hogy én vagyok a főszereplő. Rólam szól teljesen vagy részben, egy mozzanatban vagy egészében.
Igazat kell adnom az olyan mondatoknak, mint „két dolog létezik, ami megakadályozhatja az embert álmai megvalósításában: az egyik, ha eleve nem hisz bennük, a másik, ha egy váratlan sorsfordulat könnyebben elérhetővé teszi őket.” Mert ilyen van. Mert az ember fél a bizonytalantól, fél a változástól, hogy azt is elveszítheti, ami eddig biztos volt és már akkor felad mindent, mikor még meg sem próbálta. Sajnos sokszor van, hogy kockáztatni kell, sokszor van, hogy nem jár sikerrel, de előfordul, hogy boldoggá teszi az illetőt a változás, és úgy gondol vissza a bátorságára, mint valami hőstettre, pedig csak egy véghez vitt elhatározás volt.
Amikor azt olvastam, hogy „aki a viszonzás reményében szeret, csak az idejét vesztegeti” – azonnal a lányom jutott eszembe. Melyik szülő az, aki csak azért szereti a gyerekét, mert reméli, hogy majd egyszer meghálálja. Az ilyen szeretet eleve kudarcra van ítélve. Persze a hálát vehetjük másként is és akkor tényleg bekövetkezik. Engem már az is örömmel tölt el, ahogy rámnéz, vagy olyanokat mond, mint a múltkor is. Az őszről beszélgettünk. Van egy mamutfenyő a kertünkben és most láttuk, hogy a fenyőnemzetség szégyenére teljesen megsárgult. Tami mondja, hogy lehet, hogy nem örökzöld, de nem is lombhullató. Valahogy nem vártam egy 6 évestől ilyen mondatot. Kérdem tőle, hogy honnan ilyen felkészült biológiából. „Hát csak gondolkodom, használom a fejem. Miért mit hittél?” – kérdez és válaszol egyben.
Talán nem is nagy íróktól kéne idézni, hanem inkább a lányomtól. Mint amikor azt mondja: „Szeretek ásítani. Az olyan mint ha nyitott szájjal mosolyognék.”
Én pedig szeretek olvasni, mert a világ túlságosan nagy ahhoz, hogy be lehessen járni, de gondolatban bárhová mehetek, ahová csak akarok.

Oltás és ami ezzel jár

Tami a héten megkapta a 6 éveseknek járó védőoltást. Rengetegen voltak a rendelőben, de mi számítottunk erre, úgyhogy időpontot kértünk és pontosan érkeztünk, amiért a kint maradottak fújtak ránk, a protekciósokra, de inkább ezt vállaltuk, mint hogy összeszedjünk egy jó kis influenzát, mert a többiek többnyire azért voltak ott. Mit is mondjak: nem volt túl kíméletes a doktornő. Úgy beledöfte a tűt Tami karjába, hogy még sírni is elfelejtett a lány. Csak akkor ocsúdott fel, mikor már a lötty rég benne volt és a vattát szorítottam a bőréhez. Feszítette még egy darabig, de ezért már nem kezdett el sírni, főleg, hogy egy gyönyörű kék pillangó-matricát kapott vigaszdíjként. Gyorsan készen voltunk, de vesztemre kértem még egy beutalót is, arra kábé negyedórát vártunk, mert elromlott a nyomtató. Mikor kiértünk a váróba, gyorsan közöltem mindenkivel, hogy nem miattunk, hanem a nyomtató meghibásodása miatt tartott ilyen sokáig, még mielőtt meglincselnek. Ettől kicsit megenyhült a körülöttem lévők tekintete és ki bírtunk menni az ajtón.
Tami az autóban továbbra is fájlalta a karját, úgyhogy újabb meglepetést kellett kilátásba helyeznem, hogy enyhítsem a nem szűnő, bár észrevehetően enyhülő sajgást.
Nemrég nyílt a közelben egy Tesco, mely megment minket, ha kell, ha nem. Nagyon ritkán vetemedek arra, hogy bemenjek ebbe az áruházba, de nem is az intézménnyel, mint inkább a látogatókkal van bajom, akiket, ha nem is látom, a polcok között felbukkanó félbe harapott kifli, kinyitott és félig elfogyasztott üdítők, harapásnyomokkal díszített csokik tanúskodnak a jelenlétükről.
Mivel ez még csak pár napja nyílt, teljesen rendben volt, bár az „átmenetileg” hiányos polcok előtt bandukolva nem tudtam volna beszerezni mindent, ami az én háztartásomban nélkülözhetetlen, de most nem is ezért mentünk. Tami szinte azonnal megtalálta az ajándékát egy hercegnős füzetköteg és egy ugyancsak hercegnős írószerkészlet – mely tartalmazott radírt, vonalzót, ceruzát és pici noteszt – személyében.
Kifelé menet én örömmel, a lányom sajnálattal vette tudomásul, hogy szinte az összes önjáró, puccos pénznyelőt – amibe már nem elég egy százas – kinőtte, de aztán csak talált még egy hajót, ahol Tigrissel evezhetett két percig.Az áruházon kívül számos üzlet is nyílt, úgyhogy körbe jártuk Tamival, hátha találunk még egy játékboltot. Hát azt nem leltünk, de egy kutya-, macskaboltot igen. Annyi sok érdekes kisállatnak való játék, étel, kosár, ágy és haszontalan dolog volt, hogy fél óráig ki sem bírtunk jönni az üzletből. Tami meg volt őrülve a kaparófákért, hogy az milyen jó lenne a mi cicáinknak. Hát tényleg fantáziadús volt némelyik! Egyikben hintaágy volt, míg a másikban kakasülő (cicaülő), a harmadikban létra és a legdrágább már egy kisgyerek játszóterének is megfelelt volna, pálmafával, kilátóval, a tetejében plüss majommal. Én nyakörvet kerestem, ami foszforeszkál, hogy a sötétben mások is könnyebben észre vehessék a macskáinkat és, hogy teszteljük Huncutot, hogy viseli a nyakában, de mindenféle volt, a bársonytól kezdve a virágosig, egérmintás és csöngettyűs, de világító nem.
Estére viszont Anti hozott egyet. Fel is próbálta a kandúr. Természetesen azonnal le akarta venni. Miután beleakadt a foga, szorosabbá tettük és így viselte is pár óráig, de aztán csak sikerült megint beleakasztania a fogát, közben hogy kiszabaduljon véresre karmolta magát. Hát egyre kisebb az esély, hogy nyakörvet viseljenek, főleg olyat, amin egy óriási jeladó is van. Csikinek túl nagy lenne, Huncut meg nem viseli. El. Szegény cicának még mindig nagyon hiányzik Kicsi, bár Csikit elfogadta, nagyon rendesen viselkedik vele, de mikor esténként kiül a terasz szélére és néz a nagy sötét semmibe, tudom, hogy Kicsit várja, ahogy néha még én is, és majd megszakad a szívem.

Tami egy napot kapott, hogy sajnáltathassa magát, de másnap már újra óvodába ment, sőt kirándulni. Nagyon jól érezte magát Ópusztaszeren, egy óvodás társa tanyáján, az idő is remek volt, bár nem a meleg miatt szabadult meg a harisnyájától.Harmadnap pedig elvittem egy autós tanpályára, ahol nem is négy-, de nyolckeréken próbálgatta az ügyességét. A nadrágjába egy kispárnát tettem, úgyhogy az esések sem voltak annyira kellemetlenek, sőt a végén már a röhögéstől esett össze.

Nem bírtam tovább...

Nem bírtam tovább kiscica nélkül. Minden ráemlékeztetett. Ha tusoltam, arra vártam, hogy felugorjon a kád szélére és könyörgő szemekkel kérjen, hogy simogassam meg. Ha lefeküdtem, könnybe lábadt szemmel kezdtem olvasni Taminak a mesét, mert Kicsi nem hallgatta velünk. Akkor is hiányzott, amikor teregettem, imádott a lelógó ruhákra ugrálni. Próbáltam Huncutot magamhoz édesgetni, de nem sok sikerrel. Abban a reményben vállalkoztam, hogy újra legyen kislány sziámim, hátha ugyanolyan ragaszkodó lesz, mint Kicsi volt és hogy a következő nagyobb beruházás nem a macskaajtó lesz, hanem egy láthatatlan macskakerítés. Ez talán megakadályozza, hogy a megengedett területen túl elkóboroljanak és így elkerülhető lesz a baleset, csak az aggaszt, hogy kicsit nagynak találom a nyakukban lógó adóvevőt. Persze a kis macska még jó ideig nem mehet ki a házból.Huncutnak is nagyon hiányzott egy társ, bár Csipit beengedtük egy-két délután, de a sziámi a füle botját sem mozgatta a házimacska jelenlétére, pedig az udvaron szoktak játszani, de a melegben hidegen hagyta. Annyira szeretetéhessé vált, de annyira nem, hogy tőlem is elfogadja. Főleg esténként nem találta a helyét. Csak nyávogott és fel-alá járkált.Tamival szoktunk olyat játszani, hogy két szótagú szavak szótagjait megfordítjuk, és ha gyorsan mondjuk, akkor előbukkan az igazi jelentés. Ennek szellemében, kapta az új cica, aki most is itt ül az ölemben, a Csiki nevet. Nem biztos, hogy ez marad, a Csibész is esélyes, de addig is szólítani kell valahogy.Sokban hasonlít Kicsihez, főleg a hangja egyezik meg vele, na meg az, ahogy a közelségemet keresi. Már első éjszaka mellettem aludt a paplan alatt és nyalogatott is néha, de nem vitte túlzásba. Sokkal bátrabb és fürgébb, mint Kicsi volt, aki az első pár napban nagyon félénken viselkedett, viszont ő is imád a hátamra szaladni, de rajtakaptam már a lelógó törölközőkön is felkapaszkodni. Hasonlít Kicsire, mégis teljesen más.Kicsit nagy a korkülönbség Huncut és közte, de elég türelmesen viselkedik a kandúr, nem lesz itt semmi baj. Az én lelkemet is megnyugtatta kissé, talán meg is édesítette, bár tudom, hogy Kicsi pótolhatatlan, az a tekintet, ahogy rám nézett, egy macskától sem kapom már vissza.