Kézről kézre

Elolvastam pár cikket a tenyérjóslásról. Nagyon érdekesek voltak, mindig is érdekelt az ezoteria, mágia, asztrológia, talán ez volt az ugródeszka a már tudománynak nevezhető pszichológiához (és távolodtam el az egzakt tudományoktól).
Akik hisznek benne úgy tartják, az emberi kéz az élet térképe, mely feltárja a múltat és a jövőben rejlő lehetőségeket. Két különálló rendszerből áll: az egyik része a tenyér formájával, az ujjak alakjával foglalkozik, segítségével könnyen kiolvasható az egyén jelleme. A kézelemzés másik ága a tenyérjóslás, amely a tenyér felszínén található vonalakat tanulmányozza.
Most hogy túl vagyok jó pár cikken, rengeteg ellentmondás merült fel bennük és bennem. Többen többféleképpen magyarázzák ugyanazt a dolgot, akár egy vonalat, de még a kiindulási és beérkezési helyről is megoszlanak a vélemények.
Tanulmányoztam a tenyeremet, bár már ott elbizonytalanodtam, hogy melyiket kell. Egyik cikk azt írta, hogy a bal kéz a tudatalatti és örökletes tényezőkről árulkodik, míg a jobb ugyanezeknek a gyakorlati életben való alkalmazását tükrözi. Igen ám, de a keleti rendszerben a nőknél a bal, a férfiaknál a jobb kezet tanulmányozzák részletesebben.
Mivel mind a jobb, mind a bal kezem kéznél volt, elvégeztem a vizsgálatot mindkét kezemen. Nemcsak a főbb, mindenki számára ismert vonalakat tanulmányoztam, hanem az ujjaimat, körmeimet is. Felettébb furcsa eredményre jutottam.
Mindkét kezem szerint hosszú ujjaim azt mutatják, hogy lassú, vizsgálódó jellem vagyok. Mielőtt belevágok valamibe, hosszan mérlegelek, óvatos vagyok.
(Ehhez csak azt fűzném, hogy minden fontos, sorsfordító döntésemet körülbelül két perc alatt hoztam meg. Az igaz, hogy lehetett volna egy perc is.)
Nagy tenyerem gyors észjárásra, lobbanékonyságra utal. Hallgatok a megérzéseimre, szervezőképességem jó. Az apró részletek nem érdekelnek, könnyű becsapni. (Ez tulajdonképpen igaz, csak a részletekről szóló megállapítás nem. Imádom a részleteket, sokszor jobban, mint a nagy egészet.)
Kúpos körmeim érzékenységre, esztétikai érzékre utalnak. Tulajdonosa művészi hajlammal rendelkezik, szereti a kényelmet, nem képes szigorú fegyelmi rendszernek megfelelni. Megérzéseire hallgat, lobbanékony és szeszélyes. (Vállalom.)
A mutató ujjamról (hatalom) nem sikerült rám jellemző leírást találnom, mert vagy azt emelte ki, hogy egyforma hosszú a gyűrűsujjal, vagy hogy rövidebb. Nekem hosszabb, így nem tudtam meg, hogy önző, hatalomra éhes vagyok, vagy sem.
Középső (sors) ujjamtól megtudtam, hogy hajlamos vagyok a depresszióra, s nem valószínű, hogy nagy vagyonra teszek szert. (Egyikből következik a másik.)
Gyűrűs ujjamat (művészet) lemérve kiderült, hogy sajnos nem a legfelső ujjpercem a leghosszabb (2,8 cm), így nem vagyok nagyon intelligens ember, viszont a leghosszabb (3 cm) a középső ujjpercem, ami azt jelenti, hogy művészi hajlamaim vannak (ezt enélkül is tudtam).
Szónoki képességű kis ujjam nem vállalta az ékesszólást.
És most térjünk rá a tenyeremre.
Bal tenyerem szerint az Élet-vonalam megszakad, tehát már kerültem, vagy ezután kerülök életveszélyes helyzetbe. Szerintem már túl vagyok rajta, vagy még lesz másik is. Jobb tenyerem viszont sokáig fog élni, csak egy-két vonalka ágazik ki belőle, ami nyughatatlan természetemet, utazókedvemet jövendöli.
Fej-vonalam mindkét kezemen egyezik, vagyis egyedülálló vonalként indul, amely erős önbizalmú egyént sejtet (vagy nem?). A fej- és élet-vonal közti nagy távolság miatt nincs önuralmam, és meggondolatlan vagyok (pár sorral feljebb azt írtam, hogy lassú, vizsgálódó a jellemem). Ha a Fej-vonal egyenes, gyakorlatiasságra utal. Ha hosszú, kiváló szellemi képességről árulkodik. Az nem derült ki, hogy mi van, ha sem nem hosszú, sem nem egyenes, mint az enyém.
Szív-vonalam a bal kezem szerint azt mondja, hogy már többször is megcsaltam a páromat, míg a jobb kezem szerint soha. (Ebből az is látszik, hogy a bal tenyerem hazug.)
Sors-vonalam ismét megegyezik a két tenyeremen, mely szerint a szerencsém, az anyagi helyzetem és karrierem forgandó és rapszodikus.
A Nap-vonalam sehol sem látszódik, úgyhogy hírnévre, anyagi és társadalmi elismertségre ne is számítsak (hiába írom a blogot?!).
Egészségi-vonalam abszolút nem látszik, ami állítólag jó jel, azt jelenti, hogy a fizikai állapotom kielégítő. Csak tudnám, akkor időről-időre minek járok orvoshoz?
Ebből a kis elemzésből le lehet szűrni, hogy saját kezünkben sem bízhatunk meg. Mire kézre keríthetnénk egy épkézláb jellemzést, már ki is csúszik lyukas markunkból. Könnyen kezelhetők vagyunk, holott fél kézzel sem lehet elbánni velünk, lekezelő stílusban fogunk kezet a másikkal, közben azt hisszük, kezünkben tartjuk az irányítást, de kiderül: nem tudja a jobb, hogy mit csinál a bal.

Csilla

A gyerekek imádják a pici, puha állatkákat. Tami is majd’ elolvad, ha meglát egy kiscicát, vagy kiskutyát és képtelen elfogadni, hogy nem lehet mindet hazavinni, mert ezek felnőnek és akkor már nem is annyira aranyosak. A sziámi macskák eltérnek a rokonszőrű házi cicáktól. Sértődékenyek, bosszúállóak, ugyanakkor csak egy gazdát fogadnak el, ahhoz az egyhez hűségesek és kedvesek, a többieket nagy ívben… elkerülik. Szaffit is, ha megsértjük, képes hátat fordítani nekünk, vagy bosszúból össze-vissza karmolászni minket, ha éhes, előszeretettel harapdálja a térdünket, csak hogy ezzel is felhívja a figyelmet korgó gyomrára.
Mikor megvettük iszonyú vad volt. Két hétig ki sem jött a gáztűzhely mögül, csak éjszaka bújt elő enni. Most már felnőtt, szeret az ölembe feküdni, vagy az ágyon heverészni, főleg mikor már ilyen hideg van, és nem megy annyit csavarogni.
Gondolkodtam, hogy újra kéne egy kis háziállat. Valami különleges. Nyulunk már volt, kettő is, hogy ne legyenek magányosak, nagy helyük volt, teli zöld fűvel, mégis kiugrottak a méteres deszkafalon. Eszembe jutott a vadászgörény, nagyon tetszik, ahogy az orrával szimatol, de biztos nem érezné jól magát fogságban, mert őt nem lehet úgy elengedni, mint a macskát. Aztán eszembe jutott a csincsilla, de ennek az állatnak is túl nagy a mozgásigénye, volt szerencsém megtapasztalni, úgyhogy gyorsan elvetettem az ötletet.
Csak egyszer találkoztam csincsillával. Mikor Pesten jártam suliba, egyik baráti összejövetel után, előttem állt az egész éjszaka a vonat indulásáig. Egyik osztálytársammal, Barnával vidékiek voltunk és nem tudtunk hová menni, míg a másik osztálytársunk, Gábor fel nem ajánlotta, hogy hozzá elmehetünk, bár ő nem lesz otthon, de elég becsapni az ajtót magunk után, bezáródik. Nagyon megörültünk az ajánlatnak. Mikor beléptem a konyhába egy óriási ketrec állt az asztalon, benne egy kis ezüst-szürke szőrpamaccsal. Egy csincsilla volt. Gábor azonnal elém ugrott, hogy csak erre az egyre kér meg minket: a csincsillát ki ne engedjük! Most, hogy visszagondolok, olyan volt, mintha egy mesebeli boszorka mondta volna, hogy csak a hetedik szobába be ne menjünk, mert akkor halál fiai vagyunk. Akkor még nem tudtuk, hogy volt benne igazság, de nem kérdeztük az okát, ő elment, mi maradtunk.
Bámultuk Csillát, merthogy így hívták a csincsillát, aki éppen ébredezett. Kíváncsian nézett ránk apró, fekete szemeivel, mi is hasonlóképpen meredtünk őrá. Óriási füleit a legapróbb neszre is odafordította, így szórakoztunk vele, míg ki nem találtam, hogy csak meg kéne simogatni, ha már mindnyájan itt vagyunk. Barna próbált lebeszélni, hogy nem jó ötlet, Gábor megkért minket, hogy ne nyissuk ki a ketrecét, de én nem tágítottam, tapintani akartam a puha, meleg szőrét. Nagy nehezen meggyőztem Barnát, hogy nyissuk ki a ketrecet, csak benyúlok, megérintem a bundáját, aztán már csukjuk is vissza. Ahogy az már előre kitalálható, amint kinyitottuk a ketrec ajtaját, a csincsilla úgy kiugrott, hogy még csak meg sem érinthettem. 23 óra volt ekkor.
Barna először is az ablakhoz rohant, hogy becsukja. Én Csilla után eredtem, de nem voltam olyan jó akrobata, mint ő. Egy pillanatra sem állt meg. Felmászott a függönyre, a karnison rohant végig, majd átugrott a csillárra, ott hintázott egy darabig, aztán következett a szekrény teteje. Itt már nem is láttuk, csak hallottuk, hogy rág. Megállt bennünk az ütő. Gábor korábban említette, hogy ő itt tulajdonképpen albérlő, a nagynénjéé a lakás, aki műgyűjtő, így teli volt a szoba antik bútorral, dísztárggyal. Hívogattuk Csillát, de hiába, csak az orrát dugta elő, aztán megint nekilódult, mi meg rögbi játékosokat megcsúfoló ügyességgel vetettük rá magunkat, mindhiába. Még csak az ujjunk begyével sem érinthettük meg. Bebújt az ágy alá. Az ágyat nem bírtuk elmozdítani, de felemeltük az ágyneműtartót, próbáltuk vakarászni, birizgálni, hátha belemegy a játékba, de az ő játéka az volt, hogyan csússzon ki a karmaink közül.
Úgy éreztem magam, mint Karinthy a Szeretem az állatot című novellájában, csak ő egy nyúllal viaskodott. Néha már kezdtük feladni, le-leültünk megpihenni, nem nagyon bírtuk a diktált iramot, de nem maradtunk sokáig nyugton, akkor ugye azt hinné, hogy tényleg bántani akarjuk. Ilyenkor Csilla előjött, komiszul ránk nézett, két centire tőlünk elrohant, a végén már ki sem nyújtottuk a kezünket felé, úgy sem volt semmi esélyünk. Aztán beugrott a ketrecébe. Barnával összenéztünk, ez nem lehet igaz! Barna pattant fel először, ő közelebb volt a konyhához, lassan, hogy ne rémissze meg a jószágot, karját kitárva, mintha be akarná keríteni a láthatatlan ellenséget, megközelítette a ketrecet, de mire megérintette volna a hideg rácsot, Csilla már tovább is szökött, ismét a függönyökön tornázott, onnan a csillár, szekrény teteje, gondolom ez már bevett szokása volt.
Kezdtünk teljesen kimerülni, mikor eszembe jutott, hogy rá kéne dobni valami takarót. Az ágyterítő túl nagy volt, úgyhogy levettük a régi faragott asztalról a matyó hímzéses terítőt és azzal próbálkoztunk. Azt hiszem ötödjére sikerült. Végre benne volt a batyuban, de még nem simogattam meg. Barna könyörgött, hogy ezek után már ne is akarjam, biztos harap, bosszút forral ellenünk, de nem bírt lebeszélni. Jól leszorítottam a szőrmókot az ágyra, kitakartam a fejét és végre megsimogattam. Kíváncsian nézett rám csillogó szemével, néha felhúzta az ajkát, hogy megmutassa méretes fogait, én meg csak mosolyogtam, hogy így lóvá tett minket. Gond nélkül betettük a helyére, rázártuk az ajtót és ránéztünk az órára. Hajnali hármat mutatott. Csupán 4 óra hosszat kergettük a megvadult csincsillát.
Körbe néztünk a lakáson, a fejetetején állt minden, még vagy egy óráig pakoltunk, hogy eltüntessük a vadászat nyomait, aztán már mehettünk is az állomásra.
Gábornak nem szóltunk egy szót sem, mi már eljöttünk, mire ő hazaért, és akkor megfogadtuk, hogy csincsillánk nem lesz soha.
Talán egy mókus?

Évforduló

Antival van egy szokásunk, amivel már elég régóta megszínesítjük a mindennapjainkat. 27-e volt az a nap, mikor úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk. Ezt a napot évek óta, minden hónapban megünnepeljük. Kezdetben szerelmes versekkel, ma már apró figyelmességgel, ajándékkal kedveskedünk a másiknak.Tegnap reggel furcsán ébresztett a párom. Egy nagy hasú kiscicát tett az ágyamba. Azonnal kinyitottam a szemem, pedig még bőven lett volna dolgom az álomvilágban. Nagyon aranyos kis feketeség pottyant a fehér takarómra, apró világos pötty volt a nyakán és a hasán. Azt hittem ez az ajándékom, de kiderült, hogy nem, a cica önállóan döntött arról, hogy hozzánk költözne, ha befogadnánk. Felkeltettem a lányomat, aki szintén nagyon meglepődött és repesett a boldogságtól a különleges ébresztés miatt.
Aztán megkaptam a meglepetésemet is: egy tésztaszűrőt. Apró utalás a múltkori spagettire, mikor egy fedő segítségével próbáltam leönteni a tésztáról a vizet és az egész a mosogatóba borult. Ezek után Anti is megkapta a magáét tőlem.
A kismacskát kivittem az udvarra pisilni. El is végezte a dolgát, de megérezve a föld szagát, a szabadság őszi illatát, már nem volt hajlandó a házban maradni. Addig azt hittem, hogy néma, de kiderült, hogy egyáltalán nincs baj a hangszálaival, csak eddig nem volt mondanivalója. Szaffival is találkozott, aki semmi jelét sem adta ellenvetésének, talán egy kicsit féltékenyen nézett rá, és sértődötten távozott, de nem támadt rá a jövevényre, még csak nem is morgott.Megint kitettem a kiscica szűrét, Tami akasztott rá macskapórázt, amiből azonnal kibújt és felszaladt a fára. Uccu neki utána! Már a nagyapja szedte le a fáról mindkettőjüket, aki csak a lányomért jött, hogy elvigye hozzájuk. Macska nélkül jobban örült volna az unokájának, de muszáj volt együtt távozniuk, különben a lány is marad.

Születésnap

Tamival tegnap születésnapi zsúrra mentünk, miután az óvodából hazatérve kiszíneztük az életnagyságú Tami babát, amit az ágy fölé szögeztünk. Nem szoktunk a lányommal a McDonald’s-ban étkezni, de nagyon kellemes csalódás ért. Az, hogy kedvesen fogadják a vendéget, nem számít különlegességnek, de az, hogy egy pillanat alatt ott teremnek, mikor le kell törölni a széket, azt én már figyelmességnek vettem, bár azt megjegyezném, hogy a szék alja nem tőlünk lett csupa ragacs. Míg elkerültem a gyorsétkezdéket, úgy látszik, fejlődtek (vagy éppen azért). A választék egész széles, nem csak a megszokott hamburger, sajtburger, dupla-, tripla- és megaburger van az étlapon, hanem tortilla tekercs, csirkefalatok, saláták, de azért nem akarok túl nagy reklámot csapni nekik, eleget reklámozzák ők magukat.
Egy külön teremben foglalt helyet a 9 gyerek, trónusban ült Dominik, az ünnepelt. Mi szülők ki is vonultunk az étteremi részbe és az üvegablakon keresztül néztük, ahogy jól érzik magukat a kölykök. Nem voltak egyedül, mert két órán keresztül egy lány foglalkozott velük, azt hiszem Dórinak hívták. Különböző játékokat talált ki számukra, hogy egy percre se üljön le az emelkedett hangulat.
Először is mindenkinek kiosztott egy-egy csákót, kitűzőt a nevükkel, aztán a rajzlapnak háttal kellett rajzolniuk, majd jött az uzsonna: pici hamburger, sült krumpli, csirkefalatkák és bio tej(!). Miután elfogyasztották, zenés játék következett. Biztos mindenki játszott már gyerekkorában olyat, hogy egy székkel kevesebb van az asztal körül, és mikor elhallgat a zene, le kell ülni. Akinek nem jut hely, kiesik a játékból. Utána táncoltak, de mikor elhallgatott a zene, szoborrá kellett merevedni. Lufi fújó verseny is volt, amin a szülők is jókat derültek, nem mindenkinek sikerült rájönnie a technikára.
A program végén Dóri hozta a tortát, melyből a felnőtteknek is jutott, majd felköszöntötte az ünnepeltet, sőt az összes gyerek kapott egy kis ajándékot (mint később megtudtam, ez a menühöz járt): a fiúk autót, a lányok pónilovat. A legnagyobb meglepetés fizetéskor érte a szülőket, csupán 8.500.-ba került a terembérlet, a kétórai foglalkozás, evés-ivás, torta és ajándék. A jelenlévő szülők mindegyike egyetértett abban, hogy az ő gyereke is itt fogja tartani a buliját, így nem kell félteni a bútorokat, kristálypoharakat, nem kell játékokat kitalálni, sütni-főzni egész nap, és nem nyúlik a végtelenségig a buli, mert így elkerülhető a könyörögés mindkét fél részéről.
Még odakint fogócskáztak egyet a lurkók, aztán indultunk haza. Vittük Tami pajtását is, mert tőlünk egy utcányira laknak és az apukának el kellett sietnie. Olyan ordítást levágtak az autóban, csak úgy viccből, hogy két választásom maradt: vagy belebolondulok, vagy én is ordítok. Utóbbit választottam. Dini még maradt nálunk kicsit játszani, miután engedélyt kértünk az apukától.
Félőset játszottak. Felvilágosítottak, hogy ezt úgy kell, hogy először is én kimegyek. Ők becsukják a szobaajtót, lekapcsolják a villanyt és reszketnek a sötétben. Csak azt nem értettem, mikor benyitottam, hogy miért volt Tami félmeztelen? Kértem őket, hogy játszanak valami mást, de nem volt foganatja. Legközelebbi zavarásomkor, az ágy alól bújtak elő, lányomon most harisnya nem volt. Azt mondták doktorosdit játszottak. Mondtam, hogy most én leszek az orvos és a megelőzésre fektetem a hangsúlyt, úgyhogy a felfázást elkerülendő gyorsan visszaöltöztettem a lányomat. Ezután az asztal alá bújtak és hamarosan Dénes jött oda hozzám, hogy ő nem tudja, milyen manók vannak itt, de levették a nadrágjáról az övet, és nem bírja visszafűzni.
Na ekkor vettem elő az autókat, hogy most már eleget „reszkettek”, és én is, inkább ezzel játszanak. Érezték, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt, szépen játszottak is, míg meg nem érkezett Dini édesapja.

Parkolás

Ma azt terveztem, hogy vásárolok egy-két dolgot, melyek nem is annyira szükségesek, csak a hiányuk kelt ürességet. Már az óvodában elkezdtem a pénzköltést az ebédbefizetéssel. Annyit fizettem, hogy szúrós szemmel néztem Tamira, meg ne próbálja ott hagyni az ételt.
Bementem a városba. Először is parkolóhelyet kerestem, kivételesen nem túl messze a központtól, nem volt kedvem sokat gyalogolni, jeges szél fújt, nem akartam az egész délelőttöt kutyagolással tölteni.
A taxisok mellett volt három parkolóhely, középen egy szabad, gyorsan bekanyarodtam. Volt bennem némi rossz érzés, hogy nem a megszokott útszélt választottam, de gyorsan elhessegettem, itt csak pénzt akartam befizetni az automatába, ami az áruház túloldalán volt. Kiszálltam, átszaladtam az úton és hogy ne kelljen sokat várnom, bementem a bankba, mert ott is volt egy gép. Végigzongoráztam a menüpontokat, mire az utolsó gombnál, amikor ki kellett volna adnia a borítékot, kiírta a képernyőre, hogy most nem lehet befizetni. Mit tehettem volna, kértem egy sorszámot, és vártam. Körülbelül tíz perc múlva kerültem az ügyintéző elé. Szóvá tettem, hogy nem működik az automatájuk, mire közölte, hogy ő azt sem tudta, hogy ezen befizetni is lehet. Hát nem is lehetett, csak a lehetősége van meg, ami félrevezeti a gyanútlan ügyfelet. Odaadtam a pénzt, ideadta a papírt és már nyargaltam is a kocsimhoz, mert a rossz érzés tovább erősödött. Tiltó közlekedési táblák ugráltak a szemem előtt, lopóautók kanyarogtak a fejemben, melyek az én autómat húzzák.És a rémálom valóra vált. Elvitték. Meg sem fordult a fejemben, hogy ellopták, annyira egyértelmű volt, mikor három szabad hely, három autó hűlt helye fogadott. Kicsit ideges lettem, eszembe jutott, milyen mérges voltam Antira, mikor a múltkor nem váltott parkolójegyet, mert csak két percre ugrott be valahová, és persze a piros csomagocska várta. Ő még tetézte is a bajt, mert nem fizette be 8 napon belül, úgyhogy már a tripláját kell becsöngetnünk, ráadásul még most sem fizettük be. Előfordulhat, hogy 30 nap után már az ötszöröse lesz a triplájának.
Felhívtam Antit, hogy ha tud, jöjjön értem. Szerencsére nem volt túl messze, fél órán belül meg is érkezett. Míg vártam, visszavettem a befizetett összeget, ezt már engedte az automata. Megint üres lett a számlám. Anti széles, kárörvendő mosollyal fogadott, de nem volt szemrehányó, tudta hol a határ.
Útközben találgattuk, hogy vihették el ilyen gyorsan. A taxisokra gyanakodtam, most már emlékeztem, hogy nem állt jól a szemük sem, mikor kiszálltam az autóból, biztos ők értesítették a lopóautót. Gondolom utas híján ezzel szórakoznak, hogy toljanak ki a másikkal. Hiába taxis az egyik bátyám, mostantól be nem szállok bérautóba.
Kimentünk a telephelyre, azonnal megláttam a kicsikémet, magányosan álldogált a sarokban. Bementem az egyik barakképületbe, ott egy munkás ejtőzött a fotelben, mondta, hogy a másik hasonló épületbe menjek. Oda is bementem. Belépve egy vasrács fogadott, mellette kis ablak, ami mögött az ügyintéző ült. – Számlát kér? – kérdezte. Hogy olcsóbb? – kérdeztem. Sehogy – felelte. Kértem számlát. Nehogy már ne dolgozzon meg a pénzemért.

Lányiné

Lányiné csak forgolódott a matracon, nem jött szemére álom. Egyedül volt a nagy ágyban. Hiányzott a családja. A pirosan világító óra éjfélt mutatott. Felült, hátát a vastag párnához támasztotta és nézte a szobát. Gyorsan megszokta szeme a sötétet, látta a szekrényt, ami tele volt játékkal, hiába is pakolta össze, lánya annyira össze tudta túrni, ha keresett valamit, hogy semmi sem maradt a helyén. Egyedül volt. A konyhából hallotta az óra ketyegését. Ez sem álmosította el. Melege lett, kitakaródzott, majd felkapcsolta a villanyt. Végül felkelt. Megnézte magát a tükörben. Kritikusan, nem önelégülten. Látta elmúló fiatalsága apró jeleit: a szarkalábakat a szeme környékén, az ősz hajszálakat a feje tetején. Családja van, felelősséggel tartozik irányukban, már nem lehet annyira bohém, mint fiatalkorában, de semmit sem bánt meg. Abból a mustból lesz jó bor, mely legbolondabbul forr – oszlatta el a kétségeit. Visszafeküdt, ölébe helyezett egy könyvet. Lassan kinyitotta és elkezdett olvasni. Éber volt, pedig már két óra is elmúlt.
Egyszer csak hallja, hogy odakint ismerős autó morog. Felkelt, kizárta az ajtót, majd gyorsan visszafeküdt, mert még volt egy oldal a novella befejezéséig. Sietve olvasott, de így kétszer is el kellett olvasnia egy mondatot, hogy megértse.
Hamarosan hallotta, hogy nyílik az ajtó és ismerős léptek közelednek felé. Lányi volt, kicsit gyűrött arccal, de mosolyogva állt meg a szobaajtóban. Lányiné szeme is felcsillant, átölelték egymást és mindkettőjükből kibuggyant egy mély sóhaj.
- Na, mit fogtál? – kérdezte Lányiné.
- Csak menyhalat – felelte Lányi. Kibontakozott az ölelésből és a fürdőszobába ment kezet mosni. A barátaival volt horgászni, de az arcára az volt írva, hogy elég is volt ebből ennyi, messze van a Duna, hideg is és egyébként sem éri meg, bár a haverjai a saját fogásait is nekiadták, két márnát, jókorát, de az nem az ő dicsősége.
Lányi kiment a konyhába, felesége pedig befejezte az olvasást, leoltotta a lámpát, a nyakáig húzta a takarót és most már nyugodtan elaludhatott, nem volt egyedül.
Másnap reggel nem keltek korán, ezért sietősre is fogták, hogy menjenek Lányiné szüleihez, mert a kislányuk náluk töltötte az éjszakát. Szeret velük lenni, Lányiné is bízik az anyjában, hogy betartja a szabályokat, nem tévéznek, nem beszélnek csúnyán, szeretettel veszik körül. Csak ennyit kért. Felnyalábolták a halakat és elindultak. A Tisza-parton részvéttel nézték a horgászokat, ahogy gubbasztanak a botjuk mellett, szánalmat éreztek irántuk, pedig lehet, hogy élvezték.
Kislányuk örömmel ugrott az anyja nyakába. Lányiné össze-vissza csókolgatta, bár egy pillanatra átfutott az agyán, hogy csupa rúzsfolt lesz a gyermeke, de gyorsan elkergette ezt az illúzióromboló gondolatot és tovább ölelte, puszilta lányát, kit már két napja nem látott.
Bementek a konyhába és előhúzták a halakat a nejlontáskákból. A kislány nagyon örült nekik, azonnal kiválasztotta a két kisebbet, és csúsztatta, beszéltette őket. Aztán az egyik bekapta a másikat és úgy nézett ki, mint egy fejetlen, kétfarkú hal. Lányiné abban a reményben hozta el a halakat, hogy édesanyja segít neki a felpucolásában, mert bár gyerekkorában ő is sokat segédkezett az anyja mellett, nem sok minden ragadt rá a szakácsművészet tudományából. A legnagyobb baja az volt, hogy menetközben kóstolni kell az ételt. Erre nem bírta rávenni magát. Ki nem állhatta, hogy félkész szószokat, pörkölteket nyalogasson, ezért, ha sótlan lett vagy sós, nem is érezte hibásnak magát, de a kedvét elvette a további kísérletezéstől. Lányiné anyja, átvette az irányítást, mondta a lányának, mit kell tennie, aki készségesen segített a hal pucolásában, de a boncolást már anyjára bízta. Hamarosan elkészültek a halak, visszakerültek a nejlonba.
Lányiné játszótérre szerette volna vinni gyermekét, hisz ünnep volt, nem kellett dolgozni, az óvoda is zárva, a felvonulásokat pedig elvből kerülték, semmi kedvük beállni a birkák közé. Lesújtó véleménnyel volt a politikáról. Nem lehet olyanért kiállni, olyanban hinni, ami csak szemfényvesztés. Gyűlölte a hazugságot, talán, mert neki sokszor kellett füllentenie gyerekkorában. Sajnos most játszótérre sem mehettek, mert szakadt az eső. Nyári gyerek lévén, nem szerette ezt a zimankós, latyakos időjárást, valahogy ellenkezett egyéniségével a szürke, felhős éghajlat.
Úgy döntöttek, hogy moziba mennek. Lányukkal öt év alatt mindössze kétszer voltak moziban. Kis vakondon, Lolka és Bolkán felcseperedő kisgyerek nehezen érti meg a hatásvadász amerikai meséket. Teli van agresszióval, hiába aranyosak a figurák, hiába lenyűgöző a megjelenés, mint például a Némoban, ott is egy családirtással kezdődik a film. Miért kell a mesébe a felnőttek otromba világát beletenni? Ha meg érzelgős, akkor meg annyira csöpög, hogy egy óvodás korú gyerek azt sem tudja, hogy csak sírjon, vagy felpattanjon a helyéről és megmentse Bambit. Felelőtlenül játszanak a gyermek érzelmeivel. Ezért otthon tévét sem néznek. Lányiné lánya egy-két kivétellel a Grimm meséket sem szereti. A Hófehérkét vagy a Piroska és a farkast egyenesen gyűlöli, a Brémai muzsikusokat és a Holle anyót kedveli, viszont a múltkor megijesztette anyját, mikor azt kérdezte, hogy ha ő is beleugrik a kútba, akkor találkozni fog Holle anyóval? Anyja úgy eldugta a mesekönyvet, hogy már ő sem találná meg.
Siettek a moziba, mert Lányiné úgy emlékezett, hogy negyed kettőkor kezdődik. Az autóban megnézte a naptárát és kiderült, hogy csak két óra múlva. Na nem baj, addig megebédelnek a mozi melletti étteremben. A gyerek jól érezte magát, itt lehetett szaladgálni, ismerősökbe botlani és az eső sem esett.
Már mentek az előzetesek, mikor beértek a terembe. Először rossz helyre ültek, a bal oldalra, pedig jobbra kellett volna. Így viszont fel kellett állítani az egész sort, mert legbelül volt a három szabad szék. Lánya ránézett és mondta, hogy most nem fogja befogni a fülét. Pedig a hangerő most is indokolttá tette volna, mint korábban.
Lassan besötétedett és feltűnt a Walt Disney lógója. Lányiné két okból választotta ezt a filmet: mert nem volt mellé írva, hogy animációs akció-vígjáték és mert bár amerikai, mégis Párizsban játszódik, hátha lesz benne a francia kultúrából, legalább nyomokban. Hát nem nagyon volt. Egy patkányról szólt a mese, aki nagyon eltért társaitól, mert ő nem a szemétből evett. Ínyenc volt, és ösztönösen remekül vegyítette az összetételeket. A sors úgy hozta, hogy egy mosogatófiú segítségére lehet főzőtudománya, persze csak a háttérben, mert ha észrevennék a színvonalas vendéglőben, biztos bezárnák. Kicsit vontatott volt a cselekmény és néha érthetetlen. Sem az anyja, sem a lánya nem értette, hogy miért kell dühöngenie az egyik szakácslánynak, mikor tulajdonképpen segíteni akar a főszereplőnek, és miért kell késsel szurkálni a szakácsfiú ruhaujját, hogy mérgét kihangsúlyozza? Lánya mosolyogva nézett anyjára, mikor már többször is használták a hülye kifejezést, mert ő tudta, hogy ilyen szavakkal csak azok fűszerezik mondandójukat, akiknek kicsi a szókincsük. Egy időben szokása volt felsorolni, hogy mit nem szabad mondani: hülye, rohadt macska, fogd be a pofád stb.. Egyszer mikor egy egész délutánt töltött nagyobbacska unokatestvéreivel, hazafelé elmesélte, hogy mit zabált. Lányiné már az első alkalommal kijavította a fülét sértő szót. Ám a kislány csak nem bírta abbahagyni, folyamatosan és direkt mondta, hogy zabált, zabált. Lányiné kezdte elveszteni a türelmét, egyre ingerültebben szólt a lányára, míg odáig nem fajult a dolog, hogy a kislány sírva fakadt és közölte, hogy nem tudja elfelejteni ezt a szót. Ne is felejtsd el soha! Jegyezd meg jól, hogy mit nem használunk! – felelte neki az anyja, olyan nyugodt hangszínnel, hogy lánya azonnal abbahagyta a sírást és megadta magát.
A kis patkány pedig futott a filmvásznon, majd főzött, segített, ahol csak tudott, önzetlenül. Kicsit hosszú volt a film, az unalmas részeknél a kislány már kétszer is felállt, hogy neki ennyi elég volt, de aztán megint történt valami érdekes és persze happy end lett a vége, ami minden mese sajátja.
Szakadó esőben léptek ki a moziból. Lányi közelebb állt az autóval, hogy ne ázzon meg a családja, ő alig sietett, nem nagyon érdekelte, hogy fejét ostromolják a hideg cseppek. Beszálltak az autóba. Kislányuk elővette legújabb szerzeményét, egy fehér plüss macskát, aki szintén egy meséből született kézzel fogható játékká, de életet a kislány lehelt belé a szinkronizálásával.

Varjat, halat s mi jó falat

Megjöttek a varjak. A szántóföldön láttam őket, úgyhogy biztos vetési varjak (corvus frugilegus). A varjak szerintem a hideget hozzák magukkal, lévén, hogy megjelenésüktől számítva, a hőmérséklet nem ment 5 fok fölé. Tetszenek nekem, ahogy kárálnak a rekedt hangjukkal, gyűjtik a Nap melegét fényesen csillogó tollukba. Talán azért is szeretem őket annyira, mert nagyon hasonlítanak kedvenc hollóimra. Ha a Vadasparkba megyünk, mindig meglátogatom őket. Ketten élnek egy ketrecben, talán épp Hugin és Munin (Odin isten hollói). Hihetetlenül kíváncsi jószágok. A múltkor bedobtunk nekik egy tízforintost, azonnal rávetették magukat, hogy közelebbről megvizsgálják. Mivel nem volt rajta jó fogás, csak kopogtatták a csőrükkel, felemelni nem tudták, és mikor megunták a játékot, nyugodtan ki is tudtuk venni, nehogy lebukjunk az állatgondozók előtt.
Sok monda és legenda kering róluk. Egyik leghíresebb a brit, mi szerint addig nem kerülhet Anglia megszállás alá, míg a Towerben hollók tanyáznak. Nem is bízzák a véletlenre, inkább levágják a szárnytollaik végét, nehogy el tudjanak költözni. Mátyás királyról a hollókkal kapcsolatba kettő jutott eszembe. Mikor fogságban volt, az anyja egy holló segítségével küldött levelet számára, és mikor vadászott, levette a gyűrűjét, amit egy holló kikapott a kezéből. Elkezdte üldözni, és sikeresen vissza is szerezte az ékszert, innentől kezdve a címerében a holló is helyt kapott.
Nagyon értelmesek, tanulékonyak, még beszélni is meg lehet tanítani őket, annyira jó hangutánzók, és hűségesek. Életre szólóan választanak párt maguknak, ami még szimpatikusabbá teszi őket a szememben. Azért azt hozzá kell tennem, hogy néha egy kis csapodárság is belefér a házasságukba. Mikor a tojó ül a tojásokon, néha egy idegen hím meglátogatja a fészkében, míg a férj eleségéért van. Felháborító!
Tavaly télen sok varnyú röpült be a kertünkbe is, mert száraz kenyeret, zsömlét dobáltam nekik. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretik, de veszekedtek a nagyobb falatokért. A végén már kevés volt a maradék, annyian jöttek reggelente.
Ma későn keltem, mert tegnap sokáig fent voltam, mivel délután is aludtam, szóval Anti nélkülem ment el a mórahalmi vásárba. Pedig én is szeretek vásárba járni. Hihetetlen, hogy mit ki nem pakolnak az emberek, de sokszor rálelhetünk igazán ritka, vagy érdekes dolgokra is, potom pénzért. A legjobb történet az volt, mikor a bátyám vett húsz forintért egy játék pisztolyt. A mamika azt mondta, hogy már biztos nem kell a fiának, felnőtt ember nem játszik ilyennel. A „fegyverrel” öntapadós címkéket lehetett nyomtatni.

Ha nem is voltam a vásárban, azért kaptam vásárfiát.

Anti az esti szórakozásomra is gondolt, hozott nekem egy Kosztolányi kötetet. Gondolom azért lepett meg vele, hogy ne érezzem magam annyira egyedül, míg ő horgászni megy. Engem nem is nagyon hívott, az ok a természetemben rejtőzhet, nem sokáig bírok tétlenül egy helyben üldögélni, vagy hosszabb időn keresztül csöndben lenni, és valószínű, hogy meg is fagytam volna a parton, szóval, nem kívánatos személy vagyok a horgászok között. Mondtam Antinak, hogy hal nélkül haza se jöjjön. Azt felelte, hogy akkor előbb vesz egy-két pontyot a piacon. Együttélésünk alatt még egyszer sem ment el horgászni, nagyon izgatott volt, hiába is illegettem magam előtte, ő csak a gilisztákról és lótücskökről beszélt. Tami sem jön haza a szüleimtől. Mióta van ott egy kiscica, nehezen bír megválni tőle, majd holnap megyünk érte.
Én meg most kényelmesen beülök a fészkembe, elolvasom Edgar Allan Poe Hollóját, Anti meg majd csak hazaér az eleséggel. Csak nehogy sellőt halásszon ki.

Hogyan születik a gyerek?

Tami ma egy babát vitt magával az óvodába, mindig visz valamit, ez biztonságot nyújt neki, míg távol van tőlem, az otthon emlékét idézi fel a tárgy segítségével. Sokszor bent is felejtjük a dolgokat, aztán kereshetjük. A legkétségbeejtőbb az volt, mikor Anti autós gyűjteményéből felejtett bent kettőt. Anti hetekig könyörgött, hogy hozza már haza. Hozta volna szegénykém, de nem találták. Már az egész óvoda Anti autóit kereste, mindhiába. Eltelt egy hét, eltelt kettő, az autók csak nem kerültek elő. Már senki sem kereste, mikor az egyik kisfiú rálelt egy halom matchbox között.
Mikor Tami bement a csoportjába, az óvó néni megállított, hogy hadd kérdezze már meg, esetleg nem születik kistestvére Taminak? Nagyon meglepődtem, a hasam sosem volt még ilyen lapos, mint most, és egyébként sem terveztünk családgyarapítást.
Hamarosan fény derült a kérdés okára, ugyanis Tami tegnap négyszer olvastatta el magának a Hogyan születik a gyerek c. rajzos ismeretterjesztő könyvet, amit nem is értek, miért van az óviban, de tény, hogy a mai gyerekek már sokszor túl informáltak. Én is úgy nevelem, hogy amit csak lehet, megbeszélek vele, sosem hazudok neki, nem csapom be, ritkán mondom, hogy te ehhez még kicsi vagy, ez a felnőttek dolga stb. Érdekes módon, sokkal könnyebben elfogadja a keserű valóságot, mint egy mesés lódítást. Például, ha nem akarjuk, hogy velünk jöjjön valahová, akkor ezt mondjuk neki, persze az okokat kihangsúlyozva, hogy sokáig tart, unatkozna, nem mehetnek oda gyerekek stb.. Soha sem lógunk meg előle, mikor nem figyel oda.
Tegnap este azt játszottuk, hogy ő gepárd és 4 kis gepárdja született. Ma reggel lett világos, hogy egész nap erre készült, mindent tudott az óvó néni jóvoltából. Velem is többször elmeséltette már, hogy hogyan jött a világra. Nagyon szerette hallani a csodás történetet, mert tényleg mesébe illő egy gyermek világrajövetele. Mivel császárral szültem, nem kellett a kényes dolgokba belemélyednem, túl nagy fájdalmaim sem voltak, ilyenekről sem tudtam neki beszámolni. Annyira örültem, hogy világra fog jönni, hogy alig éreztem fájdalmat, később meg kaptam epidurális érzéstelenítést. Apás szülést terveztünk és az is lett volna, ha nem kell menetközben megműteni. Anti sokáig szorította a kezem, egyszer elfehéredett, mondta, hogy rosszul van, kimegy, pedig csak ültem az asztalon, nem történt semmi, a monitorokat figyelte az orvos. Kis idő elteltével mondta a doki, hogy túlságosan felment a vérnyomásom, nem tudja hagyományos úton levezényelni a szülést. Ekkor már Anti is visszatért, szerintem kicsit meg is könnyebbült, hogy mégsem kell részt vennie a lánya világrajövetelén és aggódott is, amiért műtétet kell végrehajtani.



Itt még azt hittük, hogy két hónap van a születéséig, de csak egy lett belőle.




Felvittek a műtőbe és ott már gyorsan lezajlott minden. Nem éreztem semmit és sajnos nem is láttam, mert egy zöld lepedő volt elém terítve, csak az orvosom feje búbját láthattam, de mindent hallottam. Nem volt valami kellemes a fémek csattogása, az aneszteziológus közvetítette a történteket és nyugtatgatott, hogy minden rendben van. Aztán egy nagy nyomást éreztem a gyomrom tájékán és utána ürességet. Hallottam egy nagyon halk nyöszörgést, majd rohangálást, amitől kicsit megijedtem, de nem telt el két perc sem, hozták a lányomat, aki olyan mérges szemekkel nézett rám, hogy majdnem megijedtem tőle. 01.28 perc volt.
Ezután elaludtam, vagyis elaltattak, csak órákkal később ébredtem fel egy szobában, többedmagammal. Odajött két orvos, aggodalmas tekintettel, a frászt hozták rám. Kérdeztem, hogy mi van a lányommal, és hol van? Nyugodjak meg – mindig ezt mondják az orvosok, ha baj van – kicsit gyenge a tüdeje, átvitték a gyermekkorházba – és elmentek. Megint mély álomba zuhantam. Mikor felébredtem csupa tej volt a ruhám, aztán a könny áztatta el mindenem. Fel akartam kelni, de nem bírtam, kezdett kimenni az érzéstelenítő hatása, iszonyú fájdalmaim voltak.
Másnap átvittek egy másik szobába, ahol mindenkihez hozták a gyereküket háromóránként. Csak hozzám nem. Azt hittem beleőrülök! Anti tartotta a lányom és köztem a kapcsolatot. Mondta, hogy gyönyörű, inkubátorban van, de már nem kell lélegeztetni. Tehetetlenségemben nem tudtam semmi mást csinálni, csak minél több tejcsit kisajtolni magamból, amit Anti elvitt a gyerekünknek.
Harmadnap már nem bírtam tovább, közöltem az orvossal, hogy a lányomhoz akarok menni. Sehogy sem tudom visszatartani? – kérdezte. Nem – feleltem. Jó, akkor menjen. Még mindig borzasztóan fájt a hasam, félő volt, hogy az úttól kiszakad a varrás, de vállaltam a kockázatot.
Anti hússzal ment végig a városon, mindenki dudált rá, én meg szorítottam a pocakom és átkoztam az útépítőket, hogy nem tudják normálisan elvégezni a munkájukat, korábban fel sem tűnt, hogy ennyi huppanó, gödör van az utakon.
Végre ott voltam Tami szobájában. Annyira pici volt, hogy elveszett az inkubátorban. Egyik füle kissé elállt, békésen aludt, csak egy gumibugyi volt rajta. Megszámoltam az ujjait, megsimogattam a kezecskéjét, homlokát. Bejött egy nővér és megkérdezte, hogy fel akarom-e venni? Ez nem is lehetett kérdés. Gyorsan leültem, ő pedig az ölembe helyezte. Sírtam és nevettem egyszerre, én még soha életemben nem voltam ennyire boldog.
Később beszéltem az orvossal, aki gyerekkori ismerősöm volt, ő is megnyugtatott, hogy minden rendben van vele, a tüdeje volt fejletlen, ez előfordul, ha egy hónappal korábban születik a gyerek.
Még napokig vitt Anti hozzá, aztán én is beköltöztem a kórházba, és végre szoptathattam. Két hétig kék fényben volt, ezért mindig le volt takarva a szeme. Már azt hittem, hogy valami baj van vele, mert sosem vették le a gézpamacsot, így nem is nézhettünk egymásra. Ez volt a legborzasztóbb, hogy nem láthattuk egymást, pedig az anya-gyerek kapcsolat ott kezdődik, hogy hallja az anya hangját, látja, megismeri. Nálunk ez kimaradt és ennek következtében sokáig elutasító is volt velem.
Ma már úgy érzem, hogy ő is szeret engem, látom a szemén, mikor egy kis ideig távol vagyunk egymástól, mennyire örül nekem, mikor viszontlát. Furcsa érzés az anya gyermek iránti szeretete. Nem tudom, másoknál hogy van ez, de nálam hihetetlenül intenzív, és sosem merül fel bennem, hogy ez másképp is lehetne.

Hej, fekhely!

Kéne vennünk egy új ágyat. Ma már úgy ébredtem fel, hogy szinte mindenem fájt. Lehet, hogy a korral jár, de én inkább az ágyunkat gyanúsítom. Kezdetben szivacson aludtunk a földön és az volt a legkényelmesebb. Mikor azonban beköltöztünk a padlófűtéses házunkba és eljött a tél, hogy be is fűtsünk, annyira meleg volt a parketta, hogy minden reggel izzadva ébredtünk, ráadásul, ha nem emeltük fel napközben a szivacsot, akkor bepenészedett az alja, már pedig nem emeltük fel.

A szüleimtől karácsonyra kaptunk egy új ágyat. Szép nagy, elférünk rajta hárman is, sőt négyen, mert a macska is a lábamnál szokott aludni. Először recsegett, de beletörődtünk, valamit valamiért. Aztán viszont a matracból kezdtek kijönni a rugók. Először a csípőmnél nyomott, aztán a vállamnál, majd mindenütt. Megfordítottuk, a fejét a lábhoz, aztán az alját a tetejéhez, de sokáig ez sem vált be, mindig újabb és újabb rugók kívánkoztak a felszínre. Ha nem fekszünk rajta, akkor megtévesztően hasonlít egy kényelmes ágyra, de a ráfektetett súlyt nem nagyon bírja, hiába fogytam pár kilót (nem az ágy kedvéért). Többször kiesett már a középső, vékony léc, ami egy ekkora ágyhoz szerintem nevetségesen alulméretezett. Ha Tami ráugrik, mindig attól félek, hogy leszakad, de inkább a felnőttek ugrálásánál történik ilyesmi.
Elővettük a régi szivacsot és rátettük a matracra, mert a helyére sehogy sem tudtuk beszorítani. Jó magas lett így a nyoszolyánk, az oldalánál túl lóg, a végénél rövidebb, de legalább nem nyomnak a rugók. Viszont oldalt lehajlik, középen bemélyed, szóval ez sem a legmegfelelőbb állapot, kezd egyre kényelmetlenebbé válni, rúgó ide vagy oda.

Ma reggel már úgy ébredtem, mintha egész éjjel fát vágtam volna, pedig Anti vágott fát tegnap. Sajog minden porcikám, izomlázszerűen fáj a hátam, vállam, a karomat alig bírom a fülem mellé emelni, éjszaka meg állandóan elzsibbad valamelyik oldalam.
Egy fekhelynek az lenne a feladata, hogy a fáradt test kipihenje magát, hogy el lehessen nyúlni rajta, de a mi ágyunk nem hajlandó elszánni magát ilyen igényes cselekedetek kielégítésére. Szerintem, ha pihenten feküdnénk le rá, fáradtan ébrednénk.
A múltkor besétáltunk egy bútorüzletbe körülnézni, és kipróbáltuk az összes ágybetétet, ami csak volt. Ki is választottuk a számunkra megfelelőt, ami nem túl kemény, nem túl puha, nincs benne rugó, de elég vastag, azt, amelyikről alig akartunk felkelni. Egy garas sem volt a zsebünkben, úgyhogy nem bírtuk megvenni, ezért másra gondoltunk...

Napi betevő falat

Imádom a sajtokat. Ettem már csalánosat, paprikásat, dióval töltöttet és reszeltet, lágyat és keményet, sülve, olvasztva, magasztalva. Amikor Tamival terhes voltam, állandóan camembert sajtot ettem. A munkatársaim mondták is, ha megszületik a lányom, nem magzatmáz lesz rajta, hanem nemespenész. Hát nem tudom, mivel volt bekenve, sajnos már csak mosdatva láttam, de a camembert most már Tami kedvence is. Almával a legfinomabb, na meg édes vörösborral!

Anti is ínyenc ezen a téren, nála a márványsajt a befutó, de szokott hozni házi sajtot is. Leginkább a natúr változatokat szeretjük, az ízesítettekkel az a baj, hogy elveszti a sajt a jellegzetes zamatát, bármit is adjanak hozzá, elkorcsosul.

Szívesen elmennék egyszer egy francia sajttúrára, a camembert őshazájába, de ha már sajttúra, akkor legyen kövér, és ne hagyjuk ki a holland goudát, edámit, vagy a svájci ementálit, de az olasz mozzarellát sem, és ki tudja, hányféle sajt létezik, melyekről még csak nem is hallottam.

Pillanatnyilag a hűtőnkben van most trappista, lapka, házi sajt, egy kis ementáli illetve mozzarella maradék és természetesen camembert. A trappistát estére vettem a milánói makarónihoz, a lapkát főként a (meleg)szendvicsekre tesszük, a házi sajtot csak úgy, ha megéhezünk, a többit pedig bármikor.
Hogy holnap mi lesz, nem tudom, mert pillanatnyilag nincs munkám. Kiszolgáltatott helyzetben vagyok, mert addig nem tudok dolgozni, amíg azok sem dolgoznak, akiktől az én munkám függ, és ez már hónapok óta így megy. Egyre kevesebb a fizetésem, félő, hogy nem marad pénzem a napi betevő sajtra.

Óda az örömhöz

A napokban Anti meglepett két Varnus Xavér koncertjeggyel. Tegnap este jött el a várt esemény, sietve indultunk a Zsinagógához. Másfél órával hamarabb érkeztünk, mert a jegyre az volt írva: helyfoglalás érkezési sorrendben. Még nem is voltak sokan, úgyhogy beálltunk a sor végére, így is közel a kapuhoz. Korábbi tapasztalataink alapján vittünk kispárnát, ami nagyon jó szolgálatot tett a későbbiekben, már a kapu előtt is szorosan ölelgettem, olyan hideg volt. Az emberek jöttek és jöttek, a gléda vége már az utca sarkánál kanyarodott, ekkor a később jövők egy új sort nyitottak, közelebb a kapuhoz, egészen ki az úttestre, ami nagy szemtelenség volt a hátul rostokolókkal szemben, de nyilván ők jártak jobban. Kezdés előtt fél órával nyitották ki a kaput és kezdődött a lökdösődés, nyomakodás, a tömeg hömpölygött, de mi sem hagytuk magunkat.

Az első sorban foglaltunk helyet, pont az orgona mögött. Volt még idő megcsodálni ezt az építészeti remeket, általában szeretem a templomokat, van bennük valami fenséges, ugyanakkor valami rideg üresség is, még ha teli is van. A zsinagóga különösen gyönyörű, az oltár, a kupola, de már igencsak látszik rajta az idő vakolatrágó foga.



Xavér beszéd helyett rögtön egy darabbal kezdett, de két mű közt – szokásához híven – érdekes történetekkel hozakodott elő és pont időben, mielőtt a vastaps erőre kapott volna. Utalt egy hölgyre, aki már 11 éve minden szegedi koncertjén jelen van és hízelgett a szegedieknek, hogy ő már szinte hazajön a Tisza-parti városba, gondolom akárcsak Budapestre vagy Torontóba.
Mikor konzis voltam, a zeneelmélet tanárom feltette hanglemezen Debussy egyik arabeszkjét, és megkérdezte, hogy szerintünk ez komoly zene? Beugratós kérdésnek véltük, úgyhogy rávágta az osztály: nem! Xavér most ugyanezt akarta bebizonyítani, szerinte nincs könnyű- és komolyzene, csak jó és rossz. Ez igaz lehet, bár azért én hozzá tenném, hogy van igényes és igénytelen zene és sokkal több az utóbbi a könnyű műfajban, mint a klasszikusban, de azért ott is megtalálható jó pár fércmű. Sosem tudtam megtanulni azokat a darabokat, melyek nem tetszettek, függetlenül a technikai nehézségektől.
Az este folyamán én csak jó zenét hallottam, néha szomorú, komor volt, de nehézségei dacára is inkább könnyed, szórakoztató. Nem volt izzadságszagú, nem érződött rajta a mögötte álló rengeteg gyakorlás, pedig aki kicsit is ért a zenéhez, tudja, hogy nem egyszerű előadni egy Bach prelúdiumot, Wagnert, vagy akár a Vangelist. Azt hiszem az orgona az egyik legnehezebben behódoló hangszer. Én, aki előnnyel indulok, mert tudok kicsit zongorázni, megrettenek a pedáloktól, a regiszterektől, a három soros billentyűzettől.
Xavér játékában az tetszett a legjobban, hogy a komolyzenét sem vette komolyan. Képes volt közben mosolyogni, de nem játszotta túl magát, tehetségét nem kell külsőségekkel kompenzálnia. Személyisége minden hangnál érződött és ettől lett annyira egyedi, xavéros.
Kipróbálta a Zsinagóga orgonáját is három Bach erejéig, a h-moll preludiumnál becsuktam a szemem, és szinte láttam az angyalokat alászállni a kupola kék üvege alól. Itthon nem szeretek Bachot hallgatni, olyan mintha egy rock zenekar lépne fel a konyhában. Kell hozzá a templomi atmoszféra és akusztika, a meghittség és a képzelet, hogy a barokk korban vagyok. Utána már a saját hangszerén játszott, a rézfúvósok és az ütősök gyűrűjében. A karmester az orgonista mögött állt. Mikor először megpillantottam, arrébb akartam állítani, mert nem láttam tőle a klaviatúrát, még szerencse, hogy nem küldtem el, valószínűbb, hogy engem dobtak volna ki.
Xavérhoz méltón, nem volt váratlan fordulatoktól mentes a koncert. A szünet után jött a meglepetés: Jean Michel Jarre és a Csillagok háborúja. Több mint furcsa volt egy zsidó templomban az Oxygene-t és a Star Warst hallgatni, de nagyon jó volt a hangszerelés, az ütősökről szinte le sem tudtam venni a szemem, annyira átélték az űrbéli támadást. Remek összhangban voltak a zenészek.
A két és fél órás koncert végére már teljesen megfeledkeztem a kényelmetlen padról, a hidegről, a múlté volt a sorban állás, csak mikor kihúztam Anti feneke alól a tönkölybúzával töltött párnát, hogy kipróbáljam, akkor éreztem át, hogy nem mindenkinek lehet olyan felhőtlen jókedve, mint nekem.
Az utolsó akkord után még sokáig ülve maradtunk, megvártuk, míg a tömeg távozik, figyeltük, ahogy elpakolják a hangszereket. Aztán kicsit elromlott a kedvem, miután az előcsarnokban megnéztük két fotós kiállítását az izraeli zsidókról, '45-ből. A képek szépek voltak és borzasztóak, felkavaróak és meghatóak egyszerre. Nem tudom leírni, látni kell, ahogy Xavér orgonázását sem tudom megjeleníteni, hallani kell.

Régi és új

Pár régebbi írásomat feltettem, hogy ne kezdjek, annyira üres oldallal, de hamarosan megjelennek az újak is, csak még a megjelenés tervezgetésével vagyok elfoglalva.

Őszi magány

Amikor így beborul az ég, mint ma is, mindig attól félek, hogy már soha többé nem fog kisütni a Nap. Szeretek kimenni az udvarra, csak úgy sétálni egyet, szeretek beleszagolni a levegőbe, hallgatni a madárcsicsergést, szeretem nyitva hagyni az ajtót, hogy áradjon be a házba a frissesség, de erre jó ideig nem lesz lehetőség. Csak a gyors szellőztetés marad, amitől feláll a szőr a hátamon. A mosott ruhákat sem szívesen teregetem ki idebent, bár az illatuk kellemes, de mindig útban vannak, lassan száradnak, és hiányzik belőlük a napfény illata.
Reggelente sokszor már felkelni sincs kedvem, kibújni a jó meleg paplan alól, nem beszélve a futásról. Be kell öltözni, hogy ne fázzam, de tudom, hogy kimelegszem. Ha pedig még esik is az eső, az számomra a világvége. Esőben a futás eleve egy megpróbáltatás, mert olyankor térdig ér a sár a töltésen, az arcomat veri a rácsapódó hideg lé, pedig én nem csak sportból kocogok, hanem a lelkemet is akkor ápolom, már ami egy óra alatt lehetséges. Megnyugvással tölt el, ahogy figyelem a testem, teszem az egyik lábam a másik után, a fülembe szóló zene gondolataim aláfestése, ritmust ad mozdulataimnak. Lábam monoton mozgása olyan, mint egy mantra, amit mondogatni kell, itt pedig cselekedni, különben elesem.

„A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra.”
Hugh Shearman: A Kalandok ideje

Ilyenkor lehetőség van végiggondolni a gondolataimat, persze nem mindig jutok el a megoldásig. Ilyenkor lehet álmodozni, ami természetesen mindig számomra pozitív eredménnyel zárul. Ha lefutom a kitűzött távot, sikerélményem van, egyszerűen már ettől boldog vagyok. Ritkán oldom meg ilyenkor a gondjaimat, de mikor feltöltődve, jókedvűen hazaérek, letusolok, tisztának, fittnek érzem magam kívül-belül, nagyobb rá az esély.

"Hideg, unalmas őszben borús eső
esik nagy szomorú-szürke felhő
mélyéből, de nézz a gyönyörű,
csillogó-átlátszó, ezerszínű,
vidáman szépséges vízcseppbe,
és gondolj csak jobban bele:
Honnan veszed, hogy az eső,
a színes-sárga avarra cseppenő,
gyönyörű vízcsepp-kavalkád szomorú?"
Orthmayr Flóra - Metaflora

Az időjárás talán túlságosan is befolyásolja a szeszélyes embereket, hisz mindenben meg lehet látni a szépet, mondja a vers is, de ha egy esős délután kinézek az ablakon, semmi szépséget nem látok (kivéve, ha akkor jön haza a macskám, nagyon muris, ahogy a vizes fűhöz szinte hozzá sem érve szökdécsel a teraszig). Ilyenkor mindig azon bosszankodom, hogy miért kellett eljönniük az őseimnek Olaszországból, bár lehet, hogy most Molfettában is hűvös van, de olyan jó arra gondolni, hogy nem, és kicsit felmentem magam saját rosszkedvem alól, ha másokat hibáztathatok. Persze sejtem, hogy nem jókedvükben távoztak dédmamámék a tenger mellől, hisz háború volt, annál pedig nincs borzalmasabb, még a hideg is puha pehelypaplannak tűnik.

„Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől.”
Kosztolányi Dezső

A hideggel, a bezártság érzésem is növekszik, a bezártsággal pedig a magányosságom. Sokszor szeretek egyedül lenni, de nem sokáig, csak míg képzeletem belső kényszertől vezérelve szárnyalni, míg gondolataim szabadon csapongani akarnak, addig bánt, ha külső ingerek zavarnak. De ha dolgom bevégeztetett, hiányzik a zsivaj, a melengető szó, az érintés, a mosoly, amiből magányomban újra erőre kapok, táplálkozom.

„A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.”
Gabriel García Márquez

Már többször befűtöttünk októberben, sokkal jobb a meleg lakásból szemlélni a fákat rángató szelet, mezítláb élvezni a padlófűtés áldását és azt sem bánom ilyenkor, ha ki kell menni, rossz fát tenni a tűzre, mert akkor tudom csak igazán értékelni a benti hőmérsékletet. Akárcsak az egyedül töltött, magányos órák után vagyok igazán hálás, hogy körülölel a családom szeretete, a barátaim közelsége és nem hagynak egyedül.

2007. október 13.

Vadkempingező

Nevéből ítélve a vadkempingező olyan ember, aki ordítva ráveti magát egy talpalatnyi zöld területre, letiporja a virágokat, letöri az ágakat, szétdobálja a szemetet, zsákmányát vadállat módjára kézzel és körömmel szaggatja szét, aztán üvölt, csak azért, mert ahhoz van kedve. A valóságban persze nem erről van szó, bár lehet, hogy néha igen, de ha rajtakapják, súlyos büntetésre számíthat. Komoly szabályokat kell figyelembe venniük a nem bekerített – és fizetős - helyen táborozóknak, kezdve a ph-semleges szappan használatától, a latrina ásásáig, vagy a keletkezett szemét elszállításáig. Vigyázniuk kell az őshonos növényekre, nem különben az állatok nyugalmára, a fák épségére, a biztonságos tűzgyújtásra és egy napnál tovább nem táborozhatnak egy helyen.

A töltés aljában már nyár eleje óta felállítottak egy sátrat. A hónapok folyamán csak annyi változott a megjelenésén, hogy egy esőponyvát terítettek rá és egy kerékgumit gurítottak a bejáratához. Elég sokszor elfutok mellette, de idáig csak kétszer láttam mozgást. Egy idősebb házaspár a lakója. Egyik alkalommal, mikor arra kocogtam a férfi békésen dohányzott a sátor mellett, máskor a nő felmászott a töltésre körülnézni. Nem szemetelnek, nem raknak tüzet, látszólag nem csinálnak semmit. Még nyáron azt hittem, hogy kiköltöztek a panelból, ami a nagy forróságban tényleg fullasztó lehet, itt nyaralnak a Tisza mellett, horgászgatnak, pihengetnek. Most ősszel viszont már nem tudom, mi tartja őket a sátorban. Nem lehet melegük, hisz az éjszaka beállta előtt is jócskán lehűl a levegő, ráadásul a sűrű fák lombjai egész délelőtt árnyékot vetnek rájuk.
Mivel én csak a reggeli órákban járok arra, lehet, hogy később kelnek fel, mikor kicsit melegszik az idő. Nem tudom elképzelni, hogy onnan elmennének, mert annyira nincsenek eldugott helyen, hogy bátran felügyelet nélkül hagyhassák az értékeiket. Az is lehet, hogy téli álmot alszanak.

2007. október 12.

Cirkusz otthon

Tami egyik este kutyának öltözött. Két évvel ezelőtt kapta ezt a dalmata jelmezt, már rég kinőtte, biztosan szorította is szegényt, talán ezért volt olyan élethű a vonítása. Aztán kitalálta, hogy akrobata mutatványokkal szórakoztat. Persze ehhez kellett az apja is, hisz minden artistának szüksége van egy megbízható partnerre.

Erről eszembe jutott, hogy mikor a Richter cirkusz előadását néztük, a műsor végeztével Tami kérte, hogy emelgessük a kezénél fogva, hogy ő is átérezze a szárnyalás felemelő érzését. Balról Anti, jobbról én fogtam a kicsi kezét és „A színpadon Richter Tamara„ - felkiáltással repítettük a levegőbe.
Egyébként Anti is porondra lépett az egyik jelenetben és hatalmas sikert aratott, szinte lesöpörte a színpadról Folcot, az olasz bohócot.

Ha valaki tudja, hogy kell megfordítani, ossza meg velem.

Az itthoni cirkusznak viszont nem lett vége akkor sem, mikor Tami már fürdőruhába öltözött. Anti felment a padlásra, hogy megnézze az egércsapdát, és egy cirkuszi egeret talált benne. Kivittük a teraszra, ott beletettük egy akváriumba, hogy megcsodálhassuk akrobata tudását, melyeket szabadulása érdekében mutatott be. Szerintem tüzes karikán is átugrott volna, ha ezt lehetővé tesszük számára és a legkisebb esélyt is felfedezi, hogy így kikerülhet börtönéből.

Tami dobott be neki sajtot, amit azonnal elkezdett majszolni. Míg az egér evett, lányom hozzálátott az egérágy elkészítésének, hiszen már rég itt volt a lefekvés ideje. Gyönyörűen kiszínezte, egy alvó egeret is rajzolt rá, de mikor betette neki, az undok cincogó hálátlanul a másik sarokba húzódott.
Másnap reggel én ébredtem legkésőbb és már hűlt helye volt az egérnek. Kérdeztem Tamit, hogy hová tűnt? „Szaffi megette" - füllentette. Na és hogy ette meg? - kérdezte Anti. „Hát így!" – és mutatta a kezével, amint egy vadállat szétmarcangolja áldozatát, nagyokat morogva és csámcsogva. Tudtuk, hogy ez lehetetlen, úgyhogy pár keresztkérdés után kiderült az igazság is: „Én csak a farkát akartam megfogni – mondta kicsit megszeppenve – de akkor felszaladt a karomra, leugrott és elbújt az ágy mögé”.
Így vált az akrobata egér szabadulóművésszé.

2007. október 11.

Kirándulás

Csak sikerült elmennünk Tamival a töltésre. Mind a ketten izgultunk, mikor arra az emelkedőre értünk, ahol leállt az autó, de szerencsére nem ismétlődött meg a múltkori. Először a kikötőt néztük meg. Leültünk a partjára és kekszet majszoltunk. Hamar meguntuk az ücsörgést, mert nagyon sütött a Nap, úgyhogy elindultunk a töltésen. Én csak poroszkálni szerettem volna, Tami viszont, ígéretéhez híven, futni. Mikor már túl messze szaladt tőlem, én is utána nyargaltam. Azt mondta, hogy pont olyan akar lenni, mint én, és én büszkén néztem hasonmásomat.
A kikötőtől pár száz méterre egy motocross pálya van. Tami azt is kipróbálta, természetesen motor nélkül, de aztán lendületesen mentünk tovább, egyre kevesebbet futva. Közben kérdezgetett a meztelen csigákról, mert megláttunk egy-két tetemet, majd a vonatok mibenlétéről és hasznáról, mivel a vasút sincs túl messze, legalábbis hallótávolságban.
Felkészültünk a kutyákra is, de csak egy vizsla kocogott el mellettünk, kísérője biciklin, ránk sem hederítve. A kutya előre futott, de a gazdája visszahívta, hogy felhívja a figyelmét egy macskára, aki a töltés oldalában lapult. A vizsla most már nem tehetett mást, bekergette a sűrűbe szegény cirmost. Most nem a kutya ellen szerettem volna használni a gázsprét, de aztán a lányomra néztem, aki már arról beszélt, hogy milyen gyorsak a macskák, fürgébbek, mint a kutyák, és milyen jó, hogy van karmuk, biztos ez is felszaladt egy fára. Ő észre sem vette a burkolt uszítást. Én sem világosítottam fel, hadd higgye, hogy az ember alapjába véve jó, bár már egyre többet tapasztalja ennek ellenkezőjét.






Erre a hídra nem léptünk rá, bár Tami nagyon könyörgött.

Az első ösvényen a Tisza felé vettük az irányt. Csörgött a talpunk alatt az avar, míg nem szóltam, hogy ha csendben megyünk, talán még őzikével is találkozhatunk. Olyan hangtalanul folytattuk az utunkat, hogy rajtunk nem múlott, de csak egy fakopáncsot hallottunk. Utunk során szebbnél szebb leveleket gyűjtöttünk, állítólag nyakláncot fogok csinálni belőlük.

A Tiszához érve, leültünk egy kidőlt fára, Tami almát eszegetett, mert hogy az nagyon egészséges, ő már csak tudja, én pedig a tiszavirágzásról meséltem neki. Nagyon érdekelte, azt mondta, hogy ő is szeretne tiszavirág lenni, mert már a neve is szép. Ekkor elmondtam, hogy bizony az nem lenne jó, mert akkor csak egy napig élne. Ezen nagyon meglepődött és elgondolkodott, majd közölte, hogy szegény kis tiszavirágok, akkor egy nap alatt kell leélniük az egész életüket.

Tiszavirág

Bóbitás hervadás
néz a fák mögül,
száraz, csörgő, szőke sás
kontyán fénylő álom ül.

Lég lobog, víz zubog,
menny szövi tele:
hullámzik, rezeg, ragyog
a föld árnyék-köntöse.

lég ölén, víz körén,
mindenütt vagyok,
élő szem-szív-szövevény,
soha el nem lankadok.

Sokezer tetemem
gyűlik iszap-ágyon.
Vízirózsa-levelen
újra megrebben az álom.

Weöres Sándor

2007. október 9.

Kávéházban

Hétvégén Antival beültünk egy kávéházba, jobban mondva kiültünk, bár már nem volt túl meleg, de még vacogás nélkül elviseltük a hőfokot. Pincérünk nagyon egyedi figura volt. Szőke hajú, kissé horgas, vékony orral, csontos alkatú, kétszer tekerte körbe magán a kötényét, hogy le ne essen, de megjelenése mégis harmóniát tükrözött és szimpátiát keltett bennünk.
Én a szokásos latte macchiatot kértem, Anti még nem tudta, hogy mit fogyasszon, mondta, hogy mire kihozza a kávét, addigra eldönti. Hamarosan megérkezett a macchiato, tömzsi pohárban, pedig ezt hosszúban szokás, de ne legyünk sznobok. Míg Anti rendelt, kézbe vettem a kanalam, hogy beletúrjak a vastag habba, de aztán meggondoltam magam. Anti hársfateát kért, tiramisuval. Már épp fordult volna el a srác, mikor az evőeszközömet felemelve jeleztem, hogy szeretném, ha kicserélné, mert biztos tiszta, csak nem látszik.
Vártam egy darabig, a felszolgáló jött-ment, de kanalat nem hozott. Sebaj, felálltam, bementem, benyúltam a pultba, elvettem egy hosszú kanalat, a pincérnők csak nézték, hogy kiszolgálom magam. Magad Uram, ha pincéred nincsen! Az ajtóban összefutottam a szőke sráccal, barátságosan intettem neki a kanállal, mire a homlokára csapott és megköszönte, hogy dolgoztam helyette.
Hamarosan megérkezett Anti süteménye és teája. Párom ránézett a kanálra, majd a pincérre. Na ne! – háborodott fel - visszahozta nekem? Nem, dehogy – tiltakozott a fiú - ez egy másik. Csak nagyon hasonlít az előzőre – gondoltam, de hozott egy újat. Anti meghagyta a tiramisu felét, nem ízlett neki, én sem voltam elájulva a macchiatotól. Olaszországon kívül még Balatonfüreden ittam finomat. Mivel pont azt a hetet fogtuk ki, mikor minden nap esett az eső, fürdés helyett kedvenc báromban időztünk. Kellemes volt a kiszolgálás, (tiszták a kanalak), ülhettünk a tópart felöl is, de én jobban szerettem a sétány felöli oldalt, szeretem nézni az embereket, ahogy ráérősen sétálgatnak.

Ennél jobb képet nem találtam, ahol a sétány is látszik és Tami lába is.

Most is nézelődtem. Egy vékony nő közeledett felénk, egyik karja könyéktől lefelé hiányzott, másik kezével babakocsit tolt. Hozzánk érve lelassított, Antira nézett és megkérdezte tudna-e adni pár forintot. Anti benyúlt a zsebébe és az összes aprót a tenyerébe helyezte. A lány megköszönte, de nem mozdult. Tekintetét Anti és a maradék sütemény között váltogatta, majd kicsit félénken feltette a kérdést, hogy megehetné-e, ha már mi nem. Anti hellyel kínálta maga mellett.
Ekkor kicsit jobban szemügyre vettem a lányt: szőkésbarna haja a válláig ért, kicsit zsíros volt, de látszott, hogy fésülködött. 30 évesnek tippeltem, de lehet, hogy a beszéde öregítette és még ennyi sem volt. Zöldes nadrágot viselt, amit egy térdig érő fekete szoknya takart. Felsőtestén a kötött kardigánja szorosan begombolva. Nem volt koszos, vagy gondozatlan, inkább elhanyagoltnak éreztem. A szürke babakocsin már egy-két foltot felfedeztem. A gyermek nem látszott, mert egy pelenkával eltakarta a napernyő és takaró közötti részt. Emlékszem én is mindig ezt csináltam, ha azt szerettem volna, hogy Tami aludjon. Mikor az anyuka leült, a baba elkezdett nyöszörögni. Kérdeztem, hogy milyen idős? 1 hónapos. Fiú. Jánoska – felelte két falat között, kicsit kihúzva magát a fiú szónál. Bekukucskáltam a pelenka mögé, ahol egy falat gyerek próbálta a szájába gyömöszölni az öklöcskéjét és a füle úgy össze volt gyűrve, akár egy tölcsér. Megtudtam, hogy nem lehet éhes a kicsi, az előbb evett, és nem szopik, a legolcsóbb tápszert veszi neki, arra gyűjt éppen. Kérdeztem volna tőle többet is, de elfogyott a tiramisu és ő felállt, elköszönt és távozott.
Különös volt ez a lány, talán azért, mert nem alázkodott meg, mint más koldulók, mikor ad nekik az ember egy-két forintot, még az ükanyámnak is jó egészséget kívánnak (ha meg nem kapnak semmit, akkor felháborodva méltatlankodnak). Falusias beszéde ellenére, tisztelettudóan és visszafogottan viselkedett. Nem volt tolakodó, nem vitte túlzásba sem a kérést, sem a hálát.
Furcsa volt, hogy csak hozzánk jött oda, utána el is ment a cukrászda környékéről, pedig ültek még mellettünk sokan. A gyógyszertár irányába ballagott, de nem ment be. Antival utána néztünk, sokáig hallgattunk, majd mi is távoztunk.

2007. október 8.

Meztelen csiga

Ma meztelen csigákkal futottam a töltésen. Ennyit egyszerre még életemben nem láttam. Persze én voltam a gyorsabb, csak nagyon kellett vigyáznom, hogy ne tiporjam el őket. Mindig keresztezték az utam, mert én hosszában futottam, ők valamiért keresztben.
A házas (nős) csigákra rálépni felkavaró érzés, ahogy recsegve omlik szét életük a talpam alatt. Szerencsére nem tudtam meg, hogy a meztelenre milyen lehet rátaposni.
Mikor visszaértem a futásból, a kikötőben furcsa sárga járgányt pillantottam meg lebegni a vízen. Hamar kiderült, hogy kik és miért jöttek, mert a partról hirtelen eliszkoltak a horgászok. Egyet sikerült feltartóztatniuk, elkérték a papírjaikat, majd tovább eveztek, gondolom ők azért nem tűntek el, mert volt engedélyük. Lassan beúszott a képbe egy másik fehér csónak is, rendőrruhában billegtek rajta az emberek. Komolyan nem értettem, hogy lehet ilyen hajókkal bármit is elérniük, a sárga úgy nézett ki, mint a tolókocsi vízi változata.
Tami tegnap teljesen kikészített. Meg kell állapítanom, hogy túlságosan hasonlít rám. Ez még nem is lenne baj, de nem a gyerekkori önmagamat látom benne, hanem a mostani felnőttet. Szemtelen, szeszélyes, ironikus és makacs. Ha én ilyen lettem volna gyermekkoromban, nem tudom, mit kaptam volna, de az biztos, hogy nem simogatást. Arra emlékszem, hogy ha nem köszöntem számomra idegen néniknek, bácsiknak, olyan fejmosásban volt részem, amit nem köszöntem meg. Én pedig megkérem a lányomat, hogy légy szíves, ha egy mód van rá, és nem esik nehezedre, ha már nem is előre, de viszonozd, kérlek alássan. A tegnapi büntetése az volt, hogy egyedül kellett levetkőznie és letusolnia, mert… de ez nem is fontos miért. Közölte, hogy bíráljam felül döntésemet, mert ez túl szigorú. Számtalanszor előfordult már, hogy egyedül fürdött, törölközött és öltözött, de mivel most nem kértem, hanem büntettem, szigorúnak tűnt. Megmondtam, hogy ha kellemes büntetést találok ki, akkor az már jutalom. Ezt nem akarta megérteni.



Hát lehet így aludni?






Ma ebéd után mentem Tamiért az óvodába, ahogy máskor is. Nagyon örült nekem, főleg, mikor mondtam, hogy elviszem a töltésre, csiganézőbe. És futni – tette hozzá. Gondoltam egy kellemes délutánt eltöltünk ott, vittem elemózsiát, innivalót, fényképezőgépet, hogy megörökítsem a nudista csigákat. Igen ám, de alighogy kiértünk a kikötő felé vezető útra, az autóm leállt, pont az emelkedőn. Nem bírtam lelket lehelni belé, szép óvatosan visszagurultam egy kevésbé forgalmas helyre és leparkoltam. Felhívtam Antit, hogy mit tehetnék? Semmit, várjam meg, fél óra múlva itt lesz. Rendben, addig elmentünk fagyizni. Anti hamarabb ért a kocsihoz, mint mi, mert még útközben diót és tobozokat gyűjtöttünk, megsimogattuk volna az utcában ténfergő macskákat is, ha nem szaladnak el előlünk olyan gyorsan. Antinak azonnal beindult az autó, kicsit szerelgette, aztán mondta, hogy indulás a szerelőhöz. Beszálltam, nem indult. Átültem a Transporterbe, mintha egy hajót navigáltam volna, rosszul állt az ülés is, alig értem el a pedálokat, szerencsére hamarosan kiszállhattam. Az Opelt a szerelőnél kellett hagyni, mert rengeteg autó várt már a sorára. Hozzá kell tennem, hogy ez már a harmadik alkalom, hogy rájuk bízzuk az autóm. Először Anti vitte el, két nap múlva megint rángatózott. Aztán én vittem el, azonnal meg is csinálták, de három nap múlva ugyanaz lett a baja. Most együtt vittük el, remélem meggyógyítják.
Anti haza hozott minket, és ment vissza dolgozni, én is a gép elé ültem, Tami egyedül játszott, majd tisztelettel megkérdezte, hogy volna-e kedvem, időm és energiám bekapcsolódni a játékába, légy szíves. Ma ez a gyerek már nem a tegnapi.









2007. október 5.

Gyermeklélek

Mikor pszichológiai tanulmányaimat folytattam, rengeteg könyvet elolvastam a témában. Már korábban is számos ilyen jellegű olvasmány megfordult a kezemben, mert az emberi lélek mindig is nagyon foglalkoztatott és mióta gyermekem van, még inkább. Ha jól emlékszem az első könyv, amit olvastam még gimnazistaként, Mérei-Binét: Gyermeklélektan volt. Lenyűgözött, ahogy apró részletekből milyen messze menő következtetésekre lehet jutni. Piaget munkásságának ismerése természetesen alapkövetelmény, ő volt az, aki saját gyerekein tesztelte felfedezéseit.

Ranschburg Jenő a kedvenceim közé tartozik, az összes írását elolvastam, személyesen is találkoztam vele egy előadáson és megnyugtatott, hogy még egy pszichológust is érhetnek meglepetések, ha a saját gyerekéről van szó.
Ma az egyik újságban olvastam tőle egy összefoglalót a magzatról. Nagy vonalakban ismertem már az elméletet és mikor terhes voltam Tamival, (akkori neve Prücsök volt, mert az uniszex), figyeltem is a kialakulóban lévő kapcsolatunkat. Sokszor beszéltem hozzá, fölülről belebújva a pólómba, vagy simogattam, zenét hallgattunk. Akkor már nem volt zongorám, úgyhogy élőben sajnos nem tudtam játszani neki, az énekhangomtól viszont nem kíméltem meg szegénykét.
Ám hiába minden tudományos könyv, a gyermek olyan váratlan és meghökkentő dolgokkal tud előrukkolni, amire nincs felkészülve az ember lánya.
Tegnap délután például nagyon kialudta magát. 19.30-kor kelt fel, négy órás alvás után, mikor más, normális gyerek az esti mesét hallgatva, behunyja kicsi szemét. Még vacsoráztunk, játszottunk négy órát, de akkor már nem bírtam tovább. Pont akkor ért haza Anti. Külföldön volt, úgyhogy meglepetést is hozott a lányának (nekem nem, brühühü). Egy barna, nagyon élethű medvét kapott, aminek, ha megnyomtuk a lábát, akkor brummogott, (ezt is nagyon élethűen, hisz egy igazi medve nem azt mondja, hogy brum, brum, ide a mézet!) közben csóválta a fejét. Tami első reakciója az volt, hogy félredobta és görbülő szájjal kérdezte, hogy mért nem gepárdot hozott. Aztán kiismerte új plüsse természetét és megbarátkozott vele, sőt, már ki sem akarta adni a kezéből, hogy az anyukája is játsszon vele kicsit. Nem is bántam, aludni akartam, éppen éjfél volt. Őt is arra biztattam, hogy feküdjön mellém, csukja be a szemét, de inkább Internetezett az apjával még fél órát, míg végre mellém bújtak.
Tami még mindig nem volt álmos, úgyhogy a szokásos műsort adta elő: fél a sötéttől, a szellemektől, hogy nem bír elaludni és egyébként is miért tesszük ezt vele? Egyre erélyesebben szóltam rá, hogy most már aztán, de tényleg, mire sírva fakadt és közölte, hogy ő világgá megy, mert őt senki sem szereti, sőt jobb lenne, ha meghalna. Na puff, erre már nem tudtam, mit mondani, felkeltem, porszívóval kiszívattam az orrát, addig is volt gondolkodási időm, majd elmondtam neki, hogy nagyon szeretjük, és ne beszéljen butaságokat, mert attól nem csak ideges, de szomorú is leszek. Erre megnyugodott, hozzám bújt és tíz másodperc múlva aludt. Én meg csak hánykolódtam az aggódó gondolataim között, hogy miképp fordulhatott meg ilyen a fejében, hiszen ha valami butaságot tesz, mindig úgy jön oda hozzám, hogy „ne felejtsd el, hogy azt mondtad, ha rosszat csinálok, te akkor is szeretsz”. Ilyenkor megnyugtatom, hogy pontosan így van, de azt nem szeretem, hogy kiborítottad, eltépted, lelökted stb.
Nagyon nehezen jött a megnyugvást hozó álom a szememre, állandóan Elektra-komplexus, szeparációs félelem, elhárító mechanizmusok, szinkretizmus, meg ilyenek jártak a fejemben.

2007. október 4.